Köd
De sok levelet talál még
a rongyos fátylú, hulló köd!
Millió arc, emberi lét
rajzát temeti majd a rög.
A szépnek tűnő rendelet
homályában szántás takar
torz számokat, mint kenyeret
jósoló magvakat...Avar
tűnik el nyomtalan, papír
mint írás, régen romló pénz
gyűlhet még vagy elnyeli sír,
a bomló agy, a józan ész.
A köd csak száll, nem töri át
gyenge napfény, hideg eső.
Ember vakon vár új csodát,
gáncsol, ha nem lehet első.
Van aki édent földre hoz,
törvény-tortából jót szakít,
nappali fényt is eloroz...
Köd leplez el kínt – bent és kint.
Ősz
Ágat lekopaszt,
nem nyújt se vigaszt,
sem fényt, eleget,
könnye lepereg,
arcom törölöm,
elszáll örömöm.
Mit rejt a kosár,
mely asztalon áll?
Almát, pirosat,
körtét, csinosat...
Szőlőszemeken
fény, íz mit üzen?
Hajlék melegít,
markod bekerít,
párás lehelet
űz el hideget,
kályhád pici szád
testnek tüzet ád.
Lombunk le-lehull,
kedvünk kisimul,
lángnyelv ölel át,
oltjuk parazsát,
koccan a pohár,
szél száll kapunál,
benn lüktet a nyár!
Szeptemberi meditáció
Most már gyakran arcul legyint
az emberes hónap,
hűvös szellő serkent megint,
nem a perzselő nap.
Felhő csapja könnyen nyílik,
megfürdet ruhástul,
az ember szárazra vágyik
a kánikulán túl.
Forróság volt bántó akkor,
más, amit szeretnénk,
mesevilágban valahol
szívesebben lennénk.
Álmok, tettek csak ütköznek,
folyton harcban állnak,
szűkülő terek és fészkek –
éhező madárnak.
Vadászok ott, vadászok itt,
vajon hova szállhat?
Bezárni élet kapuit,
hol senkit sem várnak?
Meg kell szegni törvényeit
ennek a világnak?
Szívesebben varázsolnék
hosszú őszt tél helyett,
hópelyhet ne terítsen ég
vándormadár felett,
fagyott lelkek felett!
Szüret szünetében
Mint a szőlőszemből kihátráló
darázs,
úgy osztom be órám nektáros
perceit,
hiszen napfény bujkál, hűvös szél
fúj megint,
majd esőtől fullad hamvába a parázs.
Mikor lesz a fürtből pezsdítő vörös
bor,
mely évet hamisít, ha kell egy kis
mámor?
Addig az erekben csordogáló vértől
fantázia táncol, s már korántsem
dőzsöl.
Hány életigazság integet a mának,
amit nemcsak vágytam, tettem is
lelkesen?
Nyugtat, biztat ma is: nem hiába
várnak
édes szőlőszemek csendes
kertjeidben!
Esti képsorok
Lehetnék a karjaidban,
tévé-polip mélybe ránt,
nem veszek részt álmaidban,
nézem a hírt: múltat, mát.
Játszik velem a videó,
mindent elhitet velem,
mi a szép és mi lesz a jó,
ha így élem életem.
Megpróbáljam? Elfáradtam,
könnybe lábad a szemem,
nem azt látom, amit vártam,
főhős sorsa rejtelem.
Egy kattintás, sötétségbe
borul csendes, kis szobám,
gondjaimat félretéve
ajkad ízét űzi szám.
Engedve a vágyaimnak
e filmet én rendezem,
élményt kap, ki élményt adhat,
játékunk: hű szerelem.
Elfelejtett álmok
Az elfelejtett álmokkal már semmi
gondunk sincs,
hajnalban szakadt gyöngyfüzérből
elgurultak messze,
meg sem történt emlékként múlt
sötét kútjába veszve,
új nappalok bejáratához egyik sem
kilincs.
Sok rendezetlen történés ma közömbös
lehet,
fénytől vakuló vágyainkból már
alig maradtak,
eltúlzott tervek mellékszálon sorra
elakadtak.
El nem hangzott kérdéseinkre senki
sem felelt.
Ha mégis rögzült néhány némafilm,
álom-ablak,
kitárjuk együtt bízva még erőnkben,
reggelekben.
Jövőnk szűk útjai cikáznak
tenyér-ereinkben.
Jóslás helyett hálát mondunk az
ébredő napnak.
A versíró magányossága
Hamis a költő magánya:
nem csak rímnek lehet párja,
élettársa hús-vér ember
körbefonja szerelemmel.
Hamis a költő magánya,
maga a vers vigasztalja,
az alkotás mámorában
naponta új barátja van.
Hamis a költő magánya,
ihletője múzsa bája,
emlékek asszonya, lánya,
jelképe, metaforája.
Hamis a költő magánya,
más versében megtalálja,
amit magáéban nem lel,
szívvel, szóval töltődik fel.
Ha mégis a magány bántja,
bánata a mélybe rántja,
küzdve versláb-hullámokkal
partra úszik mint aranyhal.
Alkony Verseim Zagyi Gáborné: Üzenet a szemedben /Ha a gyermek felnőtt/: Hiányát érzem annak a tükörnek, melyben magam látom, de téged érezlek... Nincsenek titkok, mind oda van írva, tagadod a bánatod, de szemed e...
Gyógyír-vers kórház után
Mintha az egykori tanár
saját kárán nem tanulna:
harmadszor is szemben az ár,
s ahelyett, hogy kihátrálna,
nem nézve kort, múló erőt,
memóriát kikapcsolva,
célba érni most, mielőbb,
már csak egy lépést próbálva,
s aztán mégis legyőzetve
erősebb elemek által…
Hová tűnt el belső féke?
Dicsekedni zsibbadt lábbal?
Hetvenkedni hetven alatt?
És kerek év ha tán eljön,
bűn tagadni hiú párbajt?…
Nap ellen is kell a redőny!
Írd a verset, húzd a vonót!
Az a vonat elrobogott,
ami rég száguldott veled,
becsüld meg kapott kenyered,
fogadd mások halk mosolyát,
kezük óvó szorítását.
Öreg csillag is lassan száll,
példád legyen, hol a határ…
Forró szívű még ez a nyár,
kis szelete neked is jár!
A gyógyulás sürgetése
A pihenés egészen más,
csak e hosszú átmeneti
tétlenség, furcsa kínlódás,
mely zsibbadt lábam ledönti,
ne volna, mint rossz álomkép,
ugyan valóságból fogant,
ám mégis torzult némiképp,
mint új, hamis húron a hang.
Úgy várom már az ébredést,
de olyan könnyű rájönnöm,
hogy mi okoz több lüktetést
ikerkörte szívkörömön:
a visszafojtott indulat,
a tudattól sínylődő vágy,
a szinte számlált mozdulat,
rabságba ejtő, béna ágy...
Először csak megtervezem,
erősítem lelkem vázát,
gondolatban megsürgetem
vén sejtek eggyé válását...
Jöjj, nyári villám, égzengés,
a tétlenségem űzd el már,
kérj tettet tőlem, ébredés,
mint sok-sok év és régi nyár!
Csillagkép-zelet
Csak a Föld ne legyen hulló,
tengelyéből kiforduló
csillagszekér űr árkában,
s én osztozva lóhalálban,
vész elől már el sem futva,
Mars-vörösre bemázolva,
Hold-sarlóval hadakozva,
Hold leplével takarózva
védenélek sziklaágyon
túl emberi boldogságon...
Fantáziám mesehőse,
állócsillag vagy örökre,
hullhat meteor a Földre,
te ragyogsz be éjjel-nappal,
ringass el halk alkonyattal,
ébressz vidám virradattal!
Bejegyzés
(Naplórészlet unokám nevében)
(Naplórészlet unokám nevében)
Vasárnap mint kicsinyke bolt
kinyílik a szívem,
apám, ki életet adott,
felkeres, azt hiszem.
Szeretetemet átadom,
mondhatnám, eladom,
túlnőve kamaszságomon
sápadt gond arcomon.
Félszegen meg-megkérdezem,
miért nem él velünk,
benne a férfit keresem,
ki eddig volt nekünk.
Válaszát értem is, nem is.
Ajándékot kapok.
Naponta látni lenne kincs,
de régen elhagyott.
Anyámasszony katonája,
így mondták régen ezt...
Vajon kemény kalandokra
ki tanít engemet?
Megedzenek hétköznapok,
tudom, majd felnövök.
Mit bírnak el e lágy karok
élet-csaták között?
A vasárnap sem ünnep így,
megfakult fénye rég,
senki se legyen rám irigy...
Naplómba ennyi fért.
Idősíkok
Egyszer vágtat az idő velem,
hátán ifjodik az életem.
Máskor a gyeplőt visszafogom,
kissé riaszt a bölcs hegyorom.
Emlék tornyosul tettek elé.
Másként lehetne hetven felé?
Titkon kergetem perceimet.
Lassú hónapon óra-nyereg.
Zöldben üdít e kis ügetés,
délibábjáték, létigenlés.
Álmom hajnalig messze repül,
szárnyas lovamra királyfi ül.
ILONA NAPRA
Nem csak I, nem csak O, nem csak A,
szerinted szép nyarak alkonya,
nekem meg verseim hajnala,
ifjúság ihlető versszaka,
köszöntőm névnapi csillaga,
kívánság éltető virága,
Icus szép világa,
I L O N A
Zagyi Gáborné, Icus
(Alkony) --- (kicsikincsem)
http://blog.poet.hu/kicsikincsem
http://alkonyvers.blogspot.hu/
http://blog.poet.hu/natur
http://blog.poet.hu/Nagyivilag
http://blog.poet.hu/kicsikincsem
http://alkonyvers.blogspot.hu/
http://blog.poet.hu/natur
http://blog.poet.hu/Nagyivilag
Képeid nézegetése közben
A képeidet nem pótolja szó...
Hívás jön, tán elgondolkodtató...
Asztal vajúdik verset könnyedén...
Néhány felhő leng vágyaid egén.
Korlátnak könnyű hátrafordulás,
ahogy te mozdulsz, s biztonsággal
állsz.
Messziről, mélyből néz föl minden
ház,
kíváncsi rád tető, szívpiros máz,
zöld sík, domb kémli, éppen mit
csinálsz.
Lehet, hogy ez csak nekem feltűnő,
hisz minden férfiszem nőkereső...
Mosolyod most kiváltja valaki
egy másik képen, így felelsz neki.
Játszótéren kezed fellépteti
egy lányka lábát, aki keresi
biztonságnak bársonyos támaszát,
a mászókából mily szép a világ,
tekintete lágy tükröt tart neked...
Aztán fűszál körötted hempereg,
s bátran öleli kényelmes ruhád,
ráhintve természet száz illatát...
S én albumod még lapoznám tovább,
ha nem lennék, csak alkonyati báb!
Vallomás a vagyonomról
Mint markomból a patakvíz,
úgy folyt el már minden kincsem,
magadról vagy másról ha írsz,
gazdag leszek, azt kell hinnem.
Kicsi világ is nagy lehet,
ha betöltik ismerősök,
barátok növelnek hitet
hídon rossz és rosszabb között.
Aranyam nem rejtőzködik
sem ládámban, sem kezemben,
választ váró galamb búg itt
szívemben és fel-felröppen.
Könnyű terhe ifjú emlék
gyakran eltört szalmaszála,
ezért kincs, ha szálldos ismét
bennem vonzó képed álma.
Kívül-belül rengő Földön
Láthatatlan erők miatt
gyakran reng a Föld dühében.
Menekülő talpak alatt
dübörög most féltekéken.
Kék bolygó a csillagok közt.
Ember bolyong hazát hagyva,
szívébe bánat költözött…
Itt is hűvös csillag-sátra.
Megnyitnám-e a kapumat,
ha a csengő emberhangon
szólalna meg a kert alatt
rezegne, jajveszékelne?
S mit nyújtana szűkös markom
messziről tárt kérges kézbe?
Szomjan halás ellen vizet,
kenyeret test barlangjába?
Megfogadnék-e intelmet:
gondolni rászorulóra
kötelesség, adni öröm
lángok közül érkezőnek?
Vége- nincs emberár-özön
halad kerítésem mellett,
gyermek alszik kézen-közön,
beszélni sem tud, de érzi,
reng és fut a föld alatta,
(tévéből árad a közöny)
éjfekete szemmel nézi,
a falatot ki is adta…
Emberpróbáló szeretet
és gyűlölet harcol bennem,
szeretve minden életet,
kívül végzetes végeken,
ezért adok kis szeletet
emberségből, vándor, neked,
tudom, életet ez nem ment,
nem tudok elűzni telet
fáradt, fájó fejed felett.
Nagyvilágban van még helyed?...
Igenre számítasz,
nemre?.
A nap elbújva szégyelli,
furcsán pislog az emberre,
fogadóra, érkezőre,
sorsukat már rég nem érti!
Klímaváltozás
Hát mégsem szárad ki a fű?
A kertben eső hömpölyög.
Napfény nem szúr, mint fényes tű.
Valahol távol ég dörög,
vihar szakít le ágakat.
De jó, hogy nem fejem fölött!
Ilyen az ember: izgalmat
könnyen visel hírek között!
Hollandiában fogy a part,
jéghegytől nő tengerhullám.
Hevesben vénebb fák alatt
nyílik a föld út oldalán.
Önző az ember: nem velem
történt ez s az, megúsztam most,
de módosul történetem,
ha felhő lopja a napot,
ha más bánata rám vetül,
kedvem szegi közeli baj...
Csak állok tehetetlenül,
mint aki nem lát, nem is hall!
Napszúrás
én még nem, de kapva kapja a Föld,
tenger színén olvadó jég-göröngy
úszik hullám-hulla mély csendjében,
kalász fejét csépelve jegével,
hangosabban, mint sarki kocsmában,
nem mondom, ha hagyom, egy kicsit sem
égek tőle vörös-barna fejjel,
de a Glóbusz itt-ott lánggal nyargal,
ötven fokra mért ájult árnyékban,
vagy ahol rá sosem számíthattál,
vigasztalódsz, elvégre tart a nyár,
nyíltan, sőt égből pottyant
meseként,
milliárd nyíl bőrödön, mely nem
vért,
verslábakra fájó sortüzet mér,
mézes-mázos méreggel a végén,
s úgy múlsz el, mint kiszáradt
törzsű vén,
fél múltú fa, őserdő-televény
távfutóvá téve embereit,
ki szeretné szívni még nedveit
bolygónknak, ha itt még az élet
szól,
messze jutva ilyen- olyan okból,
mintha nálunk nem szúrna úgy a nap,
ám itt is sakálok ordítanak:
KIFELÉ ! - hirdeti giga-tábla,
foszlánnyá olvad a szegény sátra,
feledtetnek maradék-emberit,
ellenük nem valók a légkondik,
vess magadra, elkésett a markod,
tüdőd régen levegőért kapkod,
pedig egykor ágyad megosztottad,
ha most teszed, neked hely nem marad,
sugárnyaláb blokkol hűs légkondit,
pedig a gazdag örökség hódít,
mind elhallgat kék medencék szélén,
új paloták örökszép erkélyén,
lélekforrást melegít fel az ár,
oda minden térkép, örök határ,
útjelzőkre bozóttűz füstje száll,
mezsgyéd eltűnt, föld hűbérúrnak
jár,
hited aszalt szilvaként elsorvad,
reményt öl a szó- s valódi maszlag,
űrhajó sincs, mely fürgén röpülne
veled élhető bolygót keresve,
hármas metró peronján szorongsz
csak,
bizony lőttek a csatlakozásnak,
itt maradtál kábultan örökre,
jobb esetben műszer árnya testre,
vöröskereszt hajol még szívedre,
kincsként vigyázz hát a
gyógyszeredre
naptűz ellen – önmagadat mentve!
Vészcsengő
ősrobbanás, egyesülés,
évmilliárdos világ-prés,
később kontinens-szakadás,
lét-, emberlény-burjánzás,
átjárás földrészek között,
hol folyóvíz nyújt örömöt,
aztán új meg új hódítás
„ez a mienk, már nem vitás”,
de ha mégis, a fegyverek
zárt határokat húznak meg,
„több kellene, elrabolom
ősrégi törvény-nyomokon”...
megfagysz vagy égsz, most mi jön el,
ki szenved, miért vezekel,
nyugat, kelet vagy észak, dél,
háború helyett békét kér
a sok szegény, több falatot,
most adjatok, mert nem jutott...
a földgolyón mi változott,
a rend megélhetést hozott?
szemben áll rabló s kirabolt,
sok-sok vulkánnál is nagyobb
az élet gyomra, rég korog,
a szomjúság okozta düh
még nem kenyér, nem friss nedű...
ki, mi tesz igazságot most,
ki jó, ki kap vagy épp ki oszt,
vándor, koldusbot nem segít,
nélkülözésed leterít,
kinyújtott kéz fel nem emel,
semmibe jut, ki útra kel...
nem támad ufó, meteor,
ember, hogy élhess valahol,
becsüld meg jól a másikat,
vészcsengő szól, komolyan halld,
mert kő kövön itt nem marad,
mert más, mint kő itt nem marad !
Ünnepre öltözött szívvel...
Ünnepre öltözött szívvel
keltem fel ma kora reggel.
Múlt fénye jelenbe növő,
esőfelhőt eltemető.
Rég nem vagyok zászlóvivő,
de a selymét büszkén fogom,
Szent István-kép most az első,
Vele nyílik Panteonom.
Élni intelmei szerint
régi magyar kötelesség,
himnusszá vált bölcs szavait
nemzet milliói zengjék.
Lesznek ünnepre ébredők,
ha engem rég írás takar,
s új kenyérrel büszkén kelők
békés lelkében szól a dal.
Egyetlen múzsa
talán igen vagy nem hiszed,
hogy számomra a múzsa egy,
igaz, néha más-más lehet,
de nem mind várja léptemet,
én ismerem csak, álmodom,
versbe írva feltámasztom,
ha ugyan valóban nem él,
elég ehhez a másik fél,
no most akkor nem klasszikus
e múzsa, csak didaktikus (?),
mindjárt megjegyzem, igazi,
s ha olvassa, meg is érti,
de jobb, ha titokban marad,
szerintem ne strapáld magad,
kitalálni úgysem fogod,
csak pletyka szintjén nyafogod,
hogy már ez is és itt és így,
dehogy vagy te rögtön irigy,
csak emberi kíváncsiság
hajt, érzed kis flört illatát,
én meg csak tovább titkolom,
és elárulni nem fogom,
ki lendíti most verssorom
egy kockás, tépett papíron
egy átkos – álmos hajnalon,
billentyűkön kezem remeg,
ezt senki sem értheti meg:
az aktuális múzsa egy,
a többitől most nem kérek
verslábakat vagy rímeket,
képzeld, nem látok rémeket,
jöjjön mindig csak az az egy (!)
Esti képsorok
Lehetnék a karjaidban,
tévé-polip mélybe ránt,
nem veszek részt álmaidban,
nézem a hírt: múltat, mát.
Játszik velem a videó,
mindent elhitet velem,
mi a szép és mi lesz a jó,
ha így élem életem.
Megpróbáljam? Elfáradtam,
könnybe lábad a szemem,
nem azt látom, amit vártam,
főhős sorsa rejtelem.
Egy kattintás, sötétségbe
borul csendes, kis szobám,
gondjaimat félretéve
ajkad ízét űzi szám.
Engedve a vágyaimnak
e filmet én rendezem,
élményt kap, ki élményt adhat,
játékunk: hű szerelem.
A versíró magányossága
Hamis a költő magánya:
nem csak rímnek lehet párja,
élettársa hús-vér ember
körbefonja szerelemmel.
Hamis a költő magánya,
maga a vers vigasztalja,
az alkotás mámorában
naponta új barátja van.
Hamis a költő magánya,
ihletője múzsa bája,
emlékek asszonya, lánya,
jelképe, metaforája.
Hamis a költő magánya,
más versében megtalálja,
amit magáéban nem lel,
szívvel, szóval töltődik fel.
Ha mégis a magány bántja,
bánata a mélybe rántja,
küzdve versláb-hullámokkal
partra úszik mint aranyhal.
Menekülő álom
Hozzád menekülök egy őszi hajnalon
múlt-szigetek mentén fehér
álomhajón.
Pedig itt szeretnek, senki nem űz
engem,
szavak lángjaitól meg nem
perzselődtem,
csak újakra vágyva lebegek tehozzád,
mintha elébem fél életedet hoznád,
rám bízva a másik felét
önfeledten...
Vajon merre tovább vers-tengeren,
ketten?
Aztán vihar dönt föl
mentőcsónakunkkal,
viaskodunk zúgó stílushullámokkal.
Már-már felém nyújtod az oltalmad
kulcsát,
ablakomon új nap hűvös fénye hull
át,
valódi és közös múltat
felébresztve,
együtt-lélegzést a jelenbe emelve.
Menekülő álmom csendes szelek
fújják,
ihlet képeivel,
fonnyadt levelekkel messzire sodorják.
Olyan esetlenül esik ma az eső.
Megeshet, hogy a föld száraz marad.
Persze sokszor volt ez így és nem az
első
eset, hogy az ég nem nyit csapokat.
Aztán zuhog - sír folyton
szabálytalanul:
csak erről szól most minden
párbeszéd,
s ha az ernyő fej fölé simul,
domborul,
bábként mozgatja az ember kezét,
s később bizonyítja, készülhet
friss ebéd,
fő a lángon, megszárad a ruha
rajta, megéri majd női áldozata:
késik, száraz borral finom a v a c
s o r a.
Eső űzi, hajtja az idő kerekét,
étel ízlik, s jöhet kiadós
testbeszéd !
Ősz
Ágat lekopaszt,
nem nyújt se vigaszt,
sem fényt, eleget,
könnye lepereg,
arcom törölöm,
elszáll örömöm.
Mit rejt a kosár,
mely asztalon áll?
Almát, pirosat,
körtét, csinosat...
Szőlőszemeken
fény, íz mit üzen?
Hajlék melegít,
markod bekerít,
párás lehelet
űz el hideget,
kályhád pici szád
testnek tüzet ád.
Lombunk le-lehull,
kedvünk kisimul,
lángnyelv ölel át,
oltjuk parazsát,
koccan a pohár,
szél száll kapunál,
benn lüktet a nyár!
ettek elé.
Másként lehetne hetven felé?
Titkon kergetem perceimet.
Lassú hónapon óra-nyereg.
Zöldben üdít e kis ügetés,
délibábjáték, létigenlés.
Álmom hajnalig messze repül,
szárnyas lovamra királyfi ül.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése