Kortalan és kórtalan
Az ékezet nem mérgezett,
ha van, a szó de mást jelent,
és mégis egyfelé vezet,
iránya lehet élvezet.
Tudod, a külcsín fontos ám:
időz a szem egy szép ruhán,
ráncok között halk, telt mosoly
egy férfinak szinte dalol,
tekintetet is oda húz,
púdergyűrűben ujjnyi rúzs,
s ha dől belőled még a szó,
a hangulat is szárnyaló,
retro-zenéhez lassú tánc,
a diszkrét testhez simulás
érzelem-dombra, völgybe visz,
körülölel, mint langyos víz,
nem számít éltes, rangos kor,
múlik az idő és a kór,
szinte gyógyír a szerelem,
régóta ez nem rejtelem,
játszik a nyelv, az ékezet,
ha még időben érkezett,
akkor az ember kortalan,
a nagy beteg is kórtalan,
az élet elviselhető,
ha férfi mellett ott a nő!
+++
Köd
De sok levelet talál még
a rongyos fátylú, hulló köd!
Millió arc, emberi lét
rajzát temeti majd a rög.
A szépnek tűnő rendelet
homályában szántás takar
torz számokat, mint kenyeret
jósoló magvakat...Avar
tűnik el nyomtalan, papír
mint írás, régen romló pénz
gyűlhet még vagy elnyeli sír,
a bomló agy, a józan ész.
A köd csak száll, nem töri át
gyenge napfény, hideg eső.
Ember vakon vár új csodát,
gáncsol, ha nem lehet első.
Van aki édent földre hoz,
törvény-tortából jót szakít,
nappali fényt is eloroz...
Köd leplez el kínt – bent és kint.
+++
Közeledik, közeledünk
Az ünnepi visszaszámlálás
gyertyafényes időszakait
átjárja valamiféle láz,
szeretetlistákba búvó hit,
fenyődísz- vagy ajándéktalány,
házzal együtt lelki tisztulás,
látszólag megszűnni kész magány,
mely szeretni, vonzódni tanít,
fejek fölé képzel fedelet,
gyógyítani vagy sajnálni kezd,
motívuma az adakozás,
legalább egy ízes kis csomag,
mely gondokat ugyan nem vet el,
de szomszédban múlhat a harag,
sőt az egész család vezekel,
barátnál csörren a telefon,
üdvözlőlap, hír E-vonalon,
verset, dalt zengő sok kisdiák,
konyhák, ahol készül a kalács,
s valahol a béke csillagát
fényesíti angyali tanács,
küldve újjászülető Urát,
hóval hint be jól termő határt,
oltani gyűlölet parazsát.
+++
Leányfalui nyár 1991
(Móricz Zsigmondra gondolva)
Tekinteted derűjéből
ma is híven sugárzik
a bibliányi mondat:
a „Légy jó mindhalálig!”
Főutca-névtábláról
regényes múltad éled,
agyamban most folyammá
törpítem a vidéket;
M.Zs., bölcs példaképem,
engedd meg, így idézlek!
Ember előtti csöndből
Dunának árja csobban,
tiszta fénykévék úsznak
az éltető habokban...
Ma fás-füves Marosnál -
Bősnél betonhegy lázad,
felvillanyozva embert,
kiégetve a tájat;
de Szentendre határán,
leányfalui csendben,
vén folyó, ne tarts attól,
mitől a pár szétrebben,
s vén Európa testén
nem csók, de ütleg csattan.
Mikor láthatom újra
szerelmes- összeforrtan?
Bízhatom még a nyári,
haltermő, hűs habokban?
Mikor a fűzfák hátán
madár pihegve dalt kezd,
az ittlakó munkára,
vendég pihenve ébred?
Pehelyfelhőkkel rajzolt
égen tisztán nem látom
e héten még üdítő,
jövőbeli világom.
Szemem a lankás hegyről
Duna-ág zöldjét kémli,
s az bábeli zavarban
e m b e r s é g é t ígéri
cserébe...Gyarló ember -
természetem kitárva
révedek most egy másik,
érzelmet élő tájra,
feledve falut s leányt,
Dunát és Európát,
szomjazom, kérem, vágyom
hitvesem égő csókját;
bókként súgom halkan,
fülemben majd visszhangzik
a bölcs tanács, a kérés:
Hát...légy jó...mindhalálig!
+++
Kínos témák, kínrímekkel
KIÉGÉS
Izzó
világítótest.
Test, amelyik sosem rest.
Fékezetlen nemi
trend.
Elfogyó hold-, csillagrend.
GÖRCSÖLÉS
Kihívás,
kódolt kudarc.
Szinte élettelen arc.
Nyomor, éhező
gyomor.
Rosszat sejtő – szagló orr.
JELENSÉG
Szingapúr
vagy szingli púr.
Pártalanság, nőnek úr.
Úrnak növekvő
hiány.
Lassan már világjárvány.
NÁRCIZMUS
Folyóisten
nimfával.
Tündér rózsabimbóval.
Gyógyítható
létforma...
Zöldpárt hív a bokorba.
BŐSÉG
Vasárnapi
húsleves.
Szerdát is ünneppé tesz.
Szerető kéz süt és
főz.
Gyomrot, elmét is meggyőz.
FELFEDEZÉS
Felfedeztem
önmagam.
Rá is ment hetven nyaram.
Régen
felfedeztelek.
Kémiai kísérlet.
TÖRVÉNY -KEZÉS
Én utánad s
fordítva.
Csendesen vagy ordítva.
Űzzük egymást
módfelett.
Szíven szúr az ítélet.
JELKÉP
Aranykulcsot
találtam
Solt élethű lapjában.
Lehetne ezüst vagy
vas.
Legyen friss, sose avas!
ISKOLAPÉLDA
Tegnap így
szólt az Ellus:
Nem tanár a pedellus.
Új, alkalmi
tanára
söprűvel jött órára!
PEDAGÓGIA
Neveltből
lett nevelő.
Anyját, tanárát verő.
Ugyan kitől
tanulta?
Állati volt a múltja!
Kezében egy
új iphone.
Rajta klasszikus pofon.
Nincs megállj és nincs
plafon.
Nem kürtöli megafon.
Csőd! – csak magamnak mondom.
Felöltő
Láttad rögtönzött fényképeimet,
még csupaszak a fák,
a rügy fényre pattanni kezd,
ha tél tavaszra vált.
Most kellene így, klíma úgy,
tavaszias a tél...
Azt mondom neked, élj, aludj,
oly mágneses a tér.
Köztünk a delej addig ér,
míg rajtam újat lelsz,
de ha a ritmus véget ér,
te vég nélkül ölelsz.
Fotóimra rá pillantasz:
még csupaszak a fák.
A te rügyed most jobb vigasz,
ne keresd a ruhád.
Felöltöztetlek mint a fát
az alvó kertben mind.
Nem készül erre a világ,
nem hiányzik az ing...
Siettetni nem is szabad.
A testi-lelki rend
kezed közül úgy kiszakad,
elmúló élvezet.
Rügyezz csak nékem, kedvesem,
szobám hője ölel,
veled nem fagyos víg telem,
ne kérd, hogy menjek el!
Válasz nélkül
Olyan
hihetetlen
éppen
a hívőknek?
Mindig csak az égben?
Földön fekvő fejek.
A
vízözön után
nem ad elég vizet?
Tűzözön mint
orkán?
Ember, ez kell neked?
Vallod,
csak Ő segít...
Tettek nélküli hit?
Teremt, nevel,
pusztít
valamit, valakit?
Mi
minek mond ellent?
Ki szül, miért, kinek?
Büntet és
elrettent?
Holtnak szól, élőknek?
Zűr
űrben, fenn és lenn,
kelmétlen vak éjben.
A király
meztelen,
nem a nép esztelen.
Kis
u-val új urak..
Nagy Úr, kik áldanak?
Teremtett
emberek,
mind tehetetlenek?
Nosztalgia
Rózsa
egy sárguló könyvben.
Emlékként lebegsz előttem.
A
romantikát kinőttem,
de vágyam túlnő egy képen.
Bókok
művésze nem voltam,
hozzád is keveset szóltam.
Egyirányú
az az utca,
mely hozzád vezet a múltba.
Tánc
közben szerelem érik,
de nem csak léptekkel mérik,
vonzó
dal keringett bennem,
éreztem, tovább kell mennem.
Hiába,
te meghátráltál,
s nem csak újabb mozdulatnál,
sugárzó
volt ugyan lényed,
örökre eltűnt a lényeg.
Ma
csak képzeletem szárnyal,
elhervad a rózsaszállal,
ahogy
küzd tegnap a mával,
elillan a félhomállyal.
Vív
a naptárral Valentin,
Naponta legyen lapjain,
vagy csak
képzelem utólag,
szerelmet hozzon e hónap,
s
tartson ki jól egész évben,
majd rám is csak csurran –
cseppen
Rózsa még lehet kezemben,
romantika az eszemben.
Nem
úszom szemben az árral,
vagyis a pontos naptárral.
Jól
vagyok én kint a parton.
Csillagot küld le az alkony.
Bár
ragyog, nem őt választom.
Vár rám egy nagyszerű
asszony,
Megérti, hogy az a rózsa
múltamat vissza nem
hozza!
Leülepedett éveim
Nyugalommá
szűrt évek kezdetén
gyakran hiányoltam én
a
kerékpárláncot szaggató,
könyvek, füzetek közt
robotoló,
csengővel sürgető hétfő reggeleket,
melyek
szűkre szabott időmnek
keresztbe tettek, de értő gyerekek
a
félhomályba vigaszfényt engedtek.
Ugyan
már...Pihenő napjaimban
ugyan miért is érne kár?
Ott
pihen a szürke garázsban
a sokszor újrafestett bringa,
akár
csak az udvari hinta,
melyre unokám sem ül föl
(kezében új
tablet tündököl),
velem sem ring tetején,
pedig pajkosan
megtehetném.
Ébresztő
óra nem csörren
érzéketlenebb fülemben
sűrű vagy ritka
ütemben,
így időtlenül, talán még szebben
pengenek,
sírnak a hegedűhúrok,
gyakran magamban mulatok,
ha már rég lehullott rólamgyűrött pléd vagy sima paplan...
Munkás
masszává gyúrt
pergő óráim, napjaim,
melyből a tanár
is tanult,
ma már a nyugalom szűrőin
leülepedtek mind, s
óráim
túllépve a régmúlt szűk percein
engednek
eltűnődni tercein
sok mai zsűrizett dalnak,
melyben törött
lábbal táncol a rím,
szinte felszántja szobai
csendemet,
egyszerre modern és ósdi egyveleg,
furcsa,
langyos stíluskavalkád...
Esténként
jöhet a forró kád,
zuhany a port nem látott lábra,
(télen
másféle minden ábra),
nemvárt vendégek a csillagok,
néha
egyedül velük koccintok,
hálából átfúrják ábrándjaimat,
helyettem
húzzák a redőnyt,
látom, valahol fent kissé megtört
a
sápadt vakolat, mint e gondolat...
Leülepedett
sok-sok évem,
mint színes gyógyszerem
a pohár alján... Te
is tudod tán,
mit jelent e januári nyár
benn a ritka csókok
ágyán,
javában telet mutat a naptár
odakinn, mégis príma
a klíma,
sejtik
a pattanni kész rügyek,
láttam, ma is bejártam kertemet,
sejteti napra kész mobilom,
mint mai nyelvtörő
Babilon
most küldött, fénytelen képe,
bármilyen hír nem
csal lépre...
Ha
fénykorong gurul az égen,
még utána ballag reményem.
Évgyűrűk
gyermekkor
sebeit
kutya nyalogatta
rossz kéz
elvakarta
amit a por behint
találtunk rá gyógyírt
az
emlék bekerít
gúnynevek
csúf szavak
mérge mélyre csordult
'ebcsont beforr' a
múlt
mégis szakadt szálak
lelkem alján fájnak
némán
kiabálnak
érzékeny
világom
vastag törzsű fája
évgyűrűt számolva
nem
gyermeki álom
rám taposott lábnyom
utam büszkén járom
köddé
vált szerelmek
ugyan felvillannak
ösztönös akarat
új
érzést ébresztget
nyit ölet zár kezet
kétszintes ütköze
révben
ringó hajóm
szerelem-kincsével
ifjaknak is üzen
élhetsz
jól gazdagon
a szép szó hatalom
örökzöld utadon
Úgy szeretem a szombati zenét...
...mikor
a hegedű síró hangján,
túl panaszok sok feljajdulásán
szívek
örömre nyílnak, dobbannak,
bőgő-brummogás támasza
szónak,
billentyűk színes harmóniája,
citera sikít az
éjszakába.
Emlékezetes
szombati este,
nótát ajkakra lágyan feszítve
megint eléred
a küldetésed,
hisz a mélyen alvó is felébred,
népdalra
pezsdül magyar vére
annak, ki vágyik e zenére.
Szinte
kis nemzet áll színpad tatján,
ring, hogy elringasson dal
hullámán,
kicsi
óriásnak harsány hangja,
szép lelkek húrjain tovább
adja
évszázadoknak száz vallomását,
új erőt merítve
életen át...
Szombati
hangverseny sose múlj el,
ha megbántanak, hang mögé bújj
el,
aztán lépj előre, mondjad bátran:
ételem, italom, dal
a sátram,
nem félek, a zene megvéd mindig,
kísérje örömöm
majd - a sírig!
(Téma: Akasztó, 2020.02.01.)
Elmélkedés
egy emlékkönyvről
(2020.január 28.)
1. A bejegyzés
Piros
mindkét szegfű.
Azt kívánom, légy hű.
Zöld a szára,
zöld,
számomra a föld
boldog fényt terem...
Megosztod
velem?
Piros
mindkét szegfű.
Akkor leszek én hű,
ha te is
hozod
magaddal napod,
s két kis gyermekünk
csillagként
velünk -
fényúton megyünk!
Sok
szeretettel vőlegényedtől,
Józsitól
Solt,
1974.december 31.
2. Élő oldalak
Az
a két lepréselt szegfű
vesztett már színéből,
mégsem
száraz életmű.
különös melléklet, s előtör
szirmából
mint sok kicsi tőr
a soha nem fakuló,
őszinte hűség,
még
mindig feltűnően
szép emlék
kapcsos könyved 60., bal
oldalán,
s a jobbon e kis üzenet talán -
úgy tűnik,
valahol
egész életünkről dalol.
Amikor
felidézem,
már régóta hetvenkedem,
te közelítesz az
időben,
gyermekeink gyermekei sem
gyermetegek, kincsek,
akik
vérünkből születtek,
felvidítva olykor
szomorú
perceinket,
támaszt adva
ránk váró éveinknek,
s a kis
könyvben megbújó képek
olyan együttlétről mesélnek,
melyek
szívünket hevesebb
dobogásra késztetik...
Tudod, mit?
Te
lapozz megint,
s érintsd meg szegfűnk szárait.
IIyen szárba
szökkenés
volt a szerelmünk,
örökzöld kedvünk,
rá
most nosztalgiával
s
jelenünk csókjaival
szívesen emlékezünk.
Így válik
eggyé külön ügyünk,
egész évfordulós életünk,
pedig
csak a te kapcsos
könyvedet lapozom most.
Kettőnket
hív rég közös utunk,
melyen inkább csak
araszolunk,
dombjaival vár és völgyeivel,
fel-felcsillanó
örömeivel,
lelkünk még erős hídjával,
mely igazi emberi
kötelékre vall
két elfelejthető pillanat között...
Édesem, mindent köszönök
emlékkönyvön innen és
túl,
a 60. oldalon is túl.
Talán kint hó hull,
de
bennünk a múlt
még forgács híján is
erős törzsű jövőt
gyalul …
Látod azt a sort alul?
„Az 50.éves
iskolai
találkozód emlékére,
alatta az év s a nap:
2016.
Indulunk, érkezünk...
Magunk,
magunkból
indulunk ki mind.
Vagy
másból.
A költő vagy versíró,
még szerényebben
szöveget
írogató
inkább
magából,
akaratától
észjárásától,
lépteitől
vezérelve,
hisz mindig
készen áll
valamilyen vezérelve.
Olvasóval
különös pertuban
csak tegez, tegez
rendületlenül,
érzelmeivel
nincs tán haragban,
de mások ismert
szóképére ül,
mely
megbotlik, bukik vagy álmodik
nappal is, valóság felett
lebeg,
sorai jó tanácsok, ötletek,
legjobb, ha ezt-azt
így
vagy úgy teszed,
vagy gondolod,
rég kipróbált dolog
nálam
már:
szerelmi
csízió,
ezt variálni mindig olyan jó,
akkor is ha éppen
sötét az ég,
ha nem veti le éppen mindenét,
ha női
tűzzel ég, lobban elő,
ha románcot hajóként űrbe lő,
ha
emlékkönyvből kimásolt betű,
ha facebook-kép lánykorhoz
inkább hű,
szándékosan felejtődött ott fenn,
kalandot
remél olcsó szívekben,
sőt zsinórban éget meg másokat.
De
forró is az erős indulat!
Bár hosszú idő után
lefagyaszt,
mint ósdi rím meg ritmus, szinte
árt,
divatjamúltként csúfol, új pop-art...
Magam
ásta árokba zuhanok.
Formatartó vers-öltöny - nyílt titok.
Agykontrollt
szolgálhat a napi vers,
hisz néhány percre fiatal
lehetsz,
festő, szobrász, bármilyen alkotó,
bármily'
régi, az érzés csudajó...
Magunktól és magunkból
indulunk
ki mindenkor, s hogy merre haladunk,
lefelé vagy
föl meddig juthatunk,
toll vagy billentyű talán kézre
áll,
de télből hirtelen mégsem lesz nyár!
Ólom a jelen
Egyenletesen
rohanó időben
egyenletlenül, szűk mértékkel
élek.
Korda-fegyelem tudatban,
ösztönben
futóversenyt nem kínál már idősnek.
Petyhüdt
izmokon halk akarat nyugszik.
Ólom a jelen, pehely súly a
távol.
Fáradt kezem már segítségre vár itt,
de
versbetűket még könnyedén számol.
Mondják,
mindannyian csak addig élünk,
amíg ész, szív harmóniában
ébred,
szemben haladva kibuggyanhat könnyünk,
sugárzó
fényben veled célba érek.
Jeles
napokon ajándékaim közt
akad még virág, fogadod
szeretve.
Nem kellenek fennhéjázó örömök,
mosolyba
bújjon életünk jókedve.
Szikkadt
bőrömön fénytelen barázdák.
Fejemen hó szürkés - fehér
sapkája...
Ezt a telet tőlem nem búcsúztatják,
régi
fészkén helyet talál a gólya.
+++
Örökzöldről piros betűkkel
(Link – képre írt vers édesanyámról)
2019.május 1. – LINK
(Lejegyezve: 2019. 08.18-19-én)
Csősz József
+++
Kínos témák, kínrímekkel
KIÉGÉS
Izzó
világítótest.
Test, amelyik sosem rest.
Fékezetlen nemi
trend.
Elfogyó hold-, csillagrend.
- 47 -
GÖRCSÖLÉS
Kihívás,
kódolt kudarc.
Szinte élettelen arc.
Nyomor, éhező
gyomor.
Rosszat sejtő – szagló orr.
JELENSÉG
Szingapúr
vagy szingli púr.
Pártalanság, nőnek úr.
Úrnak növekvő
hiány.
Lassan már világjárvány.
NÁRCIZMUS
Folyóisten
nimfával.
Tündér rózsabimbóval.
Gyógyítható
létforma...
Zöldpárt hív a bokorba.
BŐSÉG
Vasárnapi
húsleves.
Szerdát is ünneppé tesz.
Szerető kéz süt és
főz.
Gyomrot, elmét is meggyőz.
FELFEDEZÉS
Felfedeztem
önmagam.
Rá is ment hetven nyaram.
Régen
felfedeztelek.
Kémiai kísérlet.
- 48 -
TÖRVÉNY -KEZÉS
Én utánad s
fordítva.
Csendesen vagy ordítva.
Űzzük egymást
módfelett.
Szíven szúr az ítélet.
JELKÉP
Aranykulcsot
találtam
Solt élethű lapjában.
Lehetne ezüst vagy
vas.
Legyen friss, sose avas!
ISKOLAPÉLDA
Tegnap így
szólt az Ellus:
Nem tanár a pedellus.
Új, alkalmi
tanára
söprűvel jött órára!
PEDAGÓGIA
Neveltből
lett nevelő.
Anyját, tanárát verő.
Ugyan kitől
tanulta?
Állati volt a múltja!
Kezében egy
új iphone.
Rajta klasszikus pofon.
Nincs megállj és nincs
plafon.
Nem kürtöli megafon.
Csőd! – csak magamnak mondom.
- 49 -
Felöltő
Láttad rögtönzött fényképeimet,
még csupaszak a fák,
a rügy fényre pattanni kezd,
ha tél tavaszra vált.
Most kellene így, klíma úgy,
tavaszias a tél...
Azt mondom neked, élj, aludj,
oly mágneses a tér.
Köztünk a delej addig ér,
míg rajtam újat lelsz,
de ha a ritmus véget ér,
te vég nélkül ölelsz.
Fotóimra rá pillantasz:
még csupaszak a fák.
A te rügyed most jobb vigasz,
ne keresd a ruhád.
Felöltöztetlek mint a fát
az alvó kertben mind.
Nem készül erre a világ,
nem hiányzik az ing...
Siettetni nem is szabad.
A testi-lelki rend
kezed közül úgy kiszakad,
elmúló élvezet.
- 50 -
Rügyezz csak nékem, kedvesem,
szobám hője ölel,
veled nem fagyos víg telem,
ne kérd, hogy menjek el!
Válasz nélkül
Olyan
hihetetlen
éppen
a hívőknek?
Mindig csak az égben?
Földön fekvő fejek.
A
vízözön után
nem ad elég vizet?
Tűzözön mint
orkán?
Ember, ez kell neked?
Vallod,
csak Ő segít...
Tettek nélküli hit?
Teremt, nevel,
pusztít
valamit, valakit?
Mi
minek mond ellent?
Ki szül, miért, kinek?
Büntet és
elrettent?
Holtnak szól, élőknek?
Zűr
űrben, fenn és lenn,
kelmétlen vak éjben.
A király
meztelen,
nem a nép esztelen.
- 51 -
Kis
u-val új urak..
Nagy Úr, kik áldanak?
Teremtett
emberek,
mind tehetetlenek?
Nosztalgia
Rózsa
egy sárguló könyvben.
Emlékként lebegsz előttem.
A
romantikát kinőttem,
de vágyam túlnő egy képen.
Bókok
művésze nem voltam,
hozzád is keveset szóltam.
Egyirányú
az az utca,
mely hozzád vezet a múltba.
Tánc
közben szerelem érik,
de nem csak léptekkel mérik,
vonzó
dal keringett bennem,
éreztem, tovább kell mennem.
Hiába,
te meghátráltál,
s nem csak újabb mozdulatnál,
sugárzó
volt ugyan lényed,
örökre eltűnt a lényeg.
Ma
csak képzeletem szárnyal,
elhervad a rózsaszállal,
ahogy
küzd tegnap a mával,
elillan a félhomállyal.
Vív
a naptárral Valentin,
Naponta legyen lapjain,
vagy csak
képzelem utólag,
szerelmet hozzon e hónap,
s
tartson ki jól egész évben,
majd rám is csak csurran –
cseppen.
-
52 -
Rózsa még lehet kezemben,
romantika az eszemben.
Nem
úszom szemben az árral,
vagyis a pontos naptárral.
Jól
vagyok én kint a parton.
Csillagot küld le az alkony.
Bár
ragyog, nem őt választom.
Vár rám egy nagyszerű
asszony,
Megérti, hogy az a rózsa
múltamat vissza nem
hozza!
Leülepedett éveim
Nyugalommá
szűrt évek kezdetén
gyakran hiányoltam én
a
kerékpárláncot szaggató,
könyvek, füzetek közt
robotoló,
csengővel sürgető hétfő reggeleket,
melyek
szűkre szabott időmnek
keresztbe tettek, de értő gyerekek
a
félhomályba vigaszfényt engedtek.
Ugyan
már...Pihenő napjaimban
ugyan miért is érne kár?
Ott
pihen a szürke garázsban
a sokszor újrafestett bringa,
akár
csak az udvari hinta,
melyre unokám sem ül föl
(kezében új
tablet tündököl),
velem sem ring tetején,
pedig pajkosan
megtehetném.
Ébresztő
óra nem csörren
érzéketlenebb fülemben
sűrű vagy ritka
ütemben,
így időtlenül, talán még szebben
pengenek,
sírnak a hegedűhúrok,
-
53 -
hozzájuk társként többször nyúlok,
gyakran
magamban mulatok,
ha
már rég lehullott rólam
gyűrött pléd vagy sima paplan...
Munkás
masszává gyúrt
pergő óráim, napjaim,
melyből a tanár
is tanult,
ma már a nyugalom szűrőin
leülepedtek mind, s
óráim
túllépve a régmúlt szűk percein
engednek
eltűnődni tercein
sok mai zsűrizett dalnak,
melyben törött
lábbal táncol a rím,
szinte felszántja szobai
csendemet,
egyszerre modern és ósdi egyveleg,
furcsa,
langyos stíluskavalkád...
Esténként
jöhet a forró kád,
zuhany a port nem látott lábra,
(télen
másféle minden ábra),
nemvárt vendégek a csillagok,
néha
egyedül velük koccintok,
hálából átfúrják ábrándjaimat,
helyettem
húzzák a redőnyt,
látom, valahol fent kissé megtört
a
sápadt vakolat, mint e gondolat...
Leülepedett
sok-sok évem,
mint színes gyógyszerem
a pohár alján... Te
is tudod tán,
mit jelent e januári nyár
benn a ritka csókok
ágyán,
javában telet mutat a naptár
odakinn, mégis príma
a klíma,
sejtik
a pattanni kész rügyek,
láttam, ma is bejártam kertemet,
-
54 -
sejteti napra kész mobilom,
mint mai nyelvtörő
Babilon
most küldött, fénytelen képe,
bármilyen hír nem
csal lépre...
Ha
fénykorong gurul az égen,
még utána ballag reményem.
Évgyűrűk
gyermekkor
sebeit
kutya nyalogatta
rossz kéz
elvakarta
amit a por behint
találtunk rá gyógyírt
az
emlék bekerít
gúnynevek
csúf szavak
mérge mélyre csordult
'ebcsont beforr' a
múlt
mégis szakadt szálak
lelkem alján fájnak
némán
kiabálnak
érzékeny
világom
vastag törzsű fája
évgyűrűt számolva
nem
gyermeki álom
rám taposott lábnyom
utam büszkén járom
köddé
vált szerelmek
ugyan felvillannak
ösztönös akarat
új
érzést ébresztget
nyit ölet zár kezet
kétszintes ütközet
- 55 -
révben
ringó hajóm
szerelem-kincsével
ifjaknak is üzen
élhetsz
jól gazdagon
a szép szó hatalom
örökzöld utadon
Úgy szeretem a szombati zenét...
...mikor
a hegedű síró hangján,
túl panaszok sok feljajdulásán
szívek
örömre nyílnak, dobbannak,
bőgő-brummogás támasza
szónak,
billentyűk színes harmóniája,
citera sikít az
éjszakába.
Emlékezetes
szombati este,
nótát ajkakra lágyan feszítve
megint eléred
a küldetésed,
hisz a mélyen alvó is felébred,
népdalra
pezsdül magyar vére
annak, ki vágyik e zenére.
Szinte
kis nemzet áll színpad tatján,
ring, hogy elringasson dal
hullámán,
kicsi
óriásnak harsány hangja,
szép lelkek húrjain tovább
adja
évszázadoknak száz vallomását,
új erőt merítve
életen át...
Szombati
hangverseny sose múlj el,
ha megbántanak, hang mögé bújj
el,
aztán lépj előre, mondjad bátran:
ételem, italom, dal
a sátram,
nem félek, a zene megvéd mindig,
kísérje örömöm
majd - a sírig!
(Téma: Akasztó, 2020.02.01.)
- 56 -
Elmélkedés
egy emlékkönyvről
(2020.január 28.)
1. A bejegyzés
Piros
mindkét szegfű.
Azt kívánom, légy hű.
Zöld a szára,
zöld,
számomra a föld
boldog fényt terem...
Megosztod
velem?
Piros
mindkét szegfű.
Akkor leszek én hű,
ha te is
hozod
magaddal napod,
s két kis gyermekünk
csillagként
velünk -
fényúton megyünk!
Sok
szeretettel vőlegényedtől,
Józsitól
Solt,
1974.december 31.
2. Élő oldalak
Az
a két lepréselt szegfű
vesztett már színéből,
mégsem
száraz életmű.
különös melléklet, s előtör
szirmából
mint sok kicsi tőr
a soha nem fakuló,
őszinte hűség,
még
mindig feltűnően
szép emlék
kapcsos könyved 60., bal
oldalán,
s a jobbon e kis üzenet talán -
úgy tűnik,
valahol
egész életünkről dalol.
- 57 -
Amikor
felidézem,
már régóta hetvenkedem,
te közelítesz az
időben,
gyermekeink gyermekei sem
gyermetegek, kincsek,
akik
vérünkből születtek,
felvidítva olykor
szomorú
perceinket,
támaszt adva
ránk váró éveinknek,
s a kis
könyvben megbújó képek
olyan együttlétről mesélnek,
melyek
szívünket hevesebb
dobogásra késztetik...
Tudod, mit?
Te
lapozz megint,
s érintsd meg szegfűnk szárait.
IIyen szárba
szökkenés
volt a szerelmünk,
örökzöld kedvünk,
rá
most nosztalgiával
s
jelenünk csókjaival
szívesen emlékezünk.
Így válik
eggyé külön ügyünk,
egész évfordulós életünk,
pedig
csak a te kapcsos
könyvedet lapozom most.
Kettőnket
hív rég közös utunk,
melyen inkább csak
araszolunk,
dombjaival vár és völgyeivel,
fel-felcsillanó
örömeivel,
lelkünk még erős hídjával,
mely igazi emberi
kötelékre vall
két elfelejthető pillanat között...
-
58 -
Édesem, mindent köszönök
emlékkönyvön innen és
túl,
a 60. oldalon is túl.
Talán kint hó hull,
de
bennünk a múlt
még forgács híján is
erős törzsű jövőt
gyalul …
Látod azt a sort alul?
„Az 50.éves
iskolai
találkozód emlékére,
alatta az év s a nap:
2016.
Indulunk, érkezünk...
Magunk,
magunkból
indulunk ki mind.
Vagy
másból.
A költő vagy versíró,
még szerényebben
szöveget
írogató
inkább
magából,
akaratától
észjárásától,
lépteitől
vezérelve,
hisz mindig
készen áll
valamilyen vezérelve.
Olvasóval
különös pertuban
csak tegez, tegez
rendületlenül,
érzelmeivel
nincs tán haragban,
de mások ismert
szóképére ül,
mely
megbotlik, bukik
-
59 -
vagy álmodik
nappal is, valóság felett
lebeg,
sorai jó tanácsok, ötletek,
legjobb, ha ezt-azt
így
vagy úgy teszed,
vagy gondolod,
rég kipróbált dolog
nálam
már:
szerelmi
csízió,
ezt variálni mindig olyan jó,
akkor is ha éppen
sötét az ég,
ha nem veti le éppen mindenét,
ha női
tűzzel ég, lobban elő,
ha románcot hajóként űrbe lő,
ha
emlékkönyvből kimásolt betű,
ha facebook-kép lánykorhoz
inkább hű,
szándékosan felejtődött ott fenn,
kalandot
remél olcsó szívekben,
sőt zsinórban éget meg másokat.
De
forró is az erős indulat!
Bár hosszú idő után
lefagyaszt,
mint ósdi rím meg ritmus, szinte
árt,
divatjamúltként csúfol, új pop-art...
Magam
ásta árokba zuhanok.
Formatartó vers-öltöny - nyílt titok.
Agykontrollt
szolgálhat a napi vers,
hisz néhány percre fiatal
lehetsz,
festő, szobrász, bármilyen alkotó,
bármily'
régi, az érzés csudajó...
Magunktól és magunkból
indulunk
ki mindenkor, s hogy merre haladunk,
lefelé vagy
föl meddig juthatunk,
toll vagy billentyű talán kézre
áll,
de télből hirtelen mégsem lesz nyár!
- 60 -
Ólom a jelen
Egyenletesen
rohanó időben
egyenletlenül, szűk mértékkel
élek.
Korda-fegyelem tudatban,
ösztönben
futóversenyt nem kínál már idősnek.
Petyhüdt
izmokon halk akarat nyugszik.
Ólom a jelen, pehely súly a
távol.
Fáradt kezem már segítségre vár itt,
de
versbetűket még könnyedén számol.
Mondják,
mindannyian csak addig élünk,
amíg ész, szív harmóniában
ébred,
szemben haladva kibuggyanhat könnyünk,
sugárzó
fényben veled célba érek.
Jeles
napokon ajándékaim közt
akad még virág, fogadod
szeretve.
Nem kellenek fennhéjázó örömök,
mosolyba
bújjon életünk jókedve.
Szikkadt
bőrömön fénytelen barázdák.
Fejemen hó szürkés - fehér
sapkája...
Ezt a telet tőlem nem búcsúztatják,
régi
fészkén helyet talál – a gólya.
Kínos témák, kínrímekkel
KIÉGÉS
Izzó
világítótest.
Test, amelyik sosem rest.
Fékezetlen nemi
trend.
Elfogyó hold-, csillagrend.
- 47 -
GÖRCSÖLÉS
Kihívás,
kódolt kudarc.
Szinte élettelen arc.
Nyomor, éhező
gyomor.
Rosszat sejtő – szagló orr.
JELENSÉG
Szingapúr
vagy szingli púr.
Pártalanság, nőnek úr.
Úrnak növekvő
hiány.
Lassan már világjárvány.
NÁRCIZMUS
Folyóisten
nimfával.
Tündér rózsabimbóval.
Gyógyítható
létforma...
Zöldpárt hív a bokorba.
BŐSÉG
Vasárnapi
húsleves.
Szerdát is ünneppé tesz.
Szerető kéz süt és
főz.
Gyomrot, elmét is meggyőz.
FELFEDEZÉS
Felfedeztem
önmagam.
Rá is ment hetven nyaram.
Régen
felfedeztelek.
Kémiai kísérlet.
- 48 -
TÖRVÉNY -KEZÉS
Én utánad s
fordítva.
Csendesen vagy ordítva.
Űzzük egymást
módfelett.
Szíven szúr az ítélet.
JELKÉP
Aranykulcsot
találtam
Solt élethű lapjában.
Lehetne ezüst vagy
vas.
Legyen friss, sose avas!
ISKOLAPÉLDA
Tegnap így
szólt az Ellus:
Nem tanár a pedellus.
Új, alkalmi
tanára
söprűvel jött órára!
PEDAGÓGIA
Neveltből
lett nevelő.
Anyját, tanárát verő.
Ugyan kitől
tanulta?
Állati volt a múltja!
Kezében egy
új iphone.
Rajta klasszikus pofon.
Nincs megállj és nincs
plafon.
Nem kürtöli megafon.
Csőd! – csak magamnak mondom.
- 49 -
Felöltő
Láttad rögtönzött fényképeimet,
még csupaszak a fák,
a rügy fényre pattanni kezd,
ha tél tavaszra vált.
Most kellene így, klíma úgy,
tavaszias a tél...
Azt mondom neked, élj, aludj,
oly mágneses a tér.
Köztünk a delej addig ér,
míg rajtam újat lelsz,
de ha a ritmus véget ér,
te vég nélkül ölelsz.
Fotóimra rá pillantasz:
még csupaszak a fák.
A te rügyed most jobb vigasz,
ne keresd a ruhád.
Felöltöztetlek mint a fát
az alvó kertben mind.
Nem készül erre a világ,
nem hiányzik az ing...
Siettetni nem is szabad.
A testi-lelki rend
kezed közül úgy kiszakad,
elmúló élvezet.
- 50 -
Rügyezz csak nékem, kedvesem,
szobám hője ölel,
veled nem fagyos víg telem,
ne kérd, hogy menjek el!
Válasz nélkül
Olyan
hihetetlen
éppen
a hívőknek?
Mindig csak az égben?
Földön fekvő fejek.
A
vízözön után
nem ad elég vizet?
Tűzözön mint
orkán?
Ember, ez kell neked?
Vallod,
csak Ő segít...
Tettek nélküli hit?
Teremt, nevel,
pusztít
valamit, valakit?
Mi
minek mond ellent?
Ki szül, miért, kinek?
Büntet és
elrettent?
Holtnak szól, élőknek?
Zűr
űrben, fenn és lenn,
kelmétlen vak éjben.
A király
meztelen,
nem a nép esztelen.
- 51 -
Kis
u-val új urak..
Nagy Úr, kik áldanak?
Teremtett
emberek,
mind tehetetlenek?
Nosztalgia
Rózsa
egy sárguló könyvben.
Emlékként lebegsz előttem.
A
romantikát kinőttem,
de vágyam túlnő egy képen.
Bókok
művésze nem voltam,
hozzád is keveset szóltam.
Egyirányú
az az utca,
mely hozzád vezet a múltba.
Tánc
közben szerelem érik,
de nem csak léptekkel mérik,
vonzó
dal keringett bennem,
éreztem, tovább kell mennem.
Hiába,
te meghátráltál,
s nem csak újabb mozdulatnál,
sugárzó
volt ugyan lényed,
örökre eltűnt a lényeg.
Ma
csak képzeletem szárnyal,
elhervad a rózsaszállal,
ahogy
küzd tegnap a mával,
elillan a félhomállyal.
Vív
a naptárral Valentin,
Naponta legyen lapjain,
vagy csak
képzelem utólag,
szerelmet hozzon e hónap,
s
tartson ki jól egész évben,
majd rám is csak csurran –
cseppen.
-
52 -
Rózsa még lehet kezemben,
romantika az eszemben.
Nem
úszom szemben az árral,
vagyis a pontos naptárral.
Jól
vagyok én kint a parton.
Csillagot küld le az alkony.
Bár
ragyog, nem őt választom.
Vár rám egy nagyszerű
asszony,
Megérti, hogy az a rózsa
múltamat vissza nem
hozza!
Leülepedett éveim
Nyugalommá
szűrt évek kezdetén
gyakran hiányoltam én
a
kerékpárláncot szaggató,
könyvek, füzetek közt
robotoló,
csengővel sürgető hétfő reggeleket,
melyek
szűkre szabott időmnek
keresztbe tettek, de értő gyerekek
a
félhomályba vigaszfényt engedtek.
Ugyan
már...Pihenő napjaimban
ugyan miért is érne kár?
Ott
pihen a szürke garázsban
a sokszor újrafestett bringa,
akár
csak az udvari hinta,
melyre unokám sem ül föl
(kezében új
tablet tündököl),
velem sem ring tetején,
pedig pajkosan
megtehetném.
Ébresztő
óra nem csörren
érzéketlenebb fülemben
sűrű vagy ritka
ütemben,
így időtlenül, talán még szebben
pengenek,
sírnak a hegedűhúrok,
-
53 -
hozzájuk társként többször nyúlok,
gyakran
magamban mulatok,
ha
már rég lehullott rólam
gyűrött pléd vagy sima paplan...
Munkás
masszává gyúrt
pergő óráim, napjaim,
melyből a tanár
is tanult,
ma már a nyugalom szűrőin
leülepedtek mind, s
óráim
túllépve a régmúlt szűk percein
engednek
eltűnődni tercein
sok mai zsűrizett dalnak,
melyben törött
lábbal táncol a rím,
szinte felszántja szobai
csendemet,
egyszerre modern és ósdi egyveleg,
furcsa,
langyos stíluskavalkád...
Esténként
jöhet a forró kád,
zuhany a port nem látott lábra,
(télen
másféle minden ábra),
nemvárt vendégek a csillagok,
néha
egyedül velük koccintok,
hálából átfúrják ábrándjaimat,
helyettem
húzzák a redőnyt,
látom, valahol fent kissé megtört
a
sápadt vakolat, mint e gondolat...
Leülepedett
sok-sok évem,
mint színes gyógyszerem
a pohár alján... Te
is tudod tán,
mit jelent e januári nyár
benn a ritka csókok
ágyán,
javában telet mutat a naptár
odakinn, mégis príma
a klíma,
sejtik
a pattanni kész rügyek,
láttam, ma is bejártam kertemet,
-
54 -
sejteti napra kész mobilom,
mint mai nyelvtörő
Babilon
most küldött, fénytelen képe,
bármilyen hír nem
csal lépre...
Ha
fénykorong gurul az égen,
még utána ballag reményem.
Évgyűrűk
gyermekkor
sebeit
kutya nyalogatta
rossz kéz
elvakarta
amit a por behint
találtunk rá gyógyírt
az
emlék bekerít
gúnynevek
csúf szavak
mérge mélyre csordult
'ebcsont beforr' a
múlt
mégis szakadt szálak
lelkem alján fájnak
némán
kiabálnak
érzékeny
világom
vastag törzsű fája
évgyűrűt számolva
nem
gyermeki álom
rám taposott lábnyom
utam büszkén járom
köddé
vált szerelmek
ugyan felvillannak
ösztönös akarat
új
érzést ébresztget
nyit ölet zár kezet
kétszintes ütközet
- 55 -
révben
ringó hajóm
szerelem-kincsével
ifjaknak is üzen
élhetsz
jól gazdagon
a szép szó hatalom
örökzöld utadon
Úgy szeretem a szombati zenét...
...mikor
a hegedű síró hangján,
túl panaszok sok feljajdulásán
szívek
örömre nyílnak, dobbannak,
bőgő-brummogás támasza
szónak,
billentyűk színes harmóniája,
citera sikít az
éjszakába.
Emlékezetes
szombati este,
nótát ajkakra lágyan feszítve
megint eléred
a küldetésed,
hisz a mélyen alvó is felébred,
népdalra
pezsdül magyar vére
annak, ki vágyik e zenére.
Szinte
kis nemzet áll színpad tatján,
ring, hogy elringasson dal
hullámán,
kicsi
óriásnak harsány hangja,
szép lelkek húrjain tovább
adja
évszázadoknak száz vallomását,
új erőt merítve
életen át...
Szombati
hangverseny sose múlj el,
ha megbántanak, hang mögé bújj
el,
aztán lépj előre, mondjad bátran:
ételem, italom, dal
a sátram,
nem félek, a zene megvéd mindig,
kísérje örömöm
majd - a sírig!
(Téma: Akasztó, 2020.02.01.)
- 56 -
Elmélkedés
egy emlékkönyvről
(2020.január 28.)
1. A bejegyzés
Piros
mindkét szegfű.
Azt kívánom, légy hű.
Zöld a szára,
zöld,
számomra a föld
boldog fényt terem...
Megosztod
velem?
Piros
mindkét szegfű.
Akkor leszek én hű,
ha te is
hozod
magaddal napod,
s két kis gyermekünk
csillagként
velünk -
fényúton megyünk!
Sok
szeretettel vőlegényedtől,
Józsitól
Solt,
1974.december 31.
2. Élő oldalak
Az
a két lepréselt szegfű
vesztett már színéből,
mégsem
száraz életmű.
különös melléklet, s előtör
szirmából
mint sok kicsi tőr
a soha nem fakuló,
őszinte hűség,
még
mindig feltűnően
szép emlék
kapcsos könyved 60., bal
oldalán,
s a jobbon e kis üzenet talán -
úgy tűnik,
valahol
egész életünkről dalol.
- 57 -
Amikor
felidézem,
már régóta hetvenkedem,
te közelítesz az
időben,
gyermekeink gyermekei sem
gyermetegek, kincsek,
akik
vérünkből születtek,
felvidítva olykor
szomorú
perceinket,
támaszt adva
ránk váró éveinknek,
s a kis
könyvben megbújó képek
olyan együttlétről mesélnek,
melyek
szívünket hevesebb
dobogásra késztetik...
Tudod, mit?
Te
lapozz megint,
s érintsd meg szegfűnk szárait.
IIyen szárba
szökkenés
volt a szerelmünk,
örökzöld kedvünk,
rá
most nosztalgiával
s
jelenünk csókjaival
szívesen emlékezünk.
Így válik
eggyé külön ügyünk,
egész évfordulós életünk,
pedig
csak a te kapcsos
könyvedet lapozom most.
Kettőnket
hív rég közös utunk,
melyen inkább csak
araszolunk,
dombjaival vár és völgyeivel,
fel-felcsillanó
örömeivel,
lelkünk még erős hídjával,
mely igazi emberi
kötelékre vall
két elfelejthető pillanat között...
-
58 -
Édesem, mindent köszönök
emlékkönyvön innen és
túl,
a 60. oldalon is túl.
Talán kint hó hull,
de
bennünk a múlt
még forgács híján is
erős törzsű jövőt
gyalul …
Látod azt a sort alul?
„Az 50.éves
iskolai
találkozód emlékére,
alatta az év s a nap:
2016.
Indulunk, érkezünk...
Magunk,
magunkból
indulunk ki mind.
Vagy
másból.
A költő vagy versíró,
még szerényebben
szöveget
írogató
inkább
magából,
akaratától
észjárásától,
lépteitől
vezérelve,
hisz mindig
készen áll
valamilyen vezérelve.
Olvasóval
különös pertuban
csak tegez, tegez
rendületlenül,
érzelmeivel
nincs tán haragban,
de mások ismert
szóképére ül,
mely
megbotlik, bukik
-
59 -
vagy álmodik
nappal is, valóság felett
lebeg,
sorai jó tanácsok, ötletek,
legjobb, ha ezt-azt
így
vagy úgy teszed,
vagy gondolod,
rég kipróbált dolog
nálam
már:
szerelmi
csízió,
ezt variálni mindig olyan jó,
akkor is ha éppen
sötét az ég,
ha nem veti le éppen mindenét,
ha női
tűzzel ég, lobban elő,
ha románcot hajóként űrbe lő,
ha
emlékkönyvből kimásolt betű,
ha facebook-kép lánykorhoz
inkább hű,
szándékosan felejtődött ott fenn,
kalandot
remél olcsó szívekben,
sőt zsinórban éget meg másokat.
De
forró is az erős indulat!
Bár hosszú idő után
lefagyaszt,
mint ósdi rím meg ritmus, szinte
árt,
divatjamúltként csúfol, új pop-art...
Magam
ásta árokba zuhanok.
Formatartó vers-öltöny - nyílt titok.
Agykontrollt
szolgálhat a napi vers,
hisz néhány percre fiatal
lehetsz,
festő, szobrász, bármilyen alkotó,
bármily'
régi, az érzés csudajó...
Magunktól és magunkból
indulunk
ki mindenkor, s hogy merre haladunk,
lefelé vagy
föl meddig juthatunk,
toll vagy billentyű talán kézre
áll,
de télből hirtelen mégsem lesz nyár!
- 60 -
Ólom a jelen
Egyenletesen
rohanó időben
egyenletlenül, szűk mértékkel
élek.
Korda-fegyelem tudatban,
ösztönben
futóversenyt nem kínál már idősnek.
Petyhüdt
izmokon halk akarat nyugszik.
Ólom a jelen, pehely súly a
távol.
Fáradt kezem már segítségre vár itt,
de
versbetűket még könnyedén számol.
Mondják,
mindannyian csak addig élünk,
amíg ész, szív harmóniában
ébred,
szemben haladva kibuggyanhat könnyünk,
sugárzó
fényben veled célba érek.
Jeles
napokon ajándékaim közt
akad még virág, fogadod
szeretve.
Nem kellenek fennhéjázó örömök,
mosolyba
bújjon életünk jókedve.
Szikkadt
bőrömön fénytelen barázdák.
Fejemen hó szürkés - fehér
sapkája...
Ezt a telet tőlem nem búcsúztatják,
régi
fészkén helyet talál – a gólya.
Csősz József:
Labdarózsa
- mai népdal -
– Versátirat 2. ( 2019.01.27.)
Virágom két labdarózsa.
Virágod szememet vonzza.
Tiédnek illatát érzem,
Gömbölyű reményért vérzem.
Nincs más rózsám a világon.
Nélküle mély gyász a károm.
Maradjunk egymásra forrva,
Közöttünk nyíljon a rózsa!
Pillanatkép
(1.versátirat)
Közöttünk sikít a csönd.
Bennünk még alszik a hang.
Mindig csak azt üdvözöld,
kinek a mosolya rang,
kezed úgy engedi el,
mint éles nyelvet a zár...
Talán ha ajkad felel,
távoli jövőt is vár.
Közöttünk híd már a szó,
lábunk is egyszerre lép.
Szövetségünk szép s a jó.
Örökké éljen e kép!
LEGÚJABB POEZIS AZ IS – VERSEK
(NYÁRI RÖGZÍTÉS, 2018.07.20.)
Felhúzott redőny
A hajnal bekandikált a réseken,
szinte kandikamera felvétele indult,
pedig én voltam a felvevő,
és nem fordítva. Ennyire nem bolondult
meg a valóság.Azt azért megerősítette,
hogy a vörös árnyalatokba
simuló fény megkopogtatta
a ritka léceket,
(milyen furcsákat hisz néha az ember),
de csak egy galambpár szerelmeskedett
a terasztetőn, azaz csak volna,
mert a toporzékoló nász elmaradt.
Azt hittem,jön valaki. (Legfeljebb
a beteg bagoly álmodik ilyet a lombok alatt.)
Ki látogatna meg ilyentájban?
Főleg nem az ablakon át.(Abszolút szellemi.)
Habár az én gondolataim mindig így szöknek,
repülnek,
érkeznek,
hurráznak,
gyengülnek
a nap minden szakában, ajtót kerülve...
Később sárgába hajlottak a színek.
A falióra egy órával többet, de még
mindig nem reggelt mutatott.
Vagy a mobilfénynél rosszul láttam volna?
A redőnyréseken betörő nap már csak
nem hazudik! Szerintem időt soha.
Mintha az asztali virág is erre fordította
volna piciny fejét - napraforgót utánozva,
de mezei növényt nem tartok szobámban.
Takaróra most sem volt szükség.
Forrón ölelt a nyár, nem pótolva az igazit.
Meg aztán betakartam magam
az emlékeimmel,
néhány facebook-üzenettel
– jobb híján,
s e bíbelődés közben valaki rám nyitott:
- Már te sem alszol? Hiányoztál!
Pillanatkép
Közöttünk sikít a csönd.
Bennünk még alszik a hang.
Mindig csak azt üdvözöld,
kinek a mosoly rang,
kezed úgy engedi el,
mint éles nyelvet a zár...
Talán ha ajkad felel,
távoli jövőt is vár.
Közöttünk híd már a szó,
lábunk is egyszerre lép.
Szövetségünk szép s a jó.
Örökké éljen e kép!
Néha belefárad
Ez a nyár néha belefárad
izzó. izzasztó sugárzásba,
jól tudom, mind csak hűvös látszat,
nedv-terhes felhő vajúdása.
Ez a nap olyan, mint a többi.
Réseken hajnal bekukucskál,
mobil felvillan, némán jelzi:
napi történet induljon már.
Még álmos könnyem megelőzi
víg toll játékát bús papíron,
épp oda cseppen, hol a fenti
címet a képernyőre írom.
Egy kis dübörgés nem ijeszt meg.
Kidob az ágy már évek óta.
Kávégőzben rímeket nyelek,
megrágom jól, ha kemény volna.
Üzenet-dömping, megszoktam már,
listámra kerül egyik-másik.
Ráérő ember képszívet vár,
sajátja nem esőtől fázik.
Igaz, az enyém téveszt néha,
ritmusát sérti sűrű program.
Nem vagyok elégedett, léha,
tiltakozásként nagyot dobban.
Mai történet kerekeken
gurul tovább velem az utcán.
Gyermek köszön, jólesik nekem,
örök tanítvány évek múltán.
Otthon a szőlőn darázs zümmög,
pedig a szem csak fanyar-édes.
Ebéd előtt még hegedülök,
ujjam elfáradt hangot keres.
Kettős könyvelés? Dehogy hamis.
Legyen ez ingyenélők dolga.
Ami a neten már régen nincs,
beleivódott tudatomba.
Ezt csak elmúlás dönti romba!
Nincs más
Ki köti össze eltépettnek
hitt múlt és jelen szálait?
Indokolhatják hitetlennek,
az örök remény mint segít?
nincs más, csak én,
éj helyett fény.
Ki kéri számon csetlő-botló
lépteim árát, ha te nem.
Hiába száguld jó tűzoltó,
ideg villámlik idebenn.
nincs más, csak én
fény rejtekén.
Ki zabolázza álmaimat
nappallá téve éjszakám?
Ki parancsol a verssoroknak:
más tükrébe is nézzek ám?
nincs más, csak én,
te meg a fény!
Még süt a nap
néha kisüt a nap
ilyenkor mosolyogsz
néha téved a pap
bűntelent is átkoz
néha dörren az ég
nem minden szó morog
kedvesem maradj még
nélkülünk föld forog
csobog a hűs patak
forrón csókol a szád
néhány évünk maradt
mit minden szív imád
milyen szép minden szó
ha másikkal rokon
nem kell a vad lasszó
hogy társat befogjon
végtelen minden perc
amit két test kíván
ha bátrabban ölelsz
leszek még bonviván
tudom hogy hencegés
ajzó önámítás
de álljon meg az ész
ha a vágy mélyre ás
lángoljon még a nap
nyári kedve szerint
ne temessen a pap
ha nekem élet int
Nem hiszem
Vérem-véred-vére,
akit jóra, szépre
kértelek, most vége?
Jövőt nem tagadhat,
aki jelent kaphat.
Nyíljon ajtó, ablak,
Nyílt szavú a múltam:
igát másként húztam,
könyvekbe fulladtam.
Legyek hulló levél ?
Lelkem ettől sem fél.
Azt mondd inkább: remélj!
Odabent vív kardom,
sörényes szavakon
elcsuklik a hangom.
Tompul akaratom.
Vajon miért hagyom?
Céltalan rágalom?
Vegetálni késztetsz?
Ez neked sem kedvez:
jég az esőcsepphez.
Ha lépcsőn imbolygok,
mint naplopó bolygók,
nyújtsd felém a karod.
Már csak a fény ölel,
bizony olcsó siker.
Érzem, hogy élnem kell.
Védjen békés jobbod,
hisz' vérem hordozod.
Legyek tűnő napod?
Akarod, úgy érzem,
múljon a félelem
elfáradt szívemben!
KÖSZÖNÖM valuta
jön-megy a hír
okos ez a doboz
ismerősömtől
szálló szívet hoz
alatta kékül
köszönet jele
nem is fontos hogy
mi történt vele
dehogynem rajtam
épp úgy múlik az
miről üzenjek
mint egy kiskamasz
felnőtt játékunk
nem ismer időt
holdfényes éj vagy
napos délelőtt
legyen szinte már
képi szerelem
vonzzon betűt jelet
billentő kezem
wifi youtube talán
nem akkora ár
profilképe mindig
mosolyogva vár
szerencsére olcsó
ez az árfolyam
boldog vagyok tőle
ha ír boldogan
stabil e valuta
nem frank /euró
nem vált át dollárba
ha ő csábítóbb
örök napfürdőt
láttató folyam
a köszönöm értéke
maxi-nagy hozam
Valakinek...
Valakinek el kell mondanom,
de maradjon titok, kinek,
valakihez szállhat halk dalom,
úgy, mintha rímek csengenek.
Vagy amint két szív online vibrál,
kiderül róla, szállni tud,
mobil vagy gép mindig készen áll,
suhog a gyorsforgalmú út.
Érzelemmé váló új jelek
szinte ölembe hullanak.
Új barátoknál mit keresek?
Várom ébresztő szavukat.
Valamit n e k i kell mondanom,
számára most új hír lehet,
éjjel vagy szétfoszló hajnalon:
szürke, banális történet.
Valaki másképpen válaszol,
jele szinte fiatalít,
bújkáló nap süt így valahol
érintve fák leveleit.
Valakinek hangja fájó csend,
poéta-rajtvonalhoz áll,
jól vezényli fáradt testemet,
sugárzik, mint e büszke nyár.
Valakit Parnasszus hívogat,
ő az, aki int, meg is vár...
Kedvelem, énjéből csak ént ad...
Emberléptékű rózsaszál.
Buongiorno...
(Válasz egy reményvesztett barátnőmnek)
Buongiorno...egész nap, egész éjjel,
kéj nélkül vagy csupán cseppnyi kéjjel,
lazán vagy bilincsszorító öleléssel,
hirtelen, köszönés nélküli távozással,
gyertyafényt csiholó várakozással,
s aztán elölről kezdve mindent,
hajnalt remélve vagy sugárzó reggelt,
remélni, élni magadért, másért,
ha már elvesztél,
örök életért,
feltámadásért!
Hajnali keringő
érzelmek net-szörfjein
keményen üzen a rím
hullámzik nyelvel fönt-lent
jó vagy a rossz kedved leng
monitor válaszfala
örömök halk rohama
a másik szobába bújt
jelent győz le most a múlt
levéltárrá vált papír
kosárban váratlan hír
félemlék- félvalóság-
szavakat kiált a szánk
tévén szappanopera
megtéveszt az illata
sugárzik képernyőn át
miért is szidjuk a mát
együttlét-hiányaink
hoznak ránk új bajt megint
nem látom angyalomat
mint várja földjét a nap
nem olyan természetes
e hajnal minket keres
iszom igazság borát
szemem mégsem lát csodát
csábító minden szép lájk
szívembe vésem a fájlt
digi-vágyam száll veled -
várt napunk most tönkremegy
madárszárnyon elrepül
síró hangon hegedül
a szavát nem hallod már
e-mailen üzenni kár
szörfölünk hullámokon
régi érzés nem rokon
valótlan sok smily-jel
hamis érzelmet felel
érzelem-rabolta kincs
valakit elvisz a víz
elsodort képpont egy arc
csoda hogy nem marasztalsz
vírustól lázas a gép
tudod hogy ebben mi szép
te szomszéd szobában vársz
sorompót nem rejt a ház
nyár tüzel minek lepel
hajnalfény lágyan ölel
múlik a sötét harag
elviszi a pirkadat
orrolsz még képek miatt
igazítsd meg hajadat
hadd lássak igaz mosolyt
temessünk haragvó szót
úgy ahogy igyekezet
vár ölelő kezeket
a neten szörföl a nyár
szép új nap már csak ránk vár
Nyugvó nap tüzében
A tekintélyes kor tiszteletet vonz,
rejtőzhet az arcon akármilyen sors,
lassú lépteket elhárító mosoly,
örömteli emlék hangtalanul szól.
Vagy csupán sajnálat a legyintő kéz
ifjútól, kiben nem lappanghat a félsz?
Pályája nem emel, csak lefelé lejt.
Nyugvó nap tüzében ne keress sikert!
Ráncok árkaiban ott dúl még a harc,
néhány győztes csata villámló vigasz.
Jövőm ezer dala acélhúrokon
éltet, erősít, mint hűséges rokon.
Korom tekintélye nem lételemem.
Ifjak üdvözlése rezdül szívemen.
Hegymenetben ível felfelé az út.
Integessen, aki előbb csúcsra jut,
megvárom, csak aztán zárom a kaput!
Gondolatrabságban...
Gondolatrabságban nincsenek falak,
stíluskerítésnél szállnak a szavak.
Múlttól kapnak erőt jelen szárnyain,
versszak-testrészekben véráram a rím.
Magamra feszítek idő-rácsokat,
rajta a valóság meg-meglátogat,
mint mikor nap dob le felhőtakarót,
elégetve rosszat tár fel rosszat, jót.
Gondolatbörtönben bontom csomagom,
sorsok millióit versként fogyasztom,
megköszönöm. Zárkámban lépegetek,
szűk sorban koccannak gyenge ütemek.
Gondolatrabságból néha kitörök,
szabadon dalolom, hogy a vers örök.
Testem-lelkem piheg, még egy szalmaszál,
kész poezis-fészkem, vár még újabb nyár!
Labdarózsa
(mai népdal)
Labdarózsa a virágom
Labdarózsa a virágod
A tiédet megpillantom
Mindkettőt játszva ringatod
Te vagy rózsám a világon
Keblen ringó boldogságom
Maradjunk egymásra forrva
Mint a két szép labdarózsa!
Pesszimizmus
aludni álmodni
felhőkben elbújni
szemfátylat takarót
viselni itt és ott
tagadni minden jót
amit élet adott
nem jövendölt halál
folyton a kertben jár
józan ésszel nem hál
téllé vált minden nyár
felhőbe bújt napok
nem nyitnak ablakot
nem hívnak szeretőt
ki szeret szenvedőt
nappal is éjszaka
szenvedélyt takarja
agy zúg nem forgalom
bűzlik minden alom
képzelt beteg a lét
mégis nyeled a lét
lecsúszik italod
mert épp így akarod
vidámnak ki hallott
sajnállak tetszhalott
Hallhatatlan és halhatatlan
nem puszta szójáték magyar módra
külföldiek értetlenségére
én nagyon is értem ez két kotta
anyanyelvem két gyönyörűsége
írták mondják így belém ivódott
részemről több már a hallhatatlan
nehezebben hallható magyar szó
élőben s ha épp képernyőn fogan
fülem membránját csak háborító
kutyaugatás mely utcáról jött
nem is a te lágy hangod a sértő
megszólalsz s én kérlek: hangosabban
nem vagyok ijedős csak az félő
bíbelődöm másik fogalommal
sejtem értem a szó értékmérő
jól bánok édes anyanyelvemmel
minden kérdést így-úgy megválaszol
létét vesztett halhatatlan ember
soraival nagyon is hozzánk szól
ki többet ki kevesebbet szebbet
ki előbb ki később dob el papírt
tollat gépet művet másra hagyva
őrizheti sír közeli csalit
körben álló élőnek gondolja
futó idő győz vagy inkább a hit
győztes időt magamnak remélem
most holt gondolatom is feltámad
de hogy mi lesz velem örök éjben
nem tudom milyen öröm vagy bánat
m'ért nem hagynak e szavak békében
diákokkal észveszejtő vitát
csaptunk ki vagy mi a halhatatlan
átértékelve a históriát
kérdeztek hitemről akkoriban
lassan törtem meg a kínos csendet
nagyanyámnak földről csillagokról
értekeztem sűrű éjeken át
vallomása még bennem zakatol
életünk mint tartogat szép halált
ezt a tanítványok sem értették
órák napok évek évtizedek
röpültek velem a földön járva
szárnyam néha feljebb emelkedett
máskor le-lehuppant fagyos sárba
alig tűrtem anomáliákat
vagy élet vagy halál gondolatom
mint körhinta bennem suhogva száll
ma gyönyörű rózsám neked adom
holnapra elhervad már minden szál
átnyújtani most kell el ne késsek
nemrég száguldó kocsi karambol
rendőr orvos és mozdulatlan test
vergődés szagos kórházi ágyon
kaszás halál késni bizony nem rest
ahová visz vajon milyen élet
képzelem az elképzelhetetlent
mondták mondják mindig csak hinni kell
hozzáteszem kellene végtelent
bolygó földön fénylő csillag-hittel
ha motivál tudós /univerzum
másokkal együtt egekbe szállok
ha a sorsom rendelete így dönt (?)
életre születtem élni vágyok
itt a földön korántsem odafönt
ifjúként is mindig ebben hittem
gyermekként a szülők örömére
apaként utódot felkarolva
álmaikat ezerszer átélve
lépteiket óvva szerencsére
biztatva a boldogító jelent
nagyapaként velük társalogni
hogy is bánnak idegen szavakkal
mint illő magyarul társra lelni
mit kell tenni ha a másik megcsal
vagy a felnőtt utolsót lélegzi
hegedűt húzni barát fülébe
régi és új dallamokat játszva
akarok újabb asztalhoz érve
tudom te is édes csókkal vársz ma
s dacosan az életről tűnődünk
de ha karom erőtlenül csüng le
vagy a vágy már angolosan lelép
akkor is gondolj az életünkre
arra mi volt jó mi volt szép
ezt másként okos gépek sem mondják
ha már a kelő nap mást fényesít
jogom van-e képzelődni róla
mit adott valóság és mit a hit
most még jól jár minden falióra
kérhetem-e ne nagyon szaladjon
hogy a jelen épp ilyen maradjon
látod szívem bizonytalan lettem
sorsom életet vagy halált nyújtson
keveredjen leszek vagyok lettem
kicsit késsen ezt inkább helyeslem
vigaszt nyújtó szavadat keresem
kezemet szép kezedben felejtve
tűnődöm most hosszan vagy röviden
bár aggaszt az élet rövidsége
tudom hosszabb lét sem halhatatlan
ne kételkedj megfontolt szavamban
leplezz csak le akármilyen hitben
addig jelenben higgy ne a múltban
néhány tervünk él még a jövőben
s te várhatod megsegít az isten
Sírva, örülve...
Komorságom apám tűrte.
Édesem bölcs ítélete:
majd elnövi – mondta sűrűn,
mint fals hangot a hegedűm.
És aztán eljött a holnap,
veled vált boldoggá a nap,
mikor csak egymást figyeltük,
örömre nyílhatott kedvünk.
Furcsállhattad szinte máig,
hogy nekem csak a tett számít.
A helyeslést nem kívánom,
szigorúság szántja arcom.
Mintha mindig rideg szívvel
éltem volna. Ki kényszerrel
visel arcot, szól fennhangon:
róka sajtján nem osztozom.
Alig-mosoly, könny semmikor,
talán térd-lehorzsoláskor.
Erényt edző esztendőkben,
forró lázban is meghűlten,
mikor szókígyók befontak,
mellém álltál hű oszlopnak.
derűt csempésztél szememre,
lettél jövőm napkeletje.
Ősök képe asztalomon.
Halottaim megsiratom.
Érzékenyek vérköreim,
szelídültek sors útjain.
Igazam szavakba rejtem,
ott tanyázik minden rímben,
sírás, öröm arcomra ül,
kiált vagy éjre szenderül.
Váltás
Mottó: tudom a fehérneműdre gondolsz
jól tartja még azt mit nem tart a polc
korszakváltás
kinek
aki a hatvanat sem éri meg
minek
a tutit mindig főnök mondja meg
stílusváltás
hogyan
mikor 'semmilyen' izmus napja van
formaváltás
hogyan
ha szennyet nem halat visz a folyam
kiért
ha önmagadért egód egyest kap
kiért
ha másokért is érted süt a nap
értem
értem már nekem mért nem jut érdem
értem
ne küzdjön senki inkább felejtsen
Rögzítve alább: 2018.november 23-án, a G+ - ról
A múlt jövője
A múlt jövője a jelen,
hangot és képet ad,
visszatekintő szerelem,
vagy csupán áhitat:
régen százszorta szebb, jobb volt
és hasznosabb is tán,
másnak senki sem hajbókolt,
csak ballagott útján.
Most visszatér a nem kívánt
uram-bátyám világ,
látszólag nem érint, nem bánt,
ki néz, ha munka rág,
ha napjaid eldöntenek,
legyen a te bajod,
a végeredmény már remek,
mit számít holmi jog.
A múlt jövője a jelen,
az egyik fent hasal,
a másiknak alig terem
jobb, több, mely vigasztal.
De erre adtad voksodat,
hát idd meg a levét,
bontsd fel magyar narancsodat,
vagy olvass új regényt!
Annak, aki hallja
Most még halljátok dalomat,
táncolnak rímeim.
Mi szép emlékként megmaradt,
sír jelen húrjain.
Most még halljátok hangomat,
levélként zizzenek,
értelem fái tartanak
s érzelmes, hű szívek.
Csonka lábú hazám biceg
ósdi, poros úton.
Csak nézem mint vén kisgyerek,
fájdalmán osztozom.
A kérdező új választ vár,
megszólalni is fél,
szabad madárként szállt a nyár,
fagyba űzhet a tél.
Utólag haragudni kár,
a szó értéket mér,
elvetélt, lusta vágyaknál
hasznos tett többet ér.
Engem gyógyító örömök
megvigasztalnak még.
Belülről is felöltözök,
mint felhővel az ég.
Most még halljátok hangomat,
a csöndemen pedig
ráértek osztozkodni majd,
időtökből telik!
Legendák földjén
Minden lépésnél új folyó fogad,
de egy történet visszasodor még,
„nem önként adtad tested Zeusznak,
s azóta sokszor villámlott az ég.”
Tudom, hogy vén vagy, ámde bölcsebb is,
persze mit ér a büszkeséged már,
gyönyörű női szépséged ha kincs,
mítoszként csillog, mint a napsugár.
Békés erkölcsi iránytű voltál,
mégis égtél és mást is égettél,
szent volt számodra minden szép oltár,
igazság-magból sarjadt bátor cél.
Remény égboltú nemzetek sora,
kék dalt lobognak zászlós csillagok,
hidd, testvéred nem lehet mostoha,
s a fény is mindre egyformán ragyog.
Vén Európa, szíved még erős,
hajtsa megértés, sohasem viszály,
a jó polgár nem önmagáért győz,
mert egyszer él, másokért is kiáll!
Öregedő október
Ritkán vallom, hogy zászlós ünnepen
múlt helyett jelen útvesztőit járnám,
árulók, hősök egymást váltó lábán
kitisztult kép áll már a könyvekben.
Emberöltőről valló dátumok
versenyében új fókusz valót láttat.
Az emléknapon kötelez a bánat,
éppen ezért csak halkan dohogok.
Fülem nem kevés kósza állítást
elhallgat, hisz az őszi szél alig sért,
csak hétköznapok ne rontsák hitelét.
A fény útjában nincs, csak szóvirág.
Szabadságtipró jég ne hulljon rám,
elmém árnyaknak jó rejtekhelyet nyújt,
talán megtűr a jelenbe érő múlt,
s felírnak még az idő homlokán.
A nemek éjszakája
Nem alszom, nem nyugtat most
éj, mély sötét,
pörgetem sorsom rozsdás,
vak kerekét,
tudatom éber múltba,
jelenbe lép,
holnapba hívó híd tart
még némiképp.
Nem alszom, nem dédelget
kéz , ölelő,
férfi erőm kímélve
szunnyad a nő,
gondolatot nem zavar
most szennyes fény,
mely feltűnhet nappalok
tiszta egén.
Nem alszom, órát játszik
gyenge szívem,
két végén égő gyertya
lobog bennem,
igenek fénye köszönt
nappalokat,
új vers nyújt örömöt, s egy
szó simogat.
Jelképes gyermekkor
Kór öregít vagy ez a furcsa kor,
mely értékekhez mérgeket kever,
vagy életkorom érkezett oda,
hol bőrömre ránc nyakláncként ügyel?
Türelmem sápadt. Szerény szárnyaim
gyengültek másoktól, sok más októl.
vagy magam váltam földön járóvá,
s elgáncsolt egy második gyermekkor?
Még nem mondtam le tudás - magokról,
keresem, felét felcsipegetem,
el nem hessent megszokott helyemről
váratlan vendég, csak szokás, illem.
Kicsiny vagy nagyobb csodás gépekből
áradnak felém szavak, mondatok,
egyik letör, másik dalra fakaszt,
hegedűszóval ellent mondhatok.
Naptári őszt még forró nyár ölel,
korántsem vénasszonyos szép idő,
féligazságok, időjós-jelek
közé még mennyi hír keverhető!
De jól bírják fekete kábelek,
nem szakad könnyen a jó cérnaszál,
bár filmkockán irigyli sok szegény,
amint a másik szinte napban jár.
Gránitból faragott parancsolat
többet bír-e, mint elsárgult papír?
Töprengek, s közben képernyőmön már
fele sem igaz-játék minden hír.
Fülemben cseng: legelső az ember,
az emberség, mely szóban mindig győz.
Mégsem varázsol el új hazugság,
mely erejével mindent lefölöz.
Klíma-csatákban edződik a Föld,
a glóbusz békés jobbján cseng bilincs,
zord emlékek a zajos háborúk,
csendben tűnik el más kezén a kincs.
Gyermekként valóban mint kismadár
magokon éltem, pedig volt kenyér,
első a könyv, véltem, ittam a szót:
mit ér a test, ha szellem nélkül él?
Felnőtt vagyok, jelképes gyermekkor
az én korom, vezérel még agyam,
igazságaim fölött másnak nincs,
csak nekem van egy kevés hatalmam.
Téli virág lapuljon hó alatt,
feketerigóként sem reszketek,
félárnyék után jöhet a sötét,
én földi csillagod még lehetek!
Valamit mindig szüretelünk
Míg élünk,mindig szüretelünk,
szőlőt, lehet épp bő termésünk,
kevés sikerünk, sok kudarcunk,
megnyert csatánk vagy vesztes harcunk,
szerezve örök ellenséget,
régi-új arcot, csakis szépet,
áhítunk csöndet, tartós békét,
gyűlöletre nem hajlunk hétrét,
aromás örömöt, ízes gyönyört
élvezve, látva: a gólya költ,
látni kisgyermek születését,
lábra kapását, elesését,
mindennek kezdetét és végét,
síró hang mint múlik el végképp,
tavasszal, nyáron, ősszel, télen,
színes avarban, hóesésben
ó- vagy újborral telt poharunk,
apró sikerre is koccintunk,
fájdalmas gyászban, ünnepeken,
tűnődve, van-e hű szerelem,
állítjuk, tettünk kerek, remek,
eredmény válaszol mindennek,
maga is örül, emberé lesz,
kinek az édes mindig kedves,
sír vagy kacag felnövő gyerek,
mint ez a fürt, ha ágon remeg,
érzed kezedhez simulását,
letéped, máris hajt az ábránd,
körülötted, együtt remélve,
bor űz majd újabb szerelemre,
szeretetünk dús lombot növeszt,
lassan eléri már az ereszt,
vigyázol minden fürtre, szemre,
mint e szivárványszínű kertre,
hol már régóta szüretelünk,
jó barátunk nyárias őszünk,
kegyelmet, erőt ad még nekünk,
szinte a puttony nem is terhünk,
piros jókedvünk kádba csobban,
hordó zenélhet jóllakottan,
s ha életünkből héjak, magvak
ruskóként végleg kimaradnak,
pohár csendül valamiféle
szerény, de tartós győzelemre,
jajgatás helyett új nótára,
új ritmust emelve a lábra,
támadjon bár száz darázs raja,
monoton zümmög csak kórusa,
s ha az életkedv inni enged,
nem fájdalom tarol le mindent,
leszűrve mustként tanulságot,
kin fog még mindig ősi átok,
kinek jutalmaz huszonegyet,
lásson már végre ő is tengert,
lassúbb léptűt is öröm illet,
költő, legyen számodra ihlet:
léted magadhoz méltó szüret,
adhat sokat vagy épp keveset,
csorduljon hát ma poharadba
sorsod szépsége, valósága,
gyötört lelked ne azt vizsgálja,
mi van, éppen mennyi van hátra,
termésed, napod áldomása
vigyen új élet-utazásra!
FORRÓ ZENEI HANGOK
(Nótaklub,
2018. augusztus 22.)
Ez a nap is porrá perzselte
ájult gondolat rozsdás rétjét,
újraéledt zene gyermeke
hűvös szobában figyelmet kért.
Szinte maguktól is skáláztak
a fekete-fehér billentyűk,
forró csendet hanggá táncoltak,
minden zaj dallammá szelídült,
mert elfogadták értő ujjak
enyhén lüktető, víg parancsát,
engedtek tüzes mágiának,
zene lett a régi-új barát.
A hegedű betokozódva
várt még, de az E húr feljajdult,
hiszen alig engedett kulcsa,
száraz makacssága akkor múlt,
mikor finomhangoló kerék
SOS-helyzetet érezve
pördült célba, idő volt a tét
s hegyes fülek membrán-lemeze.
Dob harangja álnéven kondult,
verőktől padló is remegett,
friss cintányér mindent felülmúlt,
hangja mégis tompát irigyelt.
Fényes gitár, morajló folyó,
kért teret vonalas kódokon,
basszust búgott, mint pinceajtó,
kottába csak részben írhatón .
Hűvös szobánk nem érezte még
az udvari forró levegő
fojtó szelét. Sört hörpölő nép
hőbörgését bírta jó tüdő.
Fagyos ital pillanat alatt
edzett gégék szerpentinjein
tűnt a mélybe, mi fülre tapadt:
bizsergető hangár odakinn:
amikor felsírt a hegedű,
futkározott billentyűs akkord,
arcra szállt, mint madár, a derű,
röpködött, hangfolyót csapkodott.
Tavasznyílás óta nem csábult
hűvös falak közé ez a hang,
de kit is érdekelt már a múlt,
csak a varázslatos kábulat.
Sem karmester, sem fényes szmoking,
szemsugárral vezérelt zene,
belső tűznél székre hulló ing -
volt az öröm új üzenete.
Régi kezdet folytatódott most,
szinte ahol egykor véget ért.
Pultnál álló is meghatódott,
e zenétől vágyott célt remélt,
mint pőrére vetkőzött nőtől,
kinek teste szemébe nevet,
a képzelet egyre feljebb tör,
megnyugtat: sok hasonló jöhet.
Elcsattant csók a húrpattanás,
ölelő hangsor minden futam,
hangkereső hűvös mélybe ás...
Szépség tündére a jutalmam.
Veled együtt megadom magam.
Kocsmaszociológusok
eleget söpörtek
most becsörtettek
a bűzös klicsnibe
több mint két felesre
elszórni az aprót
s a papír utolsót
felváltva Kornélnál
Karcsi harmonikál
neki is jár a lé
nincs még nagy purparlé
csak hát új törvények
kaszásként lengenek
fölöttük régóta
ebből nem lesz nóta
szavakkal püfölnek
poharak már törnek
csurog az oltalom
torkokon és padlón
gyógyít házasságot
pótol tört ablakot
edzi a lelkeket
cigifüst feledtet
múltbeli zűrzavart
csattognak a szavak
valaki tántorog
nem kell még elkapnod
féljózan kis melós
aki jól oszt- szoroz
jól támaszt kopott pult
egy ezres mélybe hullt
kocsmáros háborog
rekedtebb a torok
élhetetlen brigád
istenhez nem kiált
dehogynem káromol
meg nem tűrt szavaktól
csikorgó karambol
békét nem szavatol
ilyen párt olyan párt
hű ez már komplikált
a pofon egyszerű
gyökér vagy nem tetű
hallatszik valahol
tüzes már az akol
disznóvicc disznóhecc
jól jársz ha kimehetsz
még jobb ha hazatérsz
nincs már nálad pénz
asszonyra nincs erőd
ágyra dőlsz mielőbb
családi ellenzék
vigasztal némiképp
Idősíkok
Egyszer vágtat az idő velem,
hátán ifjodik az életem.
Máskor a gyeplőt visszafogom,
kissé riaszt a bölcs hegyorom.
Emlék tornyosul tettek elé.
Másként lehetne hetven felé?
Titkon kergetem perceimet.
Lassú hónapon óra-nyereg.
Zöldben üdít e kis ügetés,
délibábjáték, létigenlés.
Álmom hajnalig messze repül,
szárnyas lovamra királyfi ül.
Remélem...
Remélem, mások is hiszik,
eléldegélek még kicsit
egykor forintos tetteim
filléres váltópénzein,
félig megrágott szavakon,
csetlő-botló verslábakon,
gyöngyként soroló rímeken,
ahogy ma líra nem terem.
Léptem csak rövid útra kel,
tévesztő ritmusú szívvel
kullogok életfutamon...
Babérom ifjaknak adom,
és győzteseknek tapsolok.
Jelzem, még köztetek vagyok.
Talpam alatt csörgő avar
sok őszt jelez. Dehogy zavar,
sőt színskálája felderít:
felejtem korom ikszeit,
eltaposom a múlt ködét,
langy őszi napot várok még.
Így éldegélek, úgy hiszem,
verssor-vetésű réteken,
illúzióknak krémesén,
igaznak tűnő szép mesén.
Szeretetvágyak tengelyén
pördülünk néha te meg én...
Ifjak, ne mosolyogjatok
rajtam.Szavakban friss vagyok,
új sms-játékaim
feltűnnek mobil árkain,
kergetnek okos álmokat,
érzem, te, te, mind benne vagy!
Csak az első ?
Csak az első lehullott levél
fáj az őszből.
A szerelemből
az első elmaradt csók,
az érintés, mely
messze távozott.
Csak egy szóvihar ostobasága,
az együttlétben is különszoba
távolsága, némasága.
Felnőttként megfordul a nap,
álmot zavarhat
az első éjszakai gyermeksírás,
testedre száll, neked is fáj
az első térdre esés,
fejbe kólint, mélyen megérint
a váratlan fekete pont,
amiért magadat okolod,
egy be nem jelentett
teszt gyönge kalkulusa
felbosszanthat:
ez nem lehet gyermekem jussa...
S évtized múlva
miért is furcsa
az első köszönése
egy idegennek
érett lányod oldalán,
aztán a fájdalmak fájdalma:
elvesztése
egy roncsautó mellett...
Lelkedbe harap
az első megjegyzés
vénülésed jeleire,
azóta is tart,
benned fut, szalad,
és nem csak gondolat,
fájdalmas, gyötrelmes,
befelé hullva könnyes
beismerése a valóságnak:
halvány derűje a mának...
Sokat bír a szív,
mikor tettre hív
milliárdnyi dobbanásakor,
ha segíti környezet s a kor,
de hosszan tartó
pauzákra képtelen,
motorként robbanó,
vagy szolgál csöndesen,
legjobb orvossága
a viszont-ölelés,
a megbékélés,
pillanattal, sorssal,
lassú elmúlással,
az őszi fa állapotával,
mely nem siratja
első levelét,
csak én könnyeztem meg minap
elvesztett ágaimat
s megfogant bennem a gondolat,
amikor ebben az észveszejtő
körforgásban
a nagy Élettel párhuzamosan
gyökereimre
törzsemre is sor kerül,
s örökké forró szeretetem
a nagyon is véges végtelenben
egyszer csak kihűl.
Szeptember végi árnyékok
Szűk udvarom, az utcát is beborítják,
mintha eső esett volna. Sötétszürke
árnyék ingáz, fát,bokrot ráz szellő gyanánt,
ha belépek én is e reggeli képbe.
Keleti fény uralja most a szeptembert,
őszi égen tépett, fehér felhő úszik.
Akaratlan derűbe vonzza az embert,
ha születő gondtól éppen nem vajúdik.
Fogyó fények, nem érzitek, nem tudjátok,
mint okoztok nekem újabb varázslatot!
Elfogadok még langymeleg ajándékot,
de igazit tőled kapok, neked adok!
Az árnyűző, rám hulló fényt veled osztom,
felemelkedve nap-árnyék-játék fölé.
Úgy érzem, védeni téged örök posztom,
ha rigolyás ősz térdel majd lábad elé!
Helyettem senki sem...
Helyettem senki sem
javítja ki megint
elrontott szombatom.
Vasárnap színeit
új ecsettel kenem
olcsó vásznamra fel,
de ez már másik nap,
nem tegnapra felel.
Minden nap érdekes,
ha annak akarom
látni vagy hallani,
s ha jól bírja karom:
igényes gondolat
újszülöttje egy rajz
vagy formatartó vers,
ha láttatni akarsz,
nemcsak rejtvényt kínálsz,
nemcsak vas logikát,
érzelmi fonálból
lehet nyíló virág,
vagy szimplán emberi
jelenség, jelenet,
mi másokért kiált,
vagy kedves épp neked.
Bevallom őszintén,
hibáztam szombaton,
de áttör ma a fény
redőnyös ablakon,
ha nagyon akarom,
s én nagyon akarom,
egészen felhúzom:
éppen egy jó barát
tart hozzám az úton!
Kis Magyar Krónika
Nem, egyáltalán nem tévedsz,
révedhetsz múltba, bárhova,
ez egy körülmetélt haza,
mindig közel a végzethez.
Pedig megtermett kenyere,
Ady szavával élete,
koldusnak is kijárt fele:
víg dalt dalolt embersége.
A régi jó már elvetélt,
elpusztult hazug frontokon,
útilapu a lábakon
évjáratot, gazdát cserélt.
Az itthon hagyott nagy tuja
másra vetít ma árnyékot,
szűk lakhelyért jól meglakolt,
tűr még a sok éhes puja.
Százéves gondolatmezőn
csak gyom marad a szó-pipacs,
felnőtt játék, ipiapacs
dönt sorsodról – neki öröm.
Csónakba száll földi nyomor,
te poros úton tántorogsz,
jót nem ígér az üres polc,
hazátlan lettél valahol.
Melldöngető hungaricus,
a morbis újra visszatér,
a munkád éppen annyit ér,
amennyivel távolra jutsz.
Új gyékényen árulnak el
magyar hitet, becsületet,
Szónokok Istvánt idéznek
avult koppányi tervekkel.
Hová tűnt a bölcs intelem?
Hallgat a hegy, a völgy, a rét,
Néma gyerek, anyja s a nép
választ nem kap már idebenn.
Hová tűnt a bölcs intelem?
Miért üres a mély verem?
Gyillkosnak jár a kegyelem? -
Törvénytelen történelem?
Fűbe harap a protézis,
s keresztet ölel művirág...
Hát ilyen lett ez a világ!
Kínál új Óperenciát.
Angyalok táncát járja el
csábítva, pénzeddel tüzel,
bűnökért sosem vezekel,
az úr prolival nem kezel.
Körülmetélt hon romba dőlt,
kastélyokban pezseg a bor,
a torkodon zöld méreg forr,
házad helyén parlagfű nőtt.
Tegnapi álmod gazdag volt,
terved elvitte forgószél,
az ember mindig jó remél,
későn jön rá, kit választott.
Nem ropog, gurul a forint,
ügyes kezű a nincstől fél,
hívja, hajtja remény s a cél,
hogy megbecsülik odakint.
Ismétlődik ó történet,
jól ismert minden ária.
Látod áldott Szűz Mária,
egykori Nagy Hungária,
kis népe megint útrakelt!
Sugárzó
arcod ha sugárzik
helyén minden szó
derűt nyújt a másik
szinte ringató
arcod furcsa márvány
súlyos vád a szó
gond gyűrődik ajkán
ki másiknak szól
arcod arcomhoz ér
ledőlt sejtfalak
közt már senki sem fél
eggyé simulnak
remény fénye villan
előbújt a nap
ölelő mámorban
ad is aki kap
Kóborolsz
kóborolsz csillagok közt
égboltot jelent a fönt
de csak a látványkörön
visszahúz földi öröm
látszólag odaértél
fényévvé vált sok éjfél
nem gátolt semmi följebb
míg hitedet kerested
az időn múlik minden
frissebb a képzeletben
gyorsabb lehet valóban
győztes egy szűk világban
vagy épp táguló térben
folyóban csörgő érben
melybe nem léphetsz kétszer
végcél lehet a tenger
nem éred utol sosem
futhatsz a parton fényben
ugyanazt mégsem látod
hiába háborgásod
kóborolsz én ballagok
molekulák atomok
sejtjeim vén szövetek
még élőlény lehetek
szellemem furcsa lélek
tőled csak annyit kérhet
amennyit adni tudott
nyújtsd hát felém a karod
megírom ha akarod
Néma fiók csikorgása
Ma sem napfénybe mártottam
az aktuális írószerem,
mártogatós tollal gyermekkoromban
írtam utoljára pacnik nélkül,
melyektől a füzet
rossz esetben felhőként kékül.
A szavakat
viszonylag gyorsan róttam,
most szívemből csurrantottam
a sorokat fiókba zárt papírra,
ki tudja, miért?
Szomorú szívből.
Szomorú szívekért !
+
Hát ezt jól kifőztétek
(mind, akiket illet,
nem érdemeltek nyílt nevet)...
Nem az ételeteket,
melyet osztani elfelejtettetek
a kígyózó sorok elején
bármelyik év telén...
Mondjátok: ti soha nem
voltatok gyerekek?
Nem a szél vitte el a fedelet.
Ti küldtétek mélybe a gyereket,
ki nem tartott tiltakozó kezet,
ám járni felejtett lábat veszített,
állítólag ezzel életet leheltek
testébe az abszolút hozzáértők,
a fűrésszel, szikével metszők,
mintha faágat vágtak volna
tavaszra, nyárra sarjadót,
alkalmazva a protokoll-kottát,
sorsát jóhiszeműen rátukmálják
a dübörgő jólét zöld völgyek
és tarka hulladékdombok övezte,
kerítés nélküli udvarok
madarat riasztó gyermekeire,
ahol éhes éjjel a nap féke,
hol textil-ajtót ráz a vihar szele,
a végtelen szabadból
a megtiltott szavú nyomorból
kitörni mégsem lehet...
Betörni kényszer, nem élvezet!
Kezeken rögtön fénylenek
szegény bőrt nyúzó bilincsek,
mert a bűn az bűn mindenhol,
csak a tízparancsolatból
a záradék bizony hiányzik:
„betartani mindenkinek illik”,
pedig valóban gránit-szilárdságú
isteni-emberi életmód-intelem,
és a keresztény történelem
mai, magas hívei már csak igazat,
emberit írnak, mondanak (?)
miközben maguk sem hiszik...
Ez a meggyötört, csonka sorsú
család mit számít, miért hisztizik?
A padról is eltakarodik,
vagy felborul vele a ladik,
de föntről könyörület nem érkezik,
azaz mégis, igazi oltalom,
mint jászol előtti alom,
nem csillogó várfokon,
nem erkélyről lenéző szánalom,
csak hitből származó irgalom...
Aki tudhatná, mi jó, mi szép...
De hol van már a nép?
Az ígéret szó marad, szónak sem ép.
De hol van itt jólét?
Kinek jött el a Kánaán
jó Petőfinek nyomdokán?
Kit új cenzor letiltatott,
kitépeti a könyvlapot...
Járőr vizslatja a padot:
mindenki eltakarodott.
Itt éhes fecske csicsereg,
ott járni tanul a gyerek...
Tollam kifogy, semmit sem fog,
papírom talál egy fiókot,
némán szólva jól meglapul:
Kinek fölül, kinek alul!
Az vagyok...
Az „az légy, aki vagy” szépségét
hittel, kételkedve szemléltem.
Legyen csak másként tarka a rét,
mint tavaly volt a napsütésben!
Büszkén vallottam: apám vére
anyáméval együtt zúg bennem.
Tagadnom nem kell, nem lehetne,
drága kincsként mint ötvöződtem.
Ők lettem. Mégis akaratom
útjai másként kanyarogtak.
Emlékeimben megrajzolom,
amit hűségem nekik adhat.
Önítéletem sosem pontos,
mások mércéje is csak sejtés.
Az idő koptat, nem sokszoroz,
el-elgáncsol már a felejtés.
Valaki lettem – vállalnom kell.
Vágyni könnyebb, mint érte tenni.
Éljek igazul vagy tévhitben,
a nap mosollyal még elnézi.
Érzelmeink mértékegységei
Milliméterre nem illettünk
össze egymással talán sosem,
a távolságok mágnes-vágya
útkereszteződésben terem.
Ma is sokszor átértékeljük
félmondataink tapintását,
fogyó hold-szavak pótlásaként
ajkunk egymást még megtalálják.
Méteres léptek nem sietnek
velünk indulva vagy érkezve,
eggyé vált árnyékunk nélkül is
egyszerre köszön ránk az este.
Mást álmodsz, mint én, mélyen alszol,
közelről hallom szusszanásod.
Érzelmek mértékegységeit
magad ízlésére formálod.
Rég eggyé simult különbségünk
nappali álmunk' nem zavarja,
közös világunk csillagának
voltál nyitja, maradtam zárja.
Menekülő álom
Hozzád menekülök egy őszi hajnalon
múlt-szigetek mentén fehér álomhajón.
Pedig itt szeretnek, senki nem űz engem,
szavak lángjaitól meg nem perzselődtem,
csak újakra vágyva lebegek tehozzád,
mintha elébem fél életedet hoznád,
rám bízva a másik felét önfeledten...
Vajon merre tovább vers-tengeren, ketten?
Aztán vihar dönt föl mentőcsónakunkkal,
viaskodunk zúgó stílushullámokkal.
Már-már felém nyújtod az oltalmad kulcsát,
ablakomon új nap hűvös fénye hull át,
valódi és közös múltat felébresztve,
együtt-lélegzést a jelenbe emelve.
Menekülő álmom csendes szelek fújják,
ihlet képeivel,
fonnyadt levelekkel messzire sodorják.
Hőség
Hőhullámvölgyek és hőhullámhegyek
körülöttem és bennem keringenek,
érzem, szívom régen azt a levegőt,
amitől szenved és elájul a föld.
Hegy-völgy színe szürkül, vagy csak a szemem
látja így, mint utcát függöny-selymeken
át?…A hőség gondot, gondolatot szül.
Az értelem torzul, mélyebbre merül.
Fogyó tengert nézi éjjel fogyó hold.
Föld zöldjét bevérzi új harc, újabb holt.
Merre tart a világ? Modern képletek,
számok elharsogják a Nagy Végzetet…
Élek még, hisz élni hajt a cél, a vágy.
Segítse a léptem hűvös igazság!
Hasonlatok
Mintha egy nő azt füllentené,
jobban kóstol férfit, mint az nőt,
s ha egy férfi mámorát vinné
véres harcba zárt kapuk előtt.
Mintha költő új szonettfüzért
dísznek tenne a fejére fel,
szótagszáma centire kimért,
emlékkönyve vágytól égne el.
Mintha tavasszá válna a tél,
felcserélődnének a szavak,
bátor lenne, ki valóban fél,
s mélyre süllyedne a hűlt salak.
Mintha kötőszó repülne el,
mégis halkulnának mondatok...
Rügy dagad csak, hajtás bújni mer.
Visszaköszönnek az angyalok.
félszavakból is
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
Esti képsorok
Lehetnék a karjaidban,
tévé-polip mélybe ránt,
nem veszek részt álmaidban,
nézem a hírt: múltat, mát.
Játszik velem a videó,
mindent elhitet velem,
mi a szép és mi lesz a jó,
ha így élem életem.
Megpróbáljam? Elfáradtam,
könnybe lábad a szemem,
nem azt látom, amit vártam,
főhős sorsa rejtelem.
Egy kattintás, sötétségbe
borul csendes, kis szobám,
gondjaimat félretéve
ajkad ízét űzi szám.
Engedve a vágyaimnak
e filmet én rendezem,
élményt kap, ki élményt adhat,
játékunk: hű szerelem.
EgyetérZésben
Emelkedj fölébe ráncos gondjaidnak,
én is azt teszem.
Ha a szomjas ajkam nedvért tolakodhat,
jónéven veszem.
Szólj rám, ha hibázom alkonyatkor, nappal,
én is azt teszem,
tükröt tartó arcom szelíd mosolyával
kedved terelem.
Ha te akarsz lenni simogató bírám,
ítélj el hamar,
kedves döntéseddel ne kíméld az irhám:
nem támad zavar.
Elfagyhat a vágyunk, holnap téli nap még
szabadságra megy.
Megnyújtom az álmod, de most ébren álmodd,
velem is ezt tedd!
Égi-földi történések
Eddig tavasszal versengett a nyár.
Mi lehet szebb a csillaghullásnál?
Szemeden még az éj sötétje ül,
az égre óriáshold-fény terül.
Aztán mintha csak szégyellné magát,
Föld mögé bújtatja a sugarát.
Futólag kérdem, milyen álmod volt,
s még elhallgatnám színes válaszod,
de indulok a tűnő nap alatt
keresni földi csillag-titkokat.
Sikerrel járj, biztató hangod száll,
tekintetedben ott ragyog a nyár.
S ha visszatértem, fáradtság legyőz,
kettőnkön áll, mit hoz az est, az ősz!
Csillagkép-zelet
Csak a Föld ne legyen hulló,
tengelyéből kiforduló
csillagszekér űr árkában,
s én osztozva lóhalálban,
vész elől már el sem futva,
Mars-vörösre bemázolva,
Hold-sarlóval hadakozva,
Hold leplével takarózva
védenélek sziklaágyon
túl emberi boldogságon...
Fantáziám mesehőse,
állócsillag vagy örökre,
hullhat meteor a Földre,
te ragyogsz be éjjel-nappal,
ringass el halk alkonyattal,
ébressz vidám virradattal!
A LEGÚJABB G+ - OS VERSEK (ÚTBAN HAZAFELÉ) RÖGZÍTVE 2018. DEC. 3-ÁN A MÁSIK FÁJLBA
Csősz József:
Labdarózsa
- mai népdal -
– Versátirat 2. ( 2019.01.27.)
Virágom két labdarózsa.
Virágod szememet vonzza.
Tiédnek illatát érzem,
Gömbölyű reményért vérzem.
Nincs más rózsám a világon.
Nélküle mély gyász a károm.
Maradjunk egymásra forrva,
Közöttünk nyíljon a rózsa!
Pillanatkép
(1.versátirat)
Közöttünk sikít a csönd.
Bennünk még alszik a hang.
Mindig csak azt üdvözöld,
kinek a mosolya rang,
kezed úgy engedi el,
mint éles nyelvet a zár...
Talán ha ajkad felel,
távoli jövőt is vár.
Közöttünk híd már a szó,
lábunk is egyszerre lép.
Szövetségünk szép s a jó.
Örökké éljen e kép!
LEGÚJABB POEZIS AZ IS – VERSEK
(NYÁRI RÖGZÍTÉS, 2018.07.20.)
Felhúzott redőny
A hajnal bekandikált a réseken,
szinte kandikamera felvétele indult,
pedig én voltam a felvevő,
és nem fordítva. Ennyire nem bolondult
meg a valóság.Azt azért megerősítette,
hogy a vörös árnyalatokba
simuló fény megkopogtatta
a ritka léceket,
(milyen furcsákat hisz néha az ember),
de csak egy galambpár szerelmeskedett
a terasztetőn, azaz csak volna,
mert a toporzékoló nász elmaradt.
Azt hittem,jön valaki. (Legfeljebb
a beteg bagoly álmodik ilyet a lombok alatt.)
Ki látogatna meg ilyentájban?
Főleg nem az ablakon át.(Abszolút szellemi.)
Habár az én gondolataim mindig így szöknek,
repülnek,
érkeznek,
hurráznak,
gyengülnek
a nap minden szakában, ajtót kerülve...
Később sárgába hajlottak a színek.
A falióra egy órával többet, de még
mindig nem reggelt mutatott.
Vagy a mobilfénynél rosszul láttam volna?
A redőnyréseken betörő nap már csak
nem hazudik! Szerintem időt soha.
Mintha az asztali virág is erre fordította
volna piciny fejét - napraforgót utánozva,
de mezei növényt nem tartok szobámban.
Takaróra most sem volt szükség.
Forrón ölelt a nyár, nem pótolva az igazit.
Meg aztán betakartam magam
az emlékeimmel,
néhány facebook-üzenettel
– jobb híján,
s e bíbelődés közben valaki rám nyitott:
- Már te sem alszol? Hiányoztál!
Pillanatkép
Közöttünk sikít a csönd.
Bennünk még alszik a hang.
Mindig csak azt üdvözöld,
kinek a mosoly rang,
kezed úgy engedi el,
mint éles nyelvet a zár...
Talán ha ajkad felel,
távoli jövőt is vár.
Közöttünk híd már a szó,
lábunk is egyszerre lép.
Szövetségünk szép s a jó.
Örökké éljen e kép!
Néha belefárad
Ez a nyár néha belefárad
izzó. izzasztó sugárzásba,
jól tudom, mind csak hűvös látszat,
nedv-terhes felhő vajúdása.
Ez a nap olyan, mint a többi.
Réseken hajnal bekukucskál,
mobil felvillan, némán jelzi:
napi történet induljon már.
Még álmos könnyem megelőzi
víg toll játékát bús papíron,
épp oda cseppen, hol a fenti
címet a képernyőre írom.
Egy kis dübörgés nem ijeszt meg.
Kidob az ágy már évek óta.
Kávégőzben rímeket nyelek,
megrágom jól, ha kemény volna.
Üzenet-dömping, megszoktam már,
listámra kerül egyik-másik.
Ráérő ember képszívet vár,
sajátja nem esőtől fázik.
Igaz, az enyém téveszt néha,
ritmusát sérti sűrű program.
Nem vagyok elégedett, léha,
tiltakozásként nagyot dobban.
Mai történet kerekeken
gurul tovább velem az utcán.
Gyermek köszön, jólesik nekem,
örök tanítvány évek múltán.
Otthon a szőlőn darázs zümmög,
pedig a szem csak fanyar-édes.
Ebéd előtt még hegedülök,
ujjam elfáradt hangot keres.
Kettős könyvelés? Dehogy hamis.
Legyen ez ingyenélők dolga.
Ami a neten már régen nincs,
beleivódott tudatomba.
Ezt csak elmúlás dönti romba!
Nincs más
Ki köti össze eltépettnek
hitt múlt és jelen szálait?
Indokolhatják hitetlennek,
az örök remény mint segít?
nincs más, csak én,
éj helyett fény.
Ki kéri számon csetlő-botló
lépteim árát, ha te nem.
Hiába száguld jó tűzoltó,
ideg villámlik idebenn.
nincs más, csak én
fény rejtekén.
Ki zabolázza álmaimat
nappallá téve éjszakám?
Ki parancsol a verssoroknak:
más tükrébe is nézzek ám?
nincs más, csak én,
te meg a fény!
Még süt a nap
néha kisüt a nap
ilyenkor mosolyogsz
néha téved a pap
bűntelent is átkoz
néha dörren az ég
nem minden szó morog
kedvesem maradj még
nélkülünk föld forog
csobog a hűs patak
forrón csókol a szád
néhány évünk maradt
mit minden szív imád
milyen szép minden szó
ha másikkal rokon
nem kell a vad lasszó
hogy társat befogjon
végtelen minden perc
amit két test kíván
ha bátrabban ölelsz
leszek még bonviván
tudom hogy hencegés
ajzó önámítás
de álljon meg az ész
ha a vágy mélyre ás
lángoljon még a nap
nyári kedve szerint
ne temessen a pap
ha nekem élet int
Nem hiszem
Vérem-véred-vére,
akit jóra, szépre
kértelek, most vége?
Jövőt nem tagadhat,
aki jelent kaphat.
Nyíljon ajtó, ablak,
Nyílt szavú a múltam:
igát másként húztam,
könyvekbe fulladtam.
Legyek hulló levél ?
Lelkem ettől sem fél.
Azt mondd inkább: remélj!
Odabent vív kardom,
sörényes szavakon
elcsuklik a hangom.
Tompul akaratom.
Vajon miért hagyom?
Céltalan rágalom?
Vegetálni késztetsz?
Ez neked sem kedvez:
jég az esőcsepphez.
Ha lépcsőn imbolygok,
mint naplopó bolygók,
nyújtsd felém a karod.
Már csak a fény ölel,
bizony olcsó siker.
Érzem, hogy élnem kell.
Védjen békés jobbod,
hisz' vérem hordozod.
Legyek tűnő napod?
Akarod, úgy érzem,
múljon a félelem
elfáradt szívemben!
KÖSZÖNÖM valuta
jön-megy a hír
okos ez a doboz
ismerősömtől
szálló szívet hoz
alatta kékül
köszönet jele
nem is fontos hogy
mi történt vele
dehogynem rajtam
épp úgy múlik az
miről üzenjek
mint egy kiskamasz
felnőtt játékunk
nem ismer időt
holdfényes éj vagy
napos délelőtt
legyen szinte már
képi szerelem
vonzzon betűt jelet
billentő kezem
wifi youtube talán
nem akkora ár
profilképe mindig
mosolyogva vár
szerencsére olcsó
ez az árfolyam
boldog vagyok tőle
ha ír boldogan
stabil e valuta
nem frank /euró
nem vált át dollárba
ha ő csábítóbb
örök napfürdőt
láttató folyam
a köszönöm értéke
maxi-nagy hozam
Valakinek...
Valakinek el kell mondanom,
de maradjon titok, kinek,
valakihez szállhat halk dalom,
úgy, mintha rímek csengenek.
Vagy amint két szív online vibrál,
kiderül róla, szállni tud,
mobil vagy gép mindig készen áll,
suhog a gyorsforgalmú út.
Érzelemmé váló új jelek
szinte ölembe hullanak.
Új barátoknál mit keresek?
Várom ébresztő szavukat.
Valamit n e k i kell mondanom,
számára most új hír lehet,
éjjel vagy szétfoszló hajnalon:
szürke, banális történet.
Valaki másképpen válaszol,
jele szinte fiatalít,
bújkáló nap süt így valahol
érintve fák leveleit.
Valakinek hangja fájó csend,
poéta-rajtvonalhoz áll,
jól vezényli fáradt testemet,
sugárzik, mint e büszke nyár.
Valakit Parnasszus hívogat,
ő az, aki int, meg is vár...
Kedvelem, énjéből csak ént ad...
Emberléptékű rózsaszál.
Buongiorno...
(Válasz egy reményvesztett barátnőmnek)
Buongiorno...egész nap, egész éjjel,
kéj nélkül vagy csupán cseppnyi kéjjel,
lazán vagy bilincsszorító öleléssel,
hirtelen, köszönés nélküli távozással,
gyertyafényt csiholó várakozással,
s aztán elölről kezdve mindent,
hajnalt remélve vagy sugárzó reggelt,
remélni, élni magadért, másért,
ha már elvesztél,
örök életért,
feltámadásért!
Hajnali keringő
érzelmek net-szörfjein
keményen üzen a rím
hullámzik nyelvel fönt-lent
jó vagy a rossz kedved leng
monitor válaszfala
örömök halk rohama
a másik szobába bújt
jelent győz le most a múlt
levéltárrá vált papír
kosárban váratlan hír
félemlék- félvalóság-
szavakat kiált a szánk
tévén szappanopera
megtéveszt az illata
sugárzik képernyőn át
miért is szidjuk a mát
együttlét-hiányaink
hoznak ránk új bajt megint
nem látom angyalomat
mint várja földjét a nap
nem olyan természetes
e hajnal minket keres
iszom igazság borát
szemem mégsem lát csodát
csábító minden szép lájk
szívembe vésem a fájlt
digi-vágyam száll veled -
várt napunk most tönkremegy
madárszárnyon elrepül
síró hangon hegedül
a szavát nem hallod már
e-mailen üzenni kár
szörfölünk hullámokon
régi érzés nem rokon
valótlan sok smily-jel
hamis érzelmet felel
érzelem-rabolta kincs
valakit elvisz a víz
elsodort képpont egy arc
csoda hogy nem marasztalsz
vírustól lázas a gép
tudod hogy ebben mi szép
te szomszéd szobában vársz
sorompót nem rejt a ház
nyár tüzel minek lepel
hajnalfény lágyan ölel
múlik a sötét harag
elviszi a pirkadat
orrolsz még képek miatt
igazítsd meg hajadat
hadd lássak igaz mosolyt
temessünk haragvó szót
úgy ahogy igyekezet
vár ölelő kezeket
a neten szörföl a nyár
szép új nap már csak ránk vár
Nyugvó nap tüzében
A tekintélyes kor tiszteletet vonz,
rejtőzhet az arcon akármilyen sors,
lassú lépteket elhárító mosoly,
örömteli emlék hangtalanul szól.
Vagy csupán sajnálat a legyintő kéz
ifjútól, kiben nem lappanghat a félsz?
Pályája nem emel, csak lefelé lejt.
Nyugvó nap tüzében ne keress sikert!
Ráncok árkaiban ott dúl még a harc,
néhány győztes csata villámló vigasz.
Jövőm ezer dala acélhúrokon
éltet, erősít, mint hűséges rokon.
Korom tekintélye nem lételemem.
Ifjak üdvözlése rezdül szívemen.
Hegymenetben ível felfelé az út.
Integessen, aki előbb csúcsra jut,
megvárom, csak aztán zárom a kaput!
Gondolatrabságban...
Gondolatrabságban nincsenek falak,
stíluskerítésnél szállnak a szavak.
Múlttól kapnak erőt jelen szárnyain,
versszak-testrészekben véráram a rím.
Magamra feszítek idő-rácsokat,
rajta a valóság meg-meglátogat,
mint mikor nap dob le felhőtakarót,
elégetve rosszat tár fel rosszat, jót.
Gondolatbörtönben bontom csomagom,
sorsok millióit versként fogyasztom,
megköszönöm. Zárkámban lépegetek,
szűk sorban koccannak gyenge ütemek.
Gondolatrabságból néha kitörök,
szabadon dalolom, hogy a vers örök.
Testem-lelkem piheg, még egy szalmaszál,
kész poezis-fészkem, vár még újabb nyár!
Labdarózsa
(mai népdal)
Labdarózsa a virágom
Labdarózsa a virágod
A tiédet megpillantom
Mindkettőt játszva ringatod
Te vagy rózsám a világon
Keblen ringó boldogságom
Maradjunk egymásra forrva
Mint a két szép labdarózsa!
Pesszimizmus
aludni álmodni
felhőkben elbújni
szemfátylat takarót
viselni itt és ott
tagadni minden jót
amit élet adott
nem jövendölt halál
folyton a kertben jár
józan ésszel nem hál
téllé vált minden nyár
felhőbe bújt napok
nem nyitnak ablakot
nem hívnak szeretőt
ki szeret szenvedőt
nappal is éjszaka
szenvedélyt takarja
agy zúg nem forgalom
bűzlik minden alom
képzelt beteg a lét
mégis nyeled a lét
lecsúszik italod
mert épp így akarod
vidámnak ki hallott
sajnállak tetszhalott
Hallhatatlan és halhatatlan
nem puszta szójáték magyar módra
külföldiek értetlenségére
én nagyon is értem ez két kotta
anyanyelvem két gyönyörűsége
írták mondják így belém ivódott
részemről több már a hallhatatlan
nehezebben hallható magyar szó
élőben s ha épp képernyőn fogan
fülem membránját csak háborító
kutyaugatás mely utcáról jött
nem is a te lágy hangod a sértő
megszólalsz s én kérlek: hangosabban
nem vagyok ijedős csak az félő
bíbelődöm másik fogalommal
sejtem értem a szó értékmérő
jól bánok édes anyanyelvemmel
minden kérdést így-úgy megválaszol
létét vesztett halhatatlan ember
soraival nagyon is hozzánk szól
ki többet ki kevesebbet szebbet
ki előbb ki később dob el papírt
tollat gépet művet másra hagyva
őrizheti sír közeli csalit
körben álló élőnek gondolja
futó idő győz vagy inkább a hit
győztes időt magamnak remélem
most holt gondolatom is feltámad
de hogy mi lesz velem örök éjben
nem tudom milyen öröm vagy bánat
m'ért nem hagynak e szavak békében
diákokkal észveszejtő vitát
csaptunk ki vagy mi a halhatatlan
átértékelve a históriát
kérdeztek hitemről akkoriban
lassan törtem meg a kínos csendet
nagyanyámnak földről csillagokról
értekeztem sűrű éjeken át
vallomása még bennem zakatol
életünk mint tartogat szép halált
ezt a tanítványok sem értették
órák napok évek évtizedek
röpültek velem a földön járva
szárnyam néha feljebb emelkedett
máskor le-lehuppant fagyos sárba
alig tűrtem anomáliákat
vagy élet vagy halál gondolatom
mint körhinta bennem suhogva száll
ma gyönyörű rózsám neked adom
holnapra elhervad már minden szál
átnyújtani most kell el ne késsek
nemrég száguldó kocsi karambol
rendőr orvos és mozdulatlan test
vergődés szagos kórházi ágyon
kaszás halál késni bizony nem rest
ahová visz vajon milyen élet
képzelem az elképzelhetetlent
mondták mondják mindig csak hinni kell
hozzáteszem kellene végtelent
bolygó földön fénylő csillag-hittel
ha motivál tudós /univerzum
másokkal együtt egekbe szállok
ha a sorsom rendelete így dönt (?)
életre születtem élni vágyok
itt a földön korántsem odafönt
ifjúként is mindig ebben hittem
gyermekként a szülők örömére
apaként utódot felkarolva
álmaikat ezerszer átélve
lépteiket óvva szerencsére
biztatva a boldogító jelent
nagyapaként velük társalogni
hogy is bánnak idegen szavakkal
mint illő magyarul társra lelni
mit kell tenni ha a másik megcsal
vagy a felnőtt utolsót lélegzi
hegedűt húzni barát fülébe
régi és új dallamokat játszva
akarok újabb asztalhoz érve
tudom te is édes csókkal vársz ma
s dacosan az életről tűnődünk
de ha karom erőtlenül csüng le
vagy a vágy már angolosan lelép
akkor is gondolj az életünkre
arra mi volt jó mi volt szép
ezt másként okos gépek sem mondják
ha már a kelő nap mást fényesít
jogom van-e képzelődni róla
mit adott valóság és mit a hit
most még jól jár minden falióra
kérhetem-e ne nagyon szaladjon
hogy a jelen épp ilyen maradjon
látod szívem bizonytalan lettem
sorsom életet vagy halált nyújtson
keveredjen leszek vagyok lettem
kicsit késsen ezt inkább helyeslem
vigaszt nyújtó szavadat keresem
kezemet szép kezedben felejtve
tűnődöm most hosszan vagy röviden
bár aggaszt az élet rövidsége
tudom hosszabb lét sem halhatatlan
ne kételkedj megfontolt szavamban
leplezz csak le akármilyen hitben
addig jelenben higgy ne a múltban
néhány tervünk él még a jövőben
s te várhatod megsegít az isten
Sírva, örülve...
Komorságom apám tűrte.
Édesem bölcs ítélete:
majd elnövi – mondta sűrűn,
mint fals hangot a hegedűm.
És aztán eljött a holnap,
veled vált boldoggá a nap,
mikor csak egymást figyeltük,
örömre nyílhatott kedvünk.
Furcsállhattad szinte máig,
hogy nekem csak a tett számít.
A helyeslést nem kívánom,
szigorúság szántja arcom.
Mintha mindig rideg szívvel
éltem volna. Ki kényszerrel
visel arcot, szól fennhangon:
róka sajtján nem osztozom.
Alig-mosoly, könny semmikor,
talán térd-lehorzsoláskor.
Erényt edző esztendőkben,
forró lázban is meghűlten,
mikor szókígyók befontak,
mellém álltál hű oszlopnak.
derűt csempésztél szememre,
lettél jövőm napkeletje.
Ősök képe asztalomon.
Halottaim megsiratom.
Érzékenyek vérköreim,
szelídültek sors útjain.
Igazam szavakba rejtem,
ott tanyázik minden rímben,
sírás, öröm arcomra ül,
kiált vagy éjre szenderül.
Váltás
Mottó: tudom a fehérneműdre gondolsz
jól tartja még azt mit nem tart a polc
korszakváltás
kinek
aki a hatvanat sem éri meg
minek
a tutit mindig főnök mondja meg
stílusváltás
hogyan
mikor 'semmilyen' izmus napja van
formaváltás
hogyan
ha szennyet nem halat visz a folyam
kiért
ha önmagadért egód egyest kap
kiért
ha másokért is érted süt a nap
értem
értem már nekem mért nem jut érdem
értem
ne küzdjön senki inkább felejtsen
Rögzítve alább: 2018.november 23-án, a G+ - ról
A múlt jövője
A múlt jövője a jelen,
hangot és képet ad,
visszatekintő szerelem,
vagy csupán áhitat:
régen százszorta szebb, jobb volt
és hasznosabb is tán,
másnak senki sem hajbókolt,
csak ballagott útján.
Most visszatér a nem kívánt
uram-bátyám világ,
látszólag nem érint, nem bánt,
ki néz, ha munka rág,
ha napjaid eldöntenek,
legyen a te bajod,
a végeredmény már remek,
mit számít holmi jog.
A múlt jövője a jelen,
az egyik fent hasal,
a másiknak alig terem
jobb, több, mely vigasztal.
De erre adtad voksodat,
hát idd meg a levét,
bontsd fel magyar narancsodat,
vagy olvass új regényt!
Annak, aki hallja
Most még halljátok dalomat,
táncolnak rímeim.
Mi szép emlékként megmaradt,
sír jelen húrjain.
Most még halljátok hangomat,
levélként zizzenek,
értelem fái tartanak
s érzelmes, hű szívek.
Csonka lábú hazám biceg
ósdi, poros úton.
Csak nézem mint vén kisgyerek,
fájdalmán osztozom.
A kérdező új választ vár,
megszólalni is fél,
szabad madárként szállt a nyár,
fagyba űzhet a tél.
Utólag haragudni kár,
a szó értéket mér,
elvetélt, lusta vágyaknál
hasznos tett többet ér.
Engem gyógyító örömök
megvigasztalnak még.
Belülről is felöltözök,
mint felhővel az ég.
Most még halljátok hangomat,
a csöndemen pedig
ráértek osztozkodni majd,
időtökből telik!
Legendák földjén
Minden lépésnél új folyó fogad,
de egy történet visszasodor még,
„nem önként adtad tested Zeusznak,
s azóta sokszor villámlott az ég.”
Tudom, hogy vén vagy, ámde bölcsebb is,
persze mit ér a büszkeséged már,
gyönyörű női szépséged ha kincs,
mítoszként csillog, mint a napsugár.
Békés erkölcsi iránytű voltál,
mégis égtél és mást is égettél,
szent volt számodra minden szép oltár,
igazság-magból sarjadt bátor cél.
Remény égboltú nemzetek sora,
kék dalt lobognak zászlós csillagok,
hidd, testvéred nem lehet mostoha,
s a fény is mindre egyformán ragyog.
Vén Európa, szíved még erős,
hajtsa megértés, sohasem viszály,
a jó polgár nem önmagáért győz,
mert egyszer él, másokért is kiáll!
Öregedő október
Ritkán vallom, hogy zászlós ünnepen
múlt helyett jelen útvesztőit járnám,
árulók, hősök egymást váltó lábán
kitisztult kép áll már a könyvekben.
Emberöltőről valló dátumok
versenyében új fókusz valót láttat.
Az emléknapon kötelez a bánat,
éppen ezért csak halkan dohogok.
Fülem nem kevés kósza állítást
elhallgat, hisz az őszi szél alig sért,
csak hétköznapok ne rontsák hitelét.
A fény útjában nincs, csak szóvirág.
Szabadságtipró jég ne hulljon rám,
elmém árnyaknak jó rejtekhelyet nyújt,
talán megtűr a jelenbe érő múlt,
s felírnak még az idő homlokán.
A nemek éjszakája
Nem alszom, nem nyugtat most
éj, mély sötét,
pörgetem sorsom rozsdás,
vak kerekét,
tudatom éber múltba,
jelenbe lép,
holnapba hívó híd tart
még némiképp.
Nem alszom, nem dédelget
kéz , ölelő,
férfi erőm kímélve
szunnyad a nő,
gondolatot nem zavar
most szennyes fény,
mely feltűnhet nappalok
tiszta egén.
Nem alszom, órát játszik
gyenge szívem,
két végén égő gyertya
lobog bennem,
igenek fénye köszönt
nappalokat,
új vers nyújt örömöt, s egy
szó simogat.
Jelképes gyermekkor
Kór öregít vagy ez a furcsa kor,
mely értékekhez mérgeket kever,
vagy életkorom érkezett oda,
hol bőrömre ránc nyakláncként ügyel?
Türelmem sápadt. Szerény szárnyaim
gyengültek másoktól, sok más októl.
vagy magam váltam földön járóvá,
s elgáncsolt egy második gyermekkor?
Még nem mondtam le tudás - magokról,
keresem, felét felcsipegetem,
el nem hessent megszokott helyemről
váratlan vendég, csak szokás, illem.
Kicsiny vagy nagyobb csodás gépekből
áradnak felém szavak, mondatok,
egyik letör, másik dalra fakaszt,
hegedűszóval ellent mondhatok.
Naptári őszt még forró nyár ölel,
korántsem vénasszonyos szép idő,
féligazságok, időjós-jelek
közé még mennyi hír keverhető!
De jól bírják fekete kábelek,
nem szakad könnyen a jó cérnaszál,
bár filmkockán irigyli sok szegény,
amint a másik szinte napban jár.
Gránitból faragott parancsolat
többet bír-e, mint elsárgult papír?
Töprengek, s közben képernyőmön már
fele sem igaz-játék minden hír.
Fülemben cseng: legelső az ember,
az emberség, mely szóban mindig győz.
Mégsem varázsol el új hazugság,
mely erejével mindent lefölöz.
Klíma-csatákban edződik a Föld,
a glóbusz békés jobbján cseng bilincs,
zord emlékek a zajos háborúk,
csendben tűnik el más kezén a kincs.
Gyermekként valóban mint kismadár
magokon éltem, pedig volt kenyér,
első a könyv, véltem, ittam a szót:
mit ér a test, ha szellem nélkül él?
Felnőtt vagyok, jelképes gyermekkor
az én korom, vezérel még agyam,
igazságaim fölött másnak nincs,
csak nekem van egy kevés hatalmam.
Téli virág lapuljon hó alatt,
feketerigóként sem reszketek,
félárnyék után jöhet a sötét,
én földi csillagod még lehetek!
Valamit mindig szüretelünk
Míg élünk,mindig szüretelünk,
szőlőt, lehet épp bő termésünk,
kevés sikerünk, sok kudarcunk,
megnyert csatánk vagy vesztes harcunk,
szerezve örök ellenséget,
régi-új arcot, csakis szépet,
áhítunk csöndet, tartós békét,
gyűlöletre nem hajlunk hétrét,
aromás örömöt, ízes gyönyört
élvezve, látva: a gólya költ,
látni kisgyermek születését,
lábra kapását, elesését,
mindennek kezdetét és végét,
síró hang mint múlik el végképp,
tavasszal, nyáron, ősszel, télen,
színes avarban, hóesésben
ó- vagy újborral telt poharunk,
apró sikerre is koccintunk,
fájdalmas gyászban, ünnepeken,
tűnődve, van-e hű szerelem,
állítjuk, tettünk kerek, remek,
eredmény válaszol mindennek,
maga is örül, emberé lesz,
kinek az édes mindig kedves,
sír vagy kacag felnövő gyerek,
mint ez a fürt, ha ágon remeg,
érzed kezedhez simulását,
letéped, máris hajt az ábránd,
körülötted, együtt remélve,
bor űz majd újabb szerelemre,
szeretetünk dús lombot növeszt,
lassan eléri már az ereszt,
vigyázol minden fürtre, szemre,
mint e szivárványszínű kertre,
hol már régóta szüretelünk,
jó barátunk nyárias őszünk,
kegyelmet, erőt ad még nekünk,
szinte a puttony nem is terhünk,
piros jókedvünk kádba csobban,
hordó zenélhet jóllakottan,
s ha életünkből héjak, magvak
ruskóként végleg kimaradnak,
pohár csendül valamiféle
szerény, de tartós győzelemre,
jajgatás helyett új nótára,
új ritmust emelve a lábra,
támadjon bár száz darázs raja,
monoton zümmög csak kórusa,
s ha az életkedv inni enged,
nem fájdalom tarol le mindent,
leszűrve mustként tanulságot,
kin fog még mindig ősi átok,
kinek jutalmaz huszonegyet,
lásson már végre ő is tengert,
lassúbb léptűt is öröm illet,
költő, legyen számodra ihlet:
léted magadhoz méltó szüret,
adhat sokat vagy épp keveset,
csorduljon hát ma poharadba
sorsod szépsége, valósága,
gyötört lelked ne azt vizsgálja,
mi van, éppen mennyi van hátra,
termésed, napod áldomása
vigyen új élet-utazásra!
FORRÓ ZENEI HANGOK
(Nótaklub,
2018. augusztus 22.)
Ez a nap is porrá perzselte
ájult gondolat rozsdás rétjét,
újraéledt zene gyermeke
hűvös szobában figyelmet kért.
Szinte maguktól is skáláztak
a fekete-fehér billentyűk,
forró csendet hanggá táncoltak,
minden zaj dallammá szelídült,
mert elfogadták értő ujjak
enyhén lüktető, víg parancsát,
engedtek tüzes mágiának,
zene lett a régi-új barát.
A hegedű betokozódva
várt még, de az E húr feljajdult,
hiszen alig engedett kulcsa,
száraz makacssága akkor múlt,
mikor finomhangoló kerék
SOS-helyzetet érezve
pördült célba, idő volt a tét
s hegyes fülek membrán-lemeze.
Dob harangja álnéven kondult,
verőktől padló is remegett,
friss cintányér mindent felülmúlt,
hangja mégis tompát irigyelt.
Fényes gitár, morajló folyó,
kért teret vonalas kódokon,
basszust búgott, mint pinceajtó,
kottába csak részben írhatón .
Hűvös szobánk nem érezte még
az udvari forró levegő
fojtó szelét. Sört hörpölő nép
hőbörgését bírta jó tüdő.
Fagyos ital pillanat alatt
edzett gégék szerpentinjein
tűnt a mélybe, mi fülre tapadt:
bizsergető hangár odakinn:
amikor felsírt a hegedű,
futkározott billentyűs akkord,
arcra szállt, mint madár, a derű,
röpködött, hangfolyót csapkodott.
Tavasznyílás óta nem csábult
hűvös falak közé ez a hang,
de kit is érdekelt már a múlt,
csak a varázslatos kábulat.
Sem karmester, sem fényes szmoking,
szemsugárral vezérelt zene,
belső tűznél székre hulló ing -
volt az öröm új üzenete.
Régi kezdet folytatódott most,
szinte ahol egykor véget ért.
Pultnál álló is meghatódott,
e zenétől vágyott célt remélt,
mint pőrére vetkőzött nőtől,
kinek teste szemébe nevet,
a képzelet egyre feljebb tör,
megnyugtat: sok hasonló jöhet.
Elcsattant csók a húrpattanás,
ölelő hangsor minden futam,
hangkereső hűvös mélybe ás...
Szépség tündére a jutalmam.
Veled együtt megadom magam.
Kocsmaszociológusok
eleget söpörtek
most becsörtettek
a bűzös klicsnibe
több mint két felesre
elszórni az aprót
s a papír utolsót
felváltva Kornélnál
Karcsi harmonikál
neki is jár a lé
nincs még nagy purparlé
csak hát új törvények
kaszásként lengenek
fölöttük régóta
ebből nem lesz nóta
szavakkal püfölnek
poharak már törnek
csurog az oltalom
torkokon és padlón
gyógyít házasságot
pótol tört ablakot
edzi a lelkeket
cigifüst feledtet
múltbeli zűrzavart
csattognak a szavak
valaki tántorog
nem kell még elkapnod
féljózan kis melós
aki jól oszt- szoroz
jól támaszt kopott pult
egy ezres mélybe hullt
kocsmáros háborog
rekedtebb a torok
élhetetlen brigád
istenhez nem kiált
dehogynem káromol
meg nem tűrt szavaktól
csikorgó karambol
békét nem szavatol
ilyen párt olyan párt
hű ez már komplikált
a pofon egyszerű
gyökér vagy nem tetű
hallatszik valahol
tüzes már az akol
disznóvicc disznóhecc
jól jársz ha kimehetsz
még jobb ha hazatérsz
nincs már nálad pénz
asszonyra nincs erőd
ágyra dőlsz mielőbb
családi ellenzék
vigasztal némiképp
Idősíkok
Egyszer vágtat az idő velem,
hátán ifjodik az életem.
Máskor a gyeplőt visszafogom,
kissé riaszt a bölcs hegyorom.
Emlék tornyosul tettek elé.
Másként lehetne hetven felé?
Titkon kergetem perceimet.
Lassú hónapon óra-nyereg.
Zöldben üdít e kis ügetés,
délibábjáték, létigenlés.
Álmom hajnalig messze repül,
szárnyas lovamra királyfi ül.
Remélem...
Remélem, mások is hiszik,
eléldegélek még kicsit
egykor forintos tetteim
filléres váltópénzein,
félig megrágott szavakon,
csetlő-botló verslábakon,
gyöngyként soroló rímeken,
ahogy ma líra nem terem.
Léptem csak rövid útra kel,
tévesztő ritmusú szívvel
kullogok életfutamon...
Babérom ifjaknak adom,
és győzteseknek tapsolok.
Jelzem, még köztetek vagyok.
Talpam alatt csörgő avar
sok őszt jelez. Dehogy zavar,
sőt színskálája felderít:
felejtem korom ikszeit,
eltaposom a múlt ködét,
langy őszi napot várok még.
Így éldegélek, úgy hiszem,
verssor-vetésű réteken,
illúzióknak krémesén,
igaznak tűnő szép mesén.
Szeretetvágyak tengelyén
pördülünk néha te meg én...
Ifjak, ne mosolyogjatok
rajtam.Szavakban friss vagyok,
új sms-játékaim
feltűnnek mobil árkain,
kergetnek okos álmokat,
érzem, te, te, mind benne vagy!
Csak az első ?
Csak az első lehullott levél
fáj az őszből.
A szerelemből
az első elmaradt csók,
az érintés, mely
messze távozott.
Csak egy szóvihar ostobasága,
az együttlétben is különszoba
távolsága, némasága.
Felnőttként megfordul a nap,
álmot zavarhat
az első éjszakai gyermeksírás,
testedre száll, neked is fáj
az első térdre esés,
fejbe kólint, mélyen megérint
a váratlan fekete pont,
amiért magadat okolod,
egy be nem jelentett
teszt gyönge kalkulusa
felbosszanthat:
ez nem lehet gyermekem jussa...
S évtized múlva
miért is furcsa
az első köszönése
egy idegennek
érett lányod oldalán,
aztán a fájdalmak fájdalma:
elvesztése
egy roncsautó mellett...
Lelkedbe harap
az első megjegyzés
vénülésed jeleire,
azóta is tart,
benned fut, szalad,
és nem csak gondolat,
fájdalmas, gyötrelmes,
befelé hullva könnyes
beismerése a valóságnak:
halvány derűje a mának...
Sokat bír a szív,
mikor tettre hív
milliárdnyi dobbanásakor,
ha segíti környezet s a kor,
de hosszan tartó
pauzákra képtelen,
motorként robbanó,
vagy szolgál csöndesen,
legjobb orvossága
a viszont-ölelés,
a megbékélés,
pillanattal, sorssal,
lassú elmúlással,
az őszi fa állapotával,
mely nem siratja
első levelét,
csak én könnyeztem meg minap
elvesztett ágaimat
s megfogant bennem a gondolat,
amikor ebben az észveszejtő
körforgásban
a nagy Élettel párhuzamosan
gyökereimre
törzsemre is sor kerül,
s örökké forró szeretetem
a nagyon is véges végtelenben
egyszer csak kihűl.
Szeptember végi árnyékok
Szűk udvarom, az utcát is beborítják,
mintha eső esett volna. Sötétszürke
árnyék ingáz, fát,bokrot ráz szellő gyanánt,
ha belépek én is e reggeli képbe.
Keleti fény uralja most a szeptembert,
őszi égen tépett, fehér felhő úszik.
Akaratlan derűbe vonzza az embert,
ha születő gondtól éppen nem vajúdik.
Fogyó fények, nem érzitek, nem tudjátok,
mint okoztok nekem újabb varázslatot!
Elfogadok még langymeleg ajándékot,
de igazit tőled kapok, neked adok!
Az árnyűző, rám hulló fényt veled osztom,
felemelkedve nap-árnyék-játék fölé.
Úgy érzem, védeni téged örök posztom,
ha rigolyás ősz térdel majd lábad elé!
Helyettem senki sem...
Helyettem senki sem
javítja ki megint
elrontott szombatom.
Vasárnap színeit
új ecsettel kenem
olcsó vásznamra fel,
de ez már másik nap,
nem tegnapra felel.
Minden nap érdekes,
ha annak akarom
látni vagy hallani,
s ha jól bírja karom:
igényes gondolat
újszülöttje egy rajz
vagy formatartó vers,
ha láttatni akarsz,
nemcsak rejtvényt kínálsz,
nemcsak vas logikát,
érzelmi fonálból
lehet nyíló virág,
vagy szimplán emberi
jelenség, jelenet,
mi másokért kiált,
vagy kedves épp neked.
Bevallom őszintén,
hibáztam szombaton,
de áttör ma a fény
redőnyös ablakon,
ha nagyon akarom,
s én nagyon akarom,
egészen felhúzom:
éppen egy jó barát
tart hozzám az úton!
Kis Magyar Krónika
Nem, egyáltalán nem tévedsz,
révedhetsz múltba, bárhova,
ez egy körülmetélt haza,
mindig közel a végzethez.
Pedig megtermett kenyere,
Ady szavával élete,
koldusnak is kijárt fele:
víg dalt dalolt embersége.
A régi jó már elvetélt,
elpusztult hazug frontokon,
útilapu a lábakon
évjáratot, gazdát cserélt.
Az itthon hagyott nagy tuja
másra vetít ma árnyékot,
szűk lakhelyért jól meglakolt,
tűr még a sok éhes puja.
Százéves gondolatmezőn
csak gyom marad a szó-pipacs,
felnőtt játék, ipiapacs
dönt sorsodról – neki öröm.
Csónakba száll földi nyomor,
te poros úton tántorogsz,
jót nem ígér az üres polc,
hazátlan lettél valahol.
Melldöngető hungaricus,
a morbis újra visszatér,
a munkád éppen annyit ér,
amennyivel távolra jutsz.
Új gyékényen árulnak el
magyar hitet, becsületet,
Szónokok Istvánt idéznek
avult koppányi tervekkel.
Hová tűnt a bölcs intelem?
Hallgat a hegy, a völgy, a rét,
Néma gyerek, anyja s a nép
választ nem kap már idebenn.
Hová tűnt a bölcs intelem?
Miért üres a mély verem?
Gyillkosnak jár a kegyelem? -
Törvénytelen történelem?
Fűbe harap a protézis,
s keresztet ölel művirág...
Hát ilyen lett ez a világ!
Kínál új Óperenciát.
Angyalok táncát járja el
csábítva, pénzeddel tüzel,
bűnökért sosem vezekel,
az úr prolival nem kezel.
Körülmetélt hon romba dőlt,
kastélyokban pezseg a bor,
a torkodon zöld méreg forr,
házad helyén parlagfű nőtt.
Tegnapi álmod gazdag volt,
terved elvitte forgószél,
az ember mindig jó remél,
későn jön rá, kit választott.
Nem ropog, gurul a forint,
ügyes kezű a nincstől fél,
hívja, hajtja remény s a cél,
hogy megbecsülik odakint.
Ismétlődik ó történet,
jól ismert minden ária.
Látod áldott Szűz Mária,
egykori Nagy Hungária,
kis népe megint útrakelt!
Sugárzó
arcod ha sugárzik
helyén minden szó
derűt nyújt a másik
szinte ringató
arcod furcsa márvány
súlyos vád a szó
gond gyűrődik ajkán
ki másiknak szól
arcod arcomhoz ér
ledőlt sejtfalak
közt már senki sem fél
eggyé simulnak
remény fénye villan
előbújt a nap
ölelő mámorban
ad is aki kap
Kóborolsz
kóborolsz csillagok közt
égboltot jelent a fönt
de csak a látványkörön
visszahúz földi öröm
látszólag odaértél
fényévvé vált sok éjfél
nem gátolt semmi följebb
míg hitedet kerested
az időn múlik minden
frissebb a képzeletben
gyorsabb lehet valóban
győztes egy szűk világban
vagy épp táguló térben
folyóban csörgő érben
melybe nem léphetsz kétszer
végcél lehet a tenger
nem éred utol sosem
futhatsz a parton fényben
ugyanazt mégsem látod
hiába háborgásod
kóborolsz én ballagok
molekulák atomok
sejtjeim vén szövetek
még élőlény lehetek
szellemem furcsa lélek
tőled csak annyit kérhet
amennyit adni tudott
nyújtsd hát felém a karod
megírom ha akarod
Néma fiók csikorgása
Ma sem napfénybe mártottam
az aktuális írószerem,
mártogatós tollal gyermekkoromban
írtam utoljára pacnik nélkül,
melyektől a füzet
rossz esetben felhőként kékül.
A szavakat
viszonylag gyorsan róttam,
most szívemből csurrantottam
a sorokat fiókba zárt papírra,
ki tudja, miért?
Szomorú szívből.
Szomorú szívekért !
+
Hát ezt jól kifőztétek
(mind, akiket illet,
nem érdemeltek nyílt nevet)...
Nem az ételeteket,
melyet osztani elfelejtettetek
a kígyózó sorok elején
bármelyik év telén...
Mondjátok: ti soha nem
voltatok gyerekek?
Nem a szél vitte el a fedelet.
Ti küldtétek mélybe a gyereket,
ki nem tartott tiltakozó kezet,
ám járni felejtett lábat veszített,
állítólag ezzel életet leheltek
testébe az abszolút hozzáértők,
a fűrésszel, szikével metszők,
mintha faágat vágtak volna
tavaszra, nyárra sarjadót,
alkalmazva a protokoll-kottát,
sorsát jóhiszeműen rátukmálják
a dübörgő jólét zöld völgyek
és tarka hulladékdombok övezte,
kerítés nélküli udvarok
madarat riasztó gyermekeire,
ahol éhes éjjel a nap féke,
hol textil-ajtót ráz a vihar szele,
a végtelen szabadból
a megtiltott szavú nyomorból
kitörni mégsem lehet...
Betörni kényszer, nem élvezet!
Kezeken rögtön fénylenek
szegény bőrt nyúzó bilincsek,
mert a bűn az bűn mindenhol,
csak a tízparancsolatból
a záradék bizony hiányzik:
„betartani mindenkinek illik”,
pedig valóban gránit-szilárdságú
isteni-emberi életmód-intelem,
és a keresztény történelem
mai, magas hívei már csak igazat,
emberit írnak, mondanak (?)
miközben maguk sem hiszik...
Ez a meggyötört, csonka sorsú
család mit számít, miért hisztizik?
A padról is eltakarodik,
vagy felborul vele a ladik,
de föntről könyörület nem érkezik,
azaz mégis, igazi oltalom,
mint jászol előtti alom,
nem csillogó várfokon,
nem erkélyről lenéző szánalom,
csak hitből származó irgalom...
Aki tudhatná, mi jó, mi szép...
De hol van már a nép?
Az ígéret szó marad, szónak sem ép.
De hol van itt jólét?
Kinek jött el a Kánaán
jó Petőfinek nyomdokán?
Kit új cenzor letiltatott,
kitépeti a könyvlapot...
Járőr vizslatja a padot:
mindenki eltakarodott.
Itt éhes fecske csicsereg,
ott járni tanul a gyerek...
Tollam kifogy, semmit sem fog,
papírom talál egy fiókot,
némán szólva jól meglapul:
Kinek fölül, kinek alul!
Az vagyok...
Az „az légy, aki vagy” szépségét
hittel, kételkedve szemléltem.
Legyen csak másként tarka a rét,
mint tavaly volt a napsütésben!
Büszkén vallottam: apám vére
anyáméval együtt zúg bennem.
Tagadnom nem kell, nem lehetne,
drága kincsként mint ötvöződtem.
Ők lettem. Mégis akaratom
útjai másként kanyarogtak.
Emlékeimben megrajzolom,
amit hűségem nekik adhat.
Önítéletem sosem pontos,
mások mércéje is csak sejtés.
Az idő koptat, nem sokszoroz,
el-elgáncsol már a felejtés.
Valaki lettem – vállalnom kell.
Vágyni könnyebb, mint érte tenni.
Éljek igazul vagy tévhitben,
a nap mosollyal még elnézi.
Érzelmeink mértékegységei
Milliméterre nem illettünk
össze egymással talán sosem,
a távolságok mágnes-vágya
útkereszteződésben terem.
Ma is sokszor átértékeljük
félmondataink tapintását,
fogyó hold-szavak pótlásaként
ajkunk egymást még megtalálják.
Méteres léptek nem sietnek
velünk indulva vagy érkezve,
eggyé vált árnyékunk nélkül is
egyszerre köszön ránk az este.
Mást álmodsz, mint én, mélyen alszol,
közelről hallom szusszanásod.
Érzelmek mértékegységeit
magad ízlésére formálod.
Rég eggyé simult különbségünk
nappali álmunk' nem zavarja,
közös világunk csillagának
voltál nyitja, maradtam zárja.
Menekülő álom
Hozzád menekülök egy őszi hajnalon
múlt-szigetek mentén fehér álomhajón.
Pedig itt szeretnek, senki nem űz engem,
szavak lángjaitól meg nem perzselődtem,
csak újakra vágyva lebegek tehozzád,
mintha elébem fél életedet hoznád,
rám bízva a másik felét önfeledten...
Vajon merre tovább vers-tengeren, ketten?
Aztán vihar dönt föl mentőcsónakunkkal,
viaskodunk zúgó stílushullámokkal.
Már-már felém nyújtod az oltalmad kulcsát,
ablakomon új nap hűvös fénye hull át,
valódi és közös múltat felébresztve,
együtt-lélegzést a jelenbe emelve.
Menekülő álmom csendes szelek fújják,
ihlet képeivel,
fonnyadt levelekkel messzire sodorják.
Hőség
Hőhullámvölgyek és hőhullámhegyek
körülöttem és bennem keringenek,
érzem, szívom régen azt a levegőt,
amitől szenved és elájul a föld.
Hegy-völgy színe szürkül, vagy csak a szemem
látja így, mint utcát függöny-selymeken
át?…A hőség gondot, gondolatot szül.
Az értelem torzul, mélyebbre merül.
Fogyó tengert nézi éjjel fogyó hold.
Föld zöldjét bevérzi új harc, újabb holt.
Merre tart a világ? Modern képletek,
számok elharsogják a Nagy Végzetet…
Élek még, hisz élni hajt a cél, a vágy.
Segítse a léptem hűvös igazság!
Hasonlatok
Mintha egy nő azt füllentené,
jobban kóstol férfit, mint az nőt,
s ha egy férfi mámorát vinné
véres harcba zárt kapuk előtt.
Mintha költő új szonettfüzért
dísznek tenne a fejére fel,
szótagszáma centire kimért,
emlékkönyve vágytól égne el.
Mintha tavasszá válna a tél,
felcserélődnének a szavak,
bátor lenne, ki valóban fél,
s mélyre süllyedne a hűlt salak.
Mintha kötőszó repülne el,
mégis halkulnának mondatok...
Rügy dagad csak, hajtás bújni mer.
Visszaköszönnek az angyalok.
félszavakból is
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
Esti képsorok
Lehetnék a karjaidban,
tévé-polip mélybe ránt,
nem veszek részt álmaidban,
nézem a hírt: múltat, mát.
Játszik velem a videó,
mindent elhitet velem,
mi a szép és mi lesz a jó,
ha így élem életem.
Megpróbáljam? Elfáradtam,
könnybe lábad a szemem,
nem azt látom, amit vártam,
főhős sorsa rejtelem.
Egy kattintás, sötétségbe
borul csendes, kis szobám,
gondjaimat félretéve
ajkad ízét űzi szám.
Engedve a vágyaimnak
e filmet én rendezem,
élményt kap, ki élményt adhat,
játékunk: hű szerelem.
EgyetérZésben
Emelkedj fölébe ráncos gondjaidnak,
én is azt teszem.
Ha a szomjas ajkam nedvért tolakodhat,
jónéven veszem.
Szólj rám, ha hibázom alkonyatkor, nappal,
én is azt teszem,
tükröt tartó arcom szelíd mosolyával
kedved terelem.
Ha te akarsz lenni simogató bírám,
ítélj el hamar,
kedves döntéseddel ne kíméld az irhám:
nem támad zavar.
Elfagyhat a vágyunk, holnap téli nap még
szabadságra megy.
Megnyújtom az álmod, de most ébren álmodd,
velem is ezt tedd!
Égi-földi történések
Eddig tavasszal versengett a nyár.
Mi lehet szebb a csillaghullásnál?
Szemeden még az éj sötétje ül,
az égre óriáshold-fény terül.
Aztán mintha csak szégyellné magát,
Föld mögé bújtatja a sugarát.
Futólag kérdem, milyen álmod volt,
s még elhallgatnám színes válaszod,
de indulok a tűnő nap alatt
keresni földi csillag-titkokat.
Sikerrel járj, biztató hangod száll,
tekintetedben ott ragyog a nyár.
S ha visszatértem, fáradtság legyőz,
kettőnkön áll, mit hoz az est, az ősz!
Csillagkép-zelet
Csak a Föld ne legyen hulló,
tengelyéből kiforduló
csillagszekér űr árkában,
s én osztozva lóhalálban,
vész elől már el sem futva,
Mars-vörösre bemázolva,
Hold-sarlóval hadakozva,
Hold leplével takarózva
védenélek sziklaágyon
túl emberi boldogságon...
Fantáziám mesehőse,
állócsillag vagy örökre,
hullhat meteor a Földre,
te ragyogsz be éjjel-nappal,
ringass el halk alkonyattal,
ébressz vidám virradattal!
A LEGÚJABB G+ - OS VERSEK (ÚTBAN HAZAFELÉ) RÖGZÍTVE 2018. DEC. 3-ÁN A MÁSIK FÁJLBA
Csősz József:
Labdarózsa
- mai népdal -
– Versátirat 2. ( 2019.01.27.)
Virágom két labdarózsa.
Virágod szememet vonzza.
Tiédnek illatát érzem,
Gömbölyű reményért vérzem.
Nincs más rózsám a világon.
Nélküle mély gyász a károm.
Maradjunk egymásra forrva,
Közöttünk nyíljon a rózsa!
Pillanatkép
(1.versátirat)
Közöttünk sikít a csönd.
Bennünk még alszik a hang.
Mindig csak azt üdvözöld,
kinek a mosolya rang,
kezed úgy engedi el,
mint éles nyelvet a zár...
Talán ha ajkad felel,
távoli jövőt is vár.
Közöttünk híd már a szó,
lábunk is egyszerre lép.
Szövetségünk szép s a jó.
Örökké éljen e kép!
LEGÚJABB POEZIS AZ IS – VERSEK
(NYÁRI RÖGZÍTÉS, 2018.07.20.)
Felhúzott redőny
A hajnal bekandikált a réseken,
szinte kandikamera felvétele indult,
pedig én voltam a felvevő,
és nem fordítva. Ennyire nem bolondult
meg a valóság.Azt azért megerősítette,
hogy a vörös árnyalatokba
simuló fény megkopogtatta
a ritka léceket,
(milyen furcsákat hisz néha az ember),
de csak egy galambpár szerelmeskedett
a terasztetőn, azaz csak volna,
mert a toporzékoló nász elmaradt.
Azt hittem,jön valaki. (Legfeljebb
a beteg bagoly álmodik ilyet a lombok alatt.)
Ki látogatna meg ilyentájban?
Főleg nem az ablakon át.(Abszolút szellemi.)
Habár az én gondolataim mindig így szöknek,
repülnek,
érkeznek,
hurráznak,
gyengülnek
a nap minden szakában, ajtót kerülve...
Később sárgába hajlottak a színek.
A falióra egy órával többet, de még
mindig nem reggelt mutatott.
Vagy a mobilfénynél rosszul láttam volna?
A redőnyréseken betörő nap már csak
nem hazudik! Szerintem időt soha.
Mintha az asztali virág is erre fordította
volna piciny fejét - napraforgót utánozva,
de mezei növényt nem tartok szobámban.
Takaróra most sem volt szükség.
Forrón ölelt a nyár, nem pótolva az igazit.
Meg aztán betakartam magam
az emlékeimmel,
néhány facebook-üzenettel
– jobb híján,
s e bíbelődés közben valaki rám nyitott:
- Már te sem alszol? Hiányoztál!
Pillanatkép
Közöttünk sikít a csönd.
Bennünk még alszik a hang.
Mindig csak azt üdvözöld,
kinek a mosoly rang,
kezed úgy engedi el,
mint éles nyelvet a zár...
Talán ha ajkad felel,
távoli jövőt is vár.
Közöttünk híd már a szó,
lábunk is egyszerre lép.
Szövetségünk szép s a jó.
Örökké éljen e kép!
Néha belefárad
Ez a nyár néha belefárad
izzó. izzasztó sugárzásba,
jól tudom, mind csak hűvös látszat,
nedv-terhes felhő vajúdása.
Ez a nap olyan, mint a többi.
Réseken hajnal bekukucskál,
mobil felvillan, némán jelzi:
napi történet induljon már.
Még álmos könnyem megelőzi
víg toll játékát bús papíron,
épp oda cseppen, hol a fenti
címet a képernyőre írom.
Egy kis dübörgés nem ijeszt meg.
Kidob az ágy már évek óta.
Kávégőzben rímeket nyelek,
megrágom jól, ha kemény volna.
Üzenet-dömping, megszoktam már,
listámra kerül egyik-másik.
Ráérő ember képszívet vár,
sajátja nem esőtől fázik.
Igaz, az enyém téveszt néha,
ritmusát sérti sűrű program.
Nem vagyok elégedett, léha,
tiltakozásként nagyot dobban.
Mai történet kerekeken
gurul tovább velem az utcán.
Gyermek köszön, jólesik nekem,
örök tanítvány évek múltán.
Otthon a szőlőn darázs zümmög,
pedig a szem csak fanyar-édes.
Ebéd előtt még hegedülök,
ujjam elfáradt hangot keres.
Kettős könyvelés? Dehogy hamis.
Legyen ez ingyenélők dolga.
Ami a neten már régen nincs,
beleivódott tudatomba.
Ezt csak elmúlás dönti romba!
Nincs más
Ki köti össze eltépettnek
hitt múlt és jelen szálait?
Indokolhatják hitetlennek,
az örök remény mint segít?
nincs más, csak én,
éj helyett fény.
Ki kéri számon csetlő-botló
lépteim árát, ha te nem.
Hiába száguld jó tűzoltó,
ideg villámlik idebenn.
nincs más, csak én
fény rejtekén.
Ki zabolázza álmaimat
nappallá téve éjszakám?
Ki parancsol a verssoroknak:
más tükrébe is nézzek ám?
nincs más, csak én,
te meg a fény!
Még süt a nap
néha kisüt a nap
ilyenkor mosolyogsz
néha téved a pap
bűntelent is átkoz
néha dörren az ég
nem minden szó morog
kedvesem maradj még
nélkülünk föld forog
csobog a hűs patak
forrón csókol a szád
néhány évünk maradt
mit minden szív imád
milyen szép minden szó
ha másikkal rokon
nem kell a vad lasszó
hogy társat befogjon
végtelen minden perc
amit két test kíván
ha bátrabban ölelsz
leszek még bonviván
tudom hogy hencegés
ajzó önámítás
de álljon meg az ész
ha a vágy mélyre ás
lángoljon még a nap
nyári kedve szerint
ne temessen a pap
ha nekem élet int
Nem hiszem
Vérem-véred-vére,
akit jóra, szépre
kértelek, most vége?
Jövőt nem tagadhat,
aki jelent kaphat.
Nyíljon ajtó, ablak,
Nyílt szavú a múltam:
igát másként húztam,
könyvekbe fulladtam.
Legyek hulló levél ?
Lelkem ettől sem fél.
Azt mondd inkább: remélj!
Odabent vív kardom,
sörényes szavakon
elcsuklik a hangom.
Tompul akaratom.
Vajon miért hagyom?
Céltalan rágalom?
Vegetálni késztetsz?
Ez neked sem kedvez:
jég az esőcsepphez.
Ha lépcsőn imbolygok,
mint naplopó bolygók,
nyújtsd felém a karod.
Már csak a fény ölel,
bizony olcsó siker.
Érzem, hogy élnem kell.
Védjen békés jobbod,
hisz' vérem hordozod.
Legyek tűnő napod?
Akarod, úgy érzem,
múljon a félelem
elfáradt szívemben!
KÖSZÖNÖM valuta
jön-megy a hír
okos ez a doboz
ismerősömtől
szálló szívet hoz
alatta kékül
köszönet jele
nem is fontos hogy
mi történt vele
dehogynem rajtam
épp úgy múlik az
miről üzenjek
mint egy kiskamasz
felnőtt játékunk
nem ismer időt
holdfényes éj vagy
napos délelőtt
legyen szinte már
képi szerelem
vonzzon betűt jelet
billentő kezem
wifi youtube talán
nem akkora ár
profilképe mindig
mosolyogva vár
szerencsére olcsó
ez az árfolyam
boldog vagyok tőle
ha ír boldogan
stabil e valuta
nem frank /euró
nem vált át dollárba
ha ő csábítóbb
örök napfürdőt
láttató folyam
a köszönöm értéke
maxi-nagy hozam
Valakinek...
Valakinek el kell mondanom,
de maradjon titok, kinek,
valakihez szállhat halk dalom,
úgy, mintha rímek csengenek.
Vagy amint két szív online vibrál,
kiderül róla, szállni tud,
mobil vagy gép mindig készen áll,
suhog a gyorsforgalmú út.
Érzelemmé váló új jelek
szinte ölembe hullanak.
Új barátoknál mit keresek?
Várom ébresztő szavukat.
Valamit n e k i kell mondanom,
számára most új hír lehet,
éjjel vagy szétfoszló hajnalon:
szürke, banális történet.
Valaki másképpen válaszol,
jele szinte fiatalít,
bújkáló nap süt így valahol
érintve fák leveleit.
Valakinek hangja fájó csend,
poéta-rajtvonalhoz áll,
jól vezényli fáradt testemet,
sugárzik, mint e büszke nyár.
Valakit Parnasszus hívogat,
ő az, aki int, meg is vár...
Kedvelem, énjéből csak ént ad...
Emberléptékű rózsaszál.
Buongiorno...
(Válasz egy reményvesztett barátnőmnek)
Buongiorno...egész nap, egész éjjel,
kéj nélkül vagy csupán cseppnyi kéjjel,
lazán vagy bilincsszorító öleléssel,
hirtelen, köszönés nélküli távozással,
gyertyafényt csiholó várakozással,
s aztán elölről kezdve mindent,
hajnalt remélve vagy sugárzó reggelt,
remélni, élni magadért, másért,
ha már elvesztél,
örök életért,
feltámadásért!
Hajnali keringő
érzelmek net-szörfjein
keményen üzen a rím
hullámzik nyelvel fönt-lent
jó vagy a rossz kedved leng
monitor válaszfala
örömök halk rohama
a másik szobába bújt
jelent győz le most a múlt
levéltárrá vált papír
kosárban váratlan hír
félemlék- félvalóság-
szavakat kiált a szánk
tévén szappanopera
megtéveszt az illata
sugárzik képernyőn át
miért is szidjuk a mát
együttlét-hiányaink
hoznak ránk új bajt megint
nem látom angyalomat
mint várja földjét a nap
nem olyan természetes
e hajnal minket keres
iszom igazság borát
szemem mégsem lát csodát
csábító minden szép lájk
szívembe vésem a fájlt
digi-vágyam száll veled -
várt napunk most tönkremegy
madárszárnyon elrepül
síró hangon hegedül
a szavát nem hallod már
e-mailen üzenni kár
szörfölünk hullámokon
régi érzés nem rokon
valótlan sok smily-jel
hamis érzelmet felel
érzelem-rabolta kincs
valakit elvisz a víz
elsodort képpont egy arc
csoda hogy nem marasztalsz
vírustól lázas a gép
tudod hogy ebben mi szép
te szomszéd szobában vársz
sorompót nem rejt a ház
nyár tüzel minek lepel
hajnalfény lágyan ölel
múlik a sötét harag
elviszi a pirkadat
orrolsz még képek miatt
igazítsd meg hajadat
hadd lássak igaz mosolyt
temessünk haragvó szót
úgy ahogy igyekezet
vár ölelő kezeket
a neten szörföl a nyár
szép új nap már csak ránk vár
Nyugvó nap tüzében
A tekintélyes kor tiszteletet vonz,
rejtőzhet az arcon akármilyen sors,
lassú lépteket elhárító mosoly,
örömteli emlék hangtalanul szól.
Vagy csupán sajnálat a legyintő kéz
ifjútól, kiben nem lappanghat a félsz?
Pályája nem emel, csak lefelé lejt.
Nyugvó nap tüzében ne keress sikert!
Ráncok árkaiban ott dúl még a harc,
néhány győztes csata villámló vigasz.
Jövőm ezer dala acélhúrokon
éltet, erősít, mint hűséges rokon.
Korom tekintélye nem lételemem.
Ifjak üdvözlése rezdül szívemen.
Hegymenetben ível felfelé az út.
Integessen, aki előbb csúcsra jut,
megvárom, csak aztán zárom a kaput!
Gondolatrabságban...
Gondolatrabságban nincsenek falak,
stíluskerítésnél szállnak a szavak.
Múlttól kapnak erőt jelen szárnyain,
versszak-testrészekben véráram a rím.
Magamra feszítek idő-rácsokat,
rajta a valóság meg-meglátogat,
mint mikor nap dob le felhőtakarót,
elégetve rosszat tár fel rosszat, jót.
Gondolatbörtönben bontom csomagom,
sorsok millióit versként fogyasztom,
megköszönöm. Zárkámban lépegetek,
szűk sorban koccannak gyenge ütemek.
Gondolatrabságból néha kitörök,
szabadon dalolom, hogy a vers örök.
Testem-lelkem piheg, még egy szalmaszál,
kész poezis-fészkem, vár még újabb nyár!
Labdarózsa
(mai népdal)
Labdarózsa a virágom
Labdarózsa a virágod
A tiédet megpillantom
Mindkettőt játszva ringatod
Te vagy rózsám a világon
Keblen ringó boldogságom
Maradjunk egymásra forrva
Mint a két szép labdarózsa!
Pesszimizmus
aludni álmodni
felhőkben elbújni
szemfátylat takarót
viselni itt és ott
tagadni minden jót
amit élet adott
nem jövendölt halál
folyton a kertben jár
józan ésszel nem hál
téllé vált minden nyár
felhőbe bújt napok
nem nyitnak ablakot
nem hívnak szeretőt
ki szeret szenvedőt
nappal is éjszaka
szenvedélyt takarja
agy zúg nem forgalom
bűzlik minden alom
képzelt beteg a lét
mégis nyeled a lét
lecsúszik italod
mert épp így akarod
vidámnak ki hallott
sajnállak tetszhalott
Hallhatatlan és halhatatlan
nem puszta szójáték magyar módra
külföldiek értetlenségére
én nagyon is értem ez két kotta
anyanyelvem két gyönyörűsége
írták mondják így belém ivódott
részemről több már a hallhatatlan
nehezebben hallható magyar szó
élőben s ha épp képernyőn fogan
fülem membránját csak háborító
kutyaugatás mely utcáról jött
nem is a te lágy hangod a sértő
megszólalsz s én kérlek: hangosabban
nem vagyok ijedős csak az félő
bíbelődöm másik fogalommal
sejtem értem a szó értékmérő
jól bánok édes anyanyelvemmel
minden kérdést így-úgy megválaszol
létét vesztett halhatatlan ember
soraival nagyon is hozzánk szól
ki többet ki kevesebbet szebbet
ki előbb ki később dob el papírt
tollat gépet művet másra hagyva
őrizheti sír közeli csalit
körben álló élőnek gondolja
futó idő győz vagy inkább a hit
győztes időt magamnak remélem
most holt gondolatom is feltámad
de hogy mi lesz velem örök éjben
nem tudom milyen öröm vagy bánat
m'ért nem hagynak e szavak békében
diákokkal észveszejtő vitát
csaptunk ki vagy mi a halhatatlan
átértékelve a históriát
kérdeztek hitemről akkoriban
lassan törtem meg a kínos csendet
nagyanyámnak földről csillagokról
értekeztem sűrű éjeken át
vallomása még bennem zakatol
életünk mint tartogat szép halált
ezt a tanítványok sem értették
órák napok évek évtizedek
röpültek velem a földön járva
szárnyam néha feljebb emelkedett
máskor le-lehuppant fagyos sárba
alig tűrtem anomáliákat
vagy élet vagy halál gondolatom
mint körhinta bennem suhogva száll
ma gyönyörű rózsám neked adom
holnapra elhervad már minden szál
átnyújtani most kell el ne késsek
nemrég száguldó kocsi karambol
rendőr orvos és mozdulatlan test
vergődés szagos kórházi ágyon
kaszás halál késni bizony nem rest
ahová visz vajon milyen élet
képzelem az elképzelhetetlent
mondták mondják mindig csak hinni kell
hozzáteszem kellene végtelent
bolygó földön fénylő csillag-hittel
ha motivál tudós /univerzum
másokkal együtt egekbe szállok
ha a sorsom rendelete így dönt (?)
életre születtem élni vágyok
itt a földön korántsem odafönt
ifjúként is mindig ebben hittem
gyermekként a szülők örömére
apaként utódot felkarolva
álmaikat ezerszer átélve
lépteiket óvva szerencsére
biztatva a boldogító jelent
nagyapaként velük társalogni
hogy is bánnak idegen szavakkal
mint illő magyarul társra lelni
mit kell tenni ha a másik megcsal
vagy a felnőtt utolsót lélegzi
hegedűt húzni barát fülébe
régi és új dallamokat játszva
akarok újabb asztalhoz érve
tudom te is édes csókkal vársz ma
s dacosan az életről tűnődünk
de ha karom erőtlenül csüng le
vagy a vágy már angolosan lelép
akkor is gondolj az életünkre
arra mi volt jó mi volt szép
ezt másként okos gépek sem mondják
ha már a kelő nap mást fényesít
jogom van-e képzelődni róla
mit adott valóság és mit a hit
most még jól jár minden falióra
kérhetem-e ne nagyon szaladjon
hogy a jelen épp ilyen maradjon
látod szívem bizonytalan lettem
sorsom életet vagy halált nyújtson
keveredjen leszek vagyok lettem
kicsit késsen ezt inkább helyeslem
vigaszt nyújtó szavadat keresem
kezemet szép kezedben felejtve
tűnődöm most hosszan vagy röviden
bár aggaszt az élet rövidsége
tudom hosszabb lét sem halhatatlan
ne kételkedj megfontolt szavamban
leplezz csak le akármilyen hitben
addig jelenben higgy ne a múltban
néhány tervünk él még a jövőben
s te várhatod megsegít az isten
Sírva, örülve...
Komorságom apám tűrte.
Édesem bölcs ítélete:
majd elnövi – mondta sűrűn,
mint fals hangot a hegedűm.
És aztán eljött a holnap,
veled vált boldoggá a nap,
mikor csak egymást figyeltük,
örömre nyílhatott kedvünk.
Furcsállhattad szinte máig,
hogy nekem csak a tett számít.
A helyeslést nem kívánom,
szigorúság szántja arcom.
Mintha mindig rideg szívvel
éltem volna. Ki kényszerrel
visel arcot, szól fennhangon:
róka sajtján nem osztozom.
Alig-mosoly, könny semmikor,
talán térd-lehorzsoláskor.
Erényt edző esztendőkben,
forró lázban is meghűlten,
mikor szókígyók befontak,
mellém álltál hű oszlopnak.
derűt csempésztél szememre,
lettél jövőm napkeletje.
Ősök képe asztalomon.
Halottaim megsiratom.
Érzékenyek vérköreim,
szelídültek sors útjain.
Igazam szavakba rejtem,
ott tanyázik minden rímben,
sírás, öröm arcomra ül,
kiált vagy éjre szenderül.
Váltás
Mottó: tudom a fehérneműdre gondolsz
jól tartja még azt mit nem tart a polc
korszakváltás
kinek
aki a hatvanat sem éri meg
minek
a tutit mindig főnök mondja meg
stílusváltás
hogyan
mikor 'semmilyen' izmus napja van
formaváltás
hogyan
ha szennyet nem halat visz a folyam
kiért
ha önmagadért egód egyest kap
kiért
ha másokért is érted süt a nap
értem
értem már nekem mért nem jut érdem
értem
ne küzdjön senki inkább felejtsen
Rögzítve alább: 2018.november 23-án, a G+ - ról
A múlt jövője
A múlt jövője a jelen,
hangot és képet ad,
visszatekintő szerelem,
vagy csupán áhitat:
régen százszorta szebb, jobb volt
és hasznosabb is tán,
másnak senki sem hajbókolt,
csak ballagott útján.
Most visszatér a nem kívánt
uram-bátyám világ,
látszólag nem érint, nem bánt,
ki néz, ha munka rág,
ha napjaid eldöntenek,
legyen a te bajod,
a végeredmény már remek,
mit számít holmi jog.
A múlt jövője a jelen,
az egyik fent hasal,
a másiknak alig terem
jobb, több, mely vigasztal.
De erre adtad voksodat,
hát idd meg a levét,
bontsd fel magyar narancsodat,
vagy olvass új regényt!
Annak, aki hallja
Most még halljátok dalomat,
táncolnak rímeim.
Mi szép emlékként megmaradt,
sír jelen húrjain.
Most még halljátok hangomat,
levélként zizzenek,
értelem fái tartanak
s érzelmes, hű szívek.
Csonka lábú hazám biceg
ósdi, poros úton.
Csak nézem mint vén kisgyerek,
fájdalmán osztozom.
A kérdező új választ vár,
megszólalni is fél,
szabad madárként szállt a nyár,
fagyba űzhet a tél.
Utólag haragudni kár,
a szó értéket mér,
elvetélt, lusta vágyaknál
hasznos tett többet ér.
Engem gyógyító örömök
megvigasztalnak még.
Belülről is felöltözök,
mint felhővel az ég.
Most még halljátok hangomat,
a csöndemen pedig
ráértek osztozkodni majd,
időtökből telik!
Legendák földjén
Minden lépésnél új folyó fogad,
de egy történet visszasodor még,
„nem önként adtad tested Zeusznak,
s azóta sokszor villámlott az ég.”
Tudom, hogy vén vagy, ámde bölcsebb is,
persze mit ér a büszkeséged már,
gyönyörű női szépséged ha kincs,
mítoszként csillog, mint a napsugár.
Békés erkölcsi iránytű voltál,
mégis égtél és mást is égettél,
szent volt számodra minden szép oltár,
igazság-magból sarjadt bátor cél.
Remény égboltú nemzetek sora,
kék dalt lobognak zászlós csillagok,
hidd, testvéred nem lehet mostoha,
s a fény is mindre egyformán ragyog.
Vén Európa, szíved még erős,
hajtsa megértés, sohasem viszály,
a jó polgár nem önmagáért győz,
mert egyszer él, másokért is kiáll!
Öregedő október
Ritkán vallom, hogy zászlós ünnepen
múlt helyett jelen útvesztőit járnám,
árulók, hősök egymást váltó lábán
kitisztult kép áll már a könyvekben.
Emberöltőről valló dátumok
versenyében új fókusz valót láttat.
Az emléknapon kötelez a bánat,
éppen ezért csak halkan dohogok.
Fülem nem kevés kósza állítást
elhallgat, hisz az őszi szél alig sért,
csak hétköznapok ne rontsák hitelét.
A fény útjában nincs, csak szóvirág.
Szabadságtipró jég ne hulljon rám,
elmém árnyaknak jó rejtekhelyet nyújt,
talán megtűr a jelenbe érő múlt,
s felírnak még az idő homlokán.
A nemek éjszakája
Nem alszom, nem nyugtat most
éj, mély sötét,
pörgetem sorsom rozsdás,
vak kerekét,
tudatom éber múltba,
jelenbe lép,
holnapba hívó híd tart
még némiképp.
Nem alszom, nem dédelget
kéz , ölelő,
férfi erőm kímélve
szunnyad a nő,
gondolatot nem zavar
most szennyes fény,
mely feltűnhet nappalok
tiszta egén.
Nem alszom, órát játszik
gyenge szívem,
két végén égő gyertya
lobog bennem,
igenek fénye köszönt
nappalokat,
új vers nyújt örömöt, s egy
szó simogat.
Jelképes gyermekkor
Kór öregít vagy ez a furcsa kor,
mely értékekhez mérgeket kever,
vagy életkorom érkezett oda,
hol bőrömre ránc nyakláncként ügyel?
Türelmem sápadt. Szerény szárnyaim
gyengültek másoktól, sok más októl.
vagy magam váltam földön járóvá,
s elgáncsolt egy második gyermekkor?
Még nem mondtam le tudás - magokról,
keresem, felét felcsipegetem,
el nem hessent megszokott helyemről
váratlan vendég, csak szokás, illem.
Kicsiny vagy nagyobb csodás gépekből
áradnak felém szavak, mondatok,
egyik letör, másik dalra fakaszt,
hegedűszóval ellent mondhatok.
Naptári őszt még forró nyár ölel,
korántsem vénasszonyos szép idő,
féligazságok, időjós-jelek
közé még mennyi hír keverhető!
De jól bírják fekete kábelek,
nem szakad könnyen a jó cérnaszál,
bár filmkockán irigyli sok szegény,
amint a másik szinte napban jár.
Gránitból faragott parancsolat
többet bír-e, mint elsárgult papír?
Töprengek, s közben képernyőmön már
fele sem igaz-játék minden hír.
Fülemben cseng: legelső az ember,
az emberség, mely szóban mindig győz.
Mégsem varázsol el új hazugság,
mely erejével mindent lefölöz.
Klíma-csatákban edződik a Föld,
a glóbusz békés jobbján cseng bilincs,
zord emlékek a zajos háborúk,
csendben tűnik el más kezén a kincs.
Gyermekként valóban mint kismadár
magokon éltem, pedig volt kenyér,
első a könyv, véltem, ittam a szót:
mit ér a test, ha szellem nélkül él?
Felnőtt vagyok, jelképes gyermekkor
az én korom, vezérel még agyam,
igazságaim fölött másnak nincs,
csak nekem van egy kevés hatalmam.
Téli virág lapuljon hó alatt,
feketerigóként sem reszketek,
félárnyék után jöhet a sötét,
én földi csillagod még lehetek!
Valamit mindig szüretelünk
Míg élünk,mindig szüretelünk,
szőlőt, lehet épp bő termésünk,
kevés sikerünk, sok kudarcunk,
megnyert csatánk vagy vesztes harcunk,
szerezve örök ellenséget,
régi-új arcot, csakis szépet,
áhítunk csöndet, tartós békét,
gyűlöletre nem hajlunk hétrét,
aromás örömöt, ízes gyönyört
élvezve, látva: a gólya költ,
látni kisgyermek születését,
lábra kapását, elesését,
mindennek kezdetét és végét,
síró hang mint múlik el végképp,
tavasszal, nyáron, ősszel, télen,
színes avarban, hóesésben
ó- vagy újborral telt poharunk,
apró sikerre is koccintunk,
fájdalmas gyászban, ünnepeken,
tűnődve, van-e hű szerelem,
állítjuk, tettünk kerek, remek,
eredmény válaszol mindennek,
maga is örül, emberé lesz,
kinek az édes mindig kedves,
sír vagy kacag felnövő gyerek,
mint ez a fürt, ha ágon remeg,
érzed kezedhez simulását,
letéped, máris hajt az ábránd,
körülötted, együtt remélve,
bor űz majd újabb szerelemre,
szeretetünk dús lombot növeszt,
lassan eléri már az ereszt,
vigyázol minden fürtre, szemre,
mint e szivárványszínű kertre,
hol már régóta szüretelünk,
jó barátunk nyárias őszünk,
kegyelmet, erőt ad még nekünk,
szinte a puttony nem is terhünk,
piros jókedvünk kádba csobban,
hordó zenélhet jóllakottan,
s ha életünkből héjak, magvak
ruskóként végleg kimaradnak,
pohár csendül valamiféle
szerény, de tartós győzelemre,
jajgatás helyett új nótára,
új ritmust emelve a lábra,
támadjon bár száz darázs raja,
monoton zümmög csak kórusa,
s ha az életkedv inni enged,
nem fájdalom tarol le mindent,
leszűrve mustként tanulságot,
kin fog még mindig ősi átok,
kinek jutalmaz huszonegyet,
lásson már végre ő is tengert,
lassúbb léptűt is öröm illet,
költő, legyen számodra ihlet:
léted magadhoz méltó szüret,
adhat sokat vagy épp keveset,
csorduljon hát ma poharadba
sorsod szépsége, valósága,
gyötört lelked ne azt vizsgálja,
mi van, éppen mennyi van hátra,
termésed, napod áldomása
vigyen új élet-utazásra!
FORRÓ ZENEI HANGOK
(Nótaklub,
2018. augusztus 22.)
Ez a nap is porrá perzselte
ájult gondolat rozsdás rétjét,
újraéledt zene gyermeke
hűvös szobában figyelmet kért.
Szinte maguktól is skáláztak
a fekete-fehér billentyűk,
forró csendet hanggá táncoltak,
minden zaj dallammá szelídült,
mert elfogadták értő ujjak
enyhén lüktető, víg parancsát,
engedtek tüzes mágiának,
zene lett a régi-új barát.
A hegedű betokozódva
várt még, de az E húr feljajdult,
hiszen alig engedett kulcsa,
száraz makacssága akkor múlt,
mikor finomhangoló kerék
SOS-helyzetet érezve
pördült célba, idő volt a tét
s hegyes fülek membrán-lemeze.
Dob harangja álnéven kondult,
verőktől padló is remegett,
friss cintányér mindent felülmúlt,
hangja mégis tompát irigyelt.
Fényes gitár, morajló folyó,
kért teret vonalas kódokon,
basszust búgott, mint pinceajtó,
kottába csak részben írhatón .
Hűvös szobánk nem érezte még
az udvari forró levegő
fojtó szelét. Sört hörpölő nép
hőbörgését bírta jó tüdő.
Fagyos ital pillanat alatt
edzett gégék szerpentinjein
tűnt a mélybe, mi fülre tapadt:
bizsergető hangár odakinn:
amikor felsírt a hegedű,
futkározott billentyűs akkord,
arcra szállt, mint madár, a derű,
röpködött, hangfolyót csapkodott.
Tavasznyílás óta nem csábult
hűvös falak közé ez a hang,
de kit is érdekelt már a múlt,
csak a varázslatos kábulat.
Sem karmester, sem fényes szmoking,
szemsugárral vezérelt zene,
belső tűznél székre hulló ing -
volt az öröm új üzenete.
Régi kezdet folytatódott most,
szinte ahol egykor véget ért.
Pultnál álló is meghatódott,
e zenétől vágyott célt remélt,
mint pőrére vetkőzött nőtől,
kinek teste szemébe nevet,
a képzelet egyre feljebb tör,
megnyugtat: sok hasonló jöhet.
Elcsattant csók a húrpattanás,
ölelő hangsor minden futam,
hangkereső hűvös mélybe ás...
Szépség tündére a jutalmam.
Veled együtt megadom magam.
Kocsmaszociológusok
eleget söpörtek
most becsörtettek
a bűzös klicsnibe
több mint két felesre
elszórni az aprót
s a papír utolsót
felváltva Kornélnál
Karcsi harmonikál
neki is jár a lé
nincs még nagy purparlé
csak hát új törvények
kaszásként lengenek
fölöttük régóta
ebből nem lesz nóta
szavakkal püfölnek
poharak már törnek
csurog az oltalom
torkokon és padlón
gyógyít házasságot
pótol tört ablakot
edzi a lelkeket
cigifüst feledtet
múltbeli zűrzavart
csattognak a szavak
valaki tántorog
nem kell még elkapnod
féljózan kis melós
aki jól oszt- szoroz
jól támaszt kopott pult
egy ezres mélybe hullt
kocsmáros háborog
rekedtebb a torok
élhetetlen brigád
istenhez nem kiált
dehogynem káromol
meg nem tűrt szavaktól
csikorgó karambol
békét nem szavatol
ilyen párt olyan párt
hű ez már komplikált
a pofon egyszerű
gyökér vagy nem tetű
hallatszik valahol
tüzes már az akol
disznóvicc disznóhecc
jól jársz ha kimehetsz
még jobb ha hazatérsz
nincs már nálad pénz
asszonyra nincs erőd
ágyra dőlsz mielőbb
családi ellenzék
vigasztal némiképp
Idősíkok
Egyszer vágtat az idő velem,
hátán ifjodik az életem.
Máskor a gyeplőt visszafogom,
kissé riaszt a bölcs hegyorom.
Emlék tornyosul tettek elé.
Másként lehetne hetven felé?
Titkon kergetem perceimet.
Lassú hónapon óra-nyereg.
Zöldben üdít e kis ügetés,
délibábjáték, létigenlés.
Álmom hajnalig messze repül,
szárnyas lovamra királyfi ül.
Remélem...
Remélem, mások is hiszik,
eléldegélek még kicsit
egykor forintos tetteim
filléres váltópénzein,
félig megrágott szavakon,
csetlő-botló verslábakon,
gyöngyként soroló rímeken,
ahogy ma líra nem terem.
Léptem csak rövid útra kel,
tévesztő ritmusú szívvel
kullogok életfutamon...
Babérom ifjaknak adom,
és győzteseknek tapsolok.
Jelzem, még köztetek vagyok.
Talpam alatt csörgő avar
sok őszt jelez. Dehogy zavar,
sőt színskálája felderít:
felejtem korom ikszeit,
eltaposom a múlt ködét,
langy őszi napot várok még.
Így éldegélek, úgy hiszem,
verssor-vetésű réteken,
illúzióknak krémesén,
igaznak tűnő szép mesén.
Szeretetvágyak tengelyén
pördülünk néha te meg én...
Ifjak, ne mosolyogjatok
rajtam.Szavakban friss vagyok,
új sms-játékaim
feltűnnek mobil árkain,
kergetnek okos álmokat,
érzem, te, te, mind benne vagy!
Csak az első ?
Csak az első lehullott levél
fáj az őszből.
A szerelemből
az első elmaradt csók,
az érintés, mely
messze távozott.
Csak egy szóvihar ostobasága,
az együttlétben is különszoba
távolsága, némasága.
Felnőttként megfordul a nap,
álmot zavarhat
az első éjszakai gyermeksírás,
testedre száll, neked is fáj
az első térdre esés,
fejbe kólint, mélyen megérint
a váratlan fekete pont,
amiért magadat okolod,
egy be nem jelentett
teszt gyönge kalkulusa
felbosszanthat:
ez nem lehet gyermekem jussa...
S évtized múlva
miért is furcsa
az első köszönése
egy idegennek
érett lányod oldalán,
aztán a fájdalmak fájdalma:
elvesztése
egy roncsautó mellett...
Lelkedbe harap
az első megjegyzés
vénülésed jeleire,
azóta is tart,
benned fut, szalad,
és nem csak gondolat,
fájdalmas, gyötrelmes,
befelé hullva könnyes
beismerése a valóságnak:
halvány derűje a mának...
Sokat bír a szív,
mikor tettre hív
milliárdnyi dobbanásakor,
ha segíti környezet s a kor,
de hosszan tartó
pauzákra képtelen,
motorként robbanó,
vagy szolgál csöndesen,
legjobb orvossága
a viszont-ölelés,
a megbékélés,
pillanattal, sorssal,
lassú elmúlással,
az őszi fa állapotával,
mely nem siratja
első levelét,
csak én könnyeztem meg minap
elvesztett ágaimat
s megfogant bennem a gondolat,
amikor ebben az észveszejtő
körforgásban
a nagy Élettel párhuzamosan
gyökereimre
törzsemre is sor kerül,
s örökké forró szeretetem
a nagyon is véges végtelenben
egyszer csak kihűl.
Szeptember végi árnyékok
Szűk udvarom, az utcát is beborítják,
mintha eső esett volna. Sötétszürke
árnyék ingáz, fát,bokrot ráz szellő gyanánt,
ha belépek én is e reggeli képbe.
Keleti fény uralja most a szeptembert,
őszi égen tépett, fehér felhő úszik.
Akaratlan derűbe vonzza az embert,
ha születő gondtól éppen nem vajúdik.
Fogyó fények, nem érzitek, nem tudjátok,
mint okoztok nekem újabb varázslatot!
Elfogadok még langymeleg ajándékot,
de igazit tőled kapok, neked adok!
Az árnyűző, rám hulló fényt veled osztom,
felemelkedve nap-árnyék-játék fölé.
Úgy érzem, védeni téged örök posztom,
ha rigolyás ősz térdel majd lábad elé!
Helyettem senki sem...
Helyettem senki sem
javítja ki megint
elrontott szombatom.
Vasárnap színeit
új ecsettel kenem
olcsó vásznamra fel,
de ez már másik nap,
nem tegnapra felel.
Minden nap érdekes,
ha annak akarom
látni vagy hallani,
s ha jól bírja karom:
igényes gondolat
újszülöttje egy rajz
vagy formatartó vers,
ha láttatni akarsz,
nemcsak rejtvényt kínálsz,
nemcsak vas logikát,
érzelmi fonálból
lehet nyíló virág,
vagy szimplán emberi
jelenség, jelenet,
mi másokért kiált,
vagy kedves épp neked.
Bevallom őszintén,
hibáztam szombaton,
de áttör ma a fény
redőnyös ablakon,
ha nagyon akarom,
s én nagyon akarom,
egészen felhúzom:
éppen egy jó barát
tart hozzám az úton!
Kis Magyar Krónika
Nem, egyáltalán nem tévedsz,
révedhetsz múltba, bárhova,
ez egy körülmetélt haza,
mindig közel a végzethez.
Pedig megtermett kenyere,
Ady szavával élete,
koldusnak is kijárt fele:
víg dalt dalolt embersége.
A régi jó már elvetélt,
elpusztult hazug frontokon,
útilapu a lábakon
évjáratot, gazdát cserélt.
Az itthon hagyott nagy tuja
másra vetít ma árnyékot,
szűk lakhelyért jól meglakolt,
tűr még a sok éhes puja.
Százéves gondolatmezőn
csak gyom marad a szó-pipacs,
felnőtt játék, ipiapacs
dönt sorsodról – neki öröm.
Csónakba száll földi nyomor,
te poros úton tántorogsz,
jót nem ígér az üres polc,
hazátlan lettél valahol.
Melldöngető hungaricus,
a morbis újra visszatér,
a munkád éppen annyit ér,
amennyivel távolra jutsz.
Új gyékényen árulnak el
magyar hitet, becsületet,
Szónokok Istvánt idéznek
avult koppányi tervekkel.
Hová tűnt a bölcs intelem?
Hallgat a hegy, a völgy, a rét,
Néma gyerek, anyja s a nép
választ nem kap már idebenn.
Hová tűnt a bölcs intelem?
Miért üres a mély verem?
Gyillkosnak jár a kegyelem? -
Törvénytelen történelem?
Fűbe harap a protézis,
s keresztet ölel művirág...
Hát ilyen lett ez a világ!
Kínál új Óperenciát.
Angyalok táncát járja el
csábítva, pénzeddel tüzel,
bűnökért sosem vezekel,
az úr prolival nem kezel.
Körülmetélt hon romba dőlt,
kastélyokban pezseg a bor,
a torkodon zöld méreg forr,
házad helyén parlagfű nőtt.
Tegnapi álmod gazdag volt,
terved elvitte forgószél,
az ember mindig jó remél,
későn jön rá, kit választott.
Nem ropog, gurul a forint,
ügyes kezű a nincstől fél,
hívja, hajtja remény s a cél,
hogy megbecsülik odakint.
Ismétlődik ó történet,
jól ismert minden ária.
Látod áldott Szűz Mária,
egykori Nagy Hungária,
kis népe megint útrakelt!
Sugárzó
arcod ha sugárzik
helyén minden szó
derűt nyújt a másik
szinte ringató
arcod furcsa márvány
súlyos vád a szó
gond gyűrődik ajkán
ki másiknak szól
arcod arcomhoz ér
ledőlt sejtfalak
közt már senki sem fél
eggyé simulnak
remény fénye villan
előbújt a nap
ölelő mámorban
ad is aki kap
Kóborolsz
kóborolsz csillagok közt
égboltot jelent a fönt
de csak a látványkörön
visszahúz földi öröm
látszólag odaértél
fényévvé vált sok éjfél
nem gátolt semmi följebb
míg hitedet kerested
az időn múlik minden
frissebb a képzeletben
gyorsabb lehet valóban
győztes egy szűk világban
vagy épp táguló térben
folyóban csörgő érben
melybe nem léphetsz kétszer
végcél lehet a tenger
nem éred utol sosem
futhatsz a parton fényben
ugyanazt mégsem látod
hiába háborgásod
kóborolsz én ballagok
molekulák atomok
sejtjeim vén szövetek
még élőlény lehetek
szellemem furcsa lélek
tőled csak annyit kérhet
amennyit adni tudott
nyújtsd hát felém a karod
megírom ha akarod
Néma fiók csikorgása
Ma sem napfénybe mártottam
az aktuális írószerem,
mártogatós tollal gyermekkoromban
írtam utoljára pacnik nélkül,
melyektől a füzet
rossz esetben felhőként kékül.
A szavakat
viszonylag gyorsan róttam,
most szívemből csurrantottam
a sorokat fiókba zárt papírra,
ki tudja, miért?
Szomorú szívből.
Szomorú szívekért !
+
Hát ezt jól kifőztétek
(mind, akiket illet,
nem érdemeltek nyílt nevet)...
Nem az ételeteket,
melyet osztani elfelejtettetek
a kígyózó sorok elején
bármelyik év telén...
Mondjátok: ti soha nem
voltatok gyerekek?
Nem a szél vitte el a fedelet.
Ti küldtétek mélybe a gyereket,
ki nem tartott tiltakozó kezet,
ám járni felejtett lábat veszített,
állítólag ezzel életet leheltek
testébe az abszolút hozzáértők,
a fűrésszel, szikével metszők,
mintha faágat vágtak volna
tavaszra, nyárra sarjadót,
alkalmazva a protokoll-kottát,
sorsát jóhiszeműen rátukmálják
a dübörgő jólét zöld völgyek
és tarka hulladékdombok övezte,
kerítés nélküli udvarok
madarat riasztó gyermekeire,
ahol éhes éjjel a nap féke,
hol textil-ajtót ráz a vihar szele,
a végtelen szabadból
a megtiltott szavú nyomorból
kitörni mégsem lehet...
Betörni kényszer, nem élvezet!
Kezeken rögtön fénylenek
szegény bőrt nyúzó bilincsek,
mert a bűn az bűn mindenhol,
csak a tízparancsolatból
a záradék bizony hiányzik:
„betartani mindenkinek illik”,
pedig valóban gránit-szilárdságú
isteni-emberi életmód-intelem,
és a keresztény történelem
mai, magas hívei már csak igazat,
emberit írnak, mondanak (?)
miközben maguk sem hiszik...
Ez a meggyötört, csonka sorsú
család mit számít, miért hisztizik?
A padról is eltakarodik,
vagy felborul vele a ladik,
de föntről könyörület nem érkezik,
azaz mégis, igazi oltalom,
mint jászol előtti alom,
nem csillogó várfokon,
nem erkélyről lenéző szánalom,
csak hitből származó irgalom...
Aki tudhatná, mi jó, mi szép...
De hol van már a nép?
Az ígéret szó marad, szónak sem ép.
De hol van itt jólét?
Kinek jött el a Kánaán
jó Petőfinek nyomdokán?
Kit új cenzor letiltatott,
kitépeti a könyvlapot...
Járőr vizslatja a padot:
mindenki eltakarodott.
Itt éhes fecske csicsereg,
ott járni tanul a gyerek...
Tollam kifogy, semmit sem fog,
papírom talál egy fiókot,
némán szólva jól meglapul:
Kinek fölül, kinek alul!
Az vagyok...
Az „az légy, aki vagy” szépségét
hittel, kételkedve szemléltem.
Legyen csak másként tarka a rét,
mint tavaly volt a napsütésben!
Büszkén vallottam: apám vére
anyáméval együtt zúg bennem.
Tagadnom nem kell, nem lehetne,
drága kincsként mint ötvöződtem.
Ők lettem. Mégis akaratom
útjai másként kanyarogtak.
Emlékeimben megrajzolom,
amit hűségem nekik adhat.
Önítéletem sosem pontos,
mások mércéje is csak sejtés.
Az idő koptat, nem sokszoroz,
el-elgáncsol már a felejtés.
Valaki lettem – vállalnom kell.
Vágyni könnyebb, mint érte tenni.
Éljek igazul vagy tévhitben,
a nap mosollyal még elnézi.
Érzelmeink mértékegységei
Milliméterre nem illettünk
össze egymással talán sosem,
a távolságok mágnes-vágya
útkereszteződésben terem.
Ma is sokszor átértékeljük
félmondataink tapintását,
fogyó hold-szavak pótlásaként
ajkunk egymást még megtalálják.
Méteres léptek nem sietnek
velünk indulva vagy érkezve,
eggyé vált árnyékunk nélkül is
egyszerre köszön ránk az este.
Mást álmodsz, mint én, mélyen alszol,
közelről hallom szusszanásod.
Érzelmek mértékegységeit
magad ízlésére formálod.
Rég eggyé simult különbségünk
nappali álmunk' nem zavarja,
közös világunk csillagának
voltál nyitja, maradtam zárja.
Menekülő álom
Hozzád menekülök egy őszi hajnalon
múlt-szigetek mentén fehér álomhajón.
Pedig itt szeretnek, senki nem űz engem,
szavak lángjaitól meg nem perzselődtem,
csak újakra vágyva lebegek tehozzád,
mintha elébem fél életedet hoznád,
rám bízva a másik felét önfeledten...
Vajon merre tovább vers-tengeren, ketten?
Aztán vihar dönt föl mentőcsónakunkkal,
viaskodunk zúgó stílushullámokkal.
Már-már felém nyújtod az oltalmad kulcsát,
ablakomon új nap hűvös fénye hull át,
valódi és közös múltat felébresztve,
együtt-lélegzést a jelenbe emelve.
Menekülő álmom csendes szelek fújják,
ihlet képeivel,
fonnyadt levelekkel messzire sodorják.
Hőség
Hőhullámvölgyek és hőhullámhegyek
körülöttem és bennem keringenek,
érzem, szívom régen azt a levegőt,
amitől szenved és elájul a föld.
Hegy-völgy színe szürkül, vagy csak a szemem
látja így, mint utcát függöny-selymeken
át?…A hőség gondot, gondolatot szül.
Az értelem torzul, mélyebbre merül.
Fogyó tengert nézi éjjel fogyó hold.
Föld zöldjét bevérzi új harc, újabb holt.
Merre tart a világ? Modern képletek,
számok elharsogják a Nagy Végzetet…
Élek még, hisz élni hajt a cél, a vágy.
Segítse a léptem hűvös igazság!
Hasonlatok
Mintha egy nő azt füllentené,
jobban kóstol férfit, mint az nőt,
s ha egy férfi mámorát vinné
véres harcba zárt kapuk előtt.
Mintha költő új szonettfüzért
dísznek tenne a fejére fel,
szótagszáma centire kimért,
emlékkönyve vágytól égne el.
Mintha tavasszá válna a tél,
felcserélődnének a szavak,
bátor lenne, ki valóban fél,
s mélyre süllyedne a hűlt salak.
Mintha kötőszó repülne el,
mégis halkulnának mondatok...
Rügy dagad csak, hajtás bújni mer.
Visszaköszönnek az angyalok.
félszavakból is
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
Esti képsorok
Lehetnék a karjaidban,
tévé-polip mélybe ránt,
nem veszek részt álmaidban,
nézem a hírt: múltat, mát.
Játszik velem a videó,
mindent elhitet velem,
mi a szép és mi lesz a jó,
ha így élem életem.
Megpróbáljam? Elfáradtam,
könnybe lábad a szemem,
nem azt látom, amit vártam,
főhős sorsa rejtelem.
Egy kattintás, sötétségbe
borul csendes, kis szobám,
gondjaimat félretéve
ajkad ízét űzi szám.
Engedve a vágyaimnak
e filmet én rendezem,
élményt kap, ki élményt adhat,
játékunk: hű szerelem.
EgyetérZésben
Emelkedj fölébe ráncos gondjaidnak,
én is azt teszem.
Ha a szomjas ajkam nedvért tolakodhat,
jónéven veszem.
Szólj rám, ha hibázom alkonyatkor, nappal,
én is azt teszem,
tükröt tartó arcom szelíd mosolyával
kedved terelem.
Ha te akarsz lenni simogató bírám,
ítélj el hamar,
kedves döntéseddel ne kíméld az irhám:
nem támad zavar.
Elfagyhat a vágyunk, holnap téli nap még
szabadságra megy.
Megnyújtom az álmod, de most ébren álmodd,
velem is ezt tedd!
Égi-földi történések
Eddig tavasszal versengett a nyár.
Mi lehet szebb a csillaghullásnál?
Szemeden még az éj sötétje ül,
az égre óriáshold-fény terül.
Aztán mintha csak szégyellné magát,
Föld mögé bújtatja a sugarát.
Futólag kérdem, milyen álmod volt,
s még elhallgatnám színes válaszod,
de indulok a tűnő nap alatt
keresni földi csillag-titkokat.
Sikerrel járj, biztató hangod száll,
tekintetedben ott ragyog a nyár.
S ha visszatértem, fáradtság legyőz,
kettőnkön áll, mit hoz az est, az ősz!
Csillagkép-zelet
Csak a Föld ne legyen hulló,
tengelyéből kiforduló
csillagszekér űr árkában,
s én osztozva lóhalálban,
vész elől már el sem futva,
Mars-vörösre bemázolva,
Hold-sarlóval hadakozva,
Hold leplével takarózva
védenélek sziklaágyon
túl emberi boldogságon...
Fantáziám mesehőse,
állócsillag vagy örökre,
hullhat meteor a Földre,
te ragyogsz be éjjel-nappal,
ringass el halk alkonyattal,
ébressz vidám virradattal!
A LEGÚJABB G+ - OS VERSEK (ÚTBAN HAZAFELÉ) RÖGZÍTVE 2018. DEC. 3-ÁN A MÁSIK FÁJLBA
+++
https://www.facebook.com/fanta.balu/videos/821935014646980/
(MÉSZÁROSÉK SZÜLINAPJA A VÉN DIÓFÁBAN
SÁRAI SZABÓ LÁSZLÓNÁL)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése