FACEBOOK - NAPKORONG - NAPVILÁG - POET -PIERIS

TOVÁBBI ÍRÁSAIM 2015-BEN - ÖRÖMTELI KITÉRŐKKEL (KÖLTŐTÁRSAK VERSEIVEL)

Köd

De sok levelet talál még

a rongyos fátylú, hulló köd!

Millió arc, emberi lét

rajzát temeti majd a rög.

A szépnek tűnő rendelet

homályában szántás takar

torz számokat, mint kenyeret

jósoló magvakat...Avar

tűnik el nyomtalan, papír

mint írás, régen romló pénz

gyűlhet még vagy elnyeli sír,

a bomló agy, a józan ész.

A köd csak száll, nem töri át

gyenge napfény, hideg eső.

Ember vakon vár új csodát,

gáncsol, ha nem lehet első.

Van aki édent földre hoz,

törvény-tortából jót szakít,

nappali fényt is eloroz...

Köd leplez el kínt – bent és kint.

 

Ősz

Ágat lekopaszt,

nem nyújt se vigaszt,

sem fényt, eleget,

könnye lepereg,

arcom törölöm,

elszáll örömöm.

Mit rejt a kosár,

mely asztalon áll?

Almát, pirosat,

körtét, csinosat...

Szőlőszemeken

fény, íz mit üzen?

Hajlék melegít,

markod bekerít,

párás lehelet

űz el hideget,

kályhád pici szád

testnek tüzet ád.

Lombunk le-lehull,

kedvünk kisimul,

lángnyelv ölel át,

oltjuk parazsát,

koccan a pohár,

szél száll kapunál,

benn lüktet a nyár!

Szeptemberi meditáció

Most már gyakran arcul legyint

az emberes hónap,

hűvös szellő serkent megint,

nem a perzselő nap.

Felhő csapja könnyen nyílik,

megfürdet ruhástul,

az ember szárazra vágyik

a kánikulán túl.

Forróság volt bántó akkor,

más, amit szeretnénk,

mesevilágban valahol

szívesebben lennénk.

Álmok, tettek csak ütköznek,

folyton harcban állnak,

szűkülő terek és fészkek –

éhező madárnak.

Vadászok ott, vadászok itt,

vajon hova szállhat?

Bezárni élet kapuit,

hol senkit sem várnak?

Meg kell szegni törvényeit

ennek a világnak?

Szívesebben varázsolnék

hosszú őszt tél helyett,

hópelyhet ne terítsen ég

vándormadár felett,

fagyott lelkek felett!

 

Szüret szünetében

Mint a szőlőszemből kihátráló darázs,

úgy osztom be órám nektáros perceit,

hiszen napfény bujkál, hűvös szél fúj megint,

majd esőtől fullad hamvába a parázs.

Mikor lesz a fürtből pezsdítő vörös bor,

mely évet hamisít, ha kell egy kis mámor?

Addig az erekben csordogáló vértől

fantázia táncol, s már korántsem dőzsöl.

Hány életigazság integet a mának,

amit nemcsak vágytam, tettem is lelkesen?

Nyugtat, biztat ma is: nem hiába várnak

édes szőlőszemek csendes kertjeidben!

Esti képsorok

Lehetnék a karjaidban,

tévé-polip mélybe ránt,

nem veszek részt álmaidban,

nézem a hírt: múltat, mát.

Játszik velem a videó,

mindent elhitet velem,

mi a szép és mi lesz a jó,

ha így élem életem.

Megpróbáljam? Elfáradtam,

könnybe lábad a szemem,

nem azt látom, amit vártam,

főhős sorsa rejtelem.

Egy kattintás, sötétségbe

borul csendes, kis szobám,

gondjaimat félretéve

ajkad ízét űzi szám.

Engedve a vágyaimnak

e filmet én rendezem,

élményt kap, ki élményt adhat,

játékunk: hű szerelem.

Elfelejtett álmok

Az elfelejtett álmokkal már semmi gondunk sincs,

hajnalban szakadt gyöngyfüzérből elgurultak messze,

meg sem történt emlékként múlt sötét kútjába veszve,

új nappalok bejáratához egyik sem kilincs.

Sok rendezetlen történés ma közömbös lehet,

fénytől vakuló vágyainkból már alig maradtak,

eltúlzott tervek mellékszálon sorra elakadtak.

El nem hangzott kérdéseinkre senki sem felelt.

Ha mégis rögzült néhány némafilm, álom-ablak,

kitárjuk együtt bízva még erőnkben, reggelekben.

Jövőnk szűk útjai cikáznak tenyér-ereinkben.

Jóslás helyett hálát mondunk az ébredő napnak.

 

A versíró magányossága

Hamis a költő magánya:

nem csak rímnek lehet párja,

élettársa hús-vér ember

körbefonja szerelemmel.

Hamis a költő magánya,

maga a vers vigasztalja,

az alkotás mámorában

naponta új barátja van.

Hamis a költő magánya,

ihletője múzsa bája,

emlékek asszonya, lánya,

jelképe, metaforája.

Hamis a költő magánya,

más versében megtalálja,

amit magáéban nem lel,

szívvel, szóval töltődik fel.

Ha mégis a magány bántja,

bánata a mélybe rántja,

küzdve versláb-hullámokkal

partra úszik mint aranyhal.

Alkony Verseim Zagyi Gáborné: Üzenet a szemedben /Ha a gyermek felnőtt/: Hiányát érzem annak a tükörnek, melyben magam látom, de téged érezlek... Nincsenek titkok, mind oda van írva, tagadod a bánatod, de szemed e...

Gyógyír-vers kórház után

 Mintha az egykori tanár

saját kárán nem tanulna:

harmadszor is szemben az ár,

s ahelyett, hogy kihátrálna,

nem nézve kort, múló erőt,

memóriát kikapcsolva,

célba érni most, mielőbb,

már csak egy lépést próbálva,

s aztán mégis legyőzetve

erősebb elemek által…

Hová tűnt el belső féke?

Dicsekedni zsibbadt lábbal?

Hetvenkedni hetven alatt?

És kerek év ha tán eljön,

bűn tagadni hiú párbajt?…

Nap ellen is kell a redőny!

Írd a verset, húzd a vonót!

Az a vonat elrobogott,

ami rég száguldott veled,

becsüld meg kapott kenyered,

fogadd mások halk mosolyát,

kezük óvó szorítását.

Öreg csillag is lassan száll,

példád legyen, hol a határ…

Forró szívű még ez a nyár,

kis szelete neked is jár!

 

A gyógyulás sürgetése

A pihenés egészen más,

csak e hosszú átmeneti

tétlenség, furcsa kínlódás,

mely zsibbadt lábam ledönti,

ne volna, mint rossz álomkép,

ugyan valóságból fogant,

ám mégis torzult némiképp,

mint új, hamis húron a hang.

Úgy várom már az ébredést,

de olyan könnyű rájönnöm,

hogy mi okoz több lüktetést

ikerkörte szívkörömön:

a visszafojtott indulat,

a tudattól sínylődő vágy,

a szinte számlált mozdulat,

rabságba ejtő, béna ágy...

Először csak megtervezem,

erősítem lelkem vázát,

gondolatban megsürgetem

vén sejtek eggyé válását...

Jöjj, nyári villám, égzengés,

a tétlenségem űzd el már,

kérj tettet tőlem, ébredés,

mint sok-sok év és régi nyár! 

 

Csillagkép-zelet

Csak a Föld ne legyen hulló,

tengelyéből kiforduló

csillagszekér űr árkában,

s én osztozva lóhalálban,

vész elől már el sem futva,

Mars-vörösre bemázolva,

Hold-sarlóval hadakozva,

Hold leplével takarózva

védenélek sziklaágyon

túl emberi boldogságon...

Fantáziám mesehőse,

állócsillag vagy örökre,

hullhat meteor a Földre,

te ragyogsz be éjjel-nappal,

ringass el halk alkonyattal,

ébressz vidám virradattal!

Bejegyzés
(Naplórészlet unokám nevében)

Vasárnap mint kicsinyke bolt

kinyílik a szívem,

apám, ki életet adott,

felkeres, azt hiszem.

Szeretetemet átadom,

mondhatnám, eladom,

túlnőve kamaszságomon

sápadt gond arcomon.

Félszegen meg-megkérdezem,

miért nem él velünk,

benne a férfit keresem,

ki eddig volt nekünk.

Válaszát értem is, nem is.

Ajándékot kapok.

Naponta látni lenne kincs,

de régen elhagyott.

Anyámasszony katonája,

így mondták régen ezt...

Vajon kemény kalandokra

ki tanít engemet?

Megedzenek hétköznapok,

tudom, majd felnövök.

Mit bírnak el e lágy karok

élet-csaták között?

A vasárnap sem ünnep így,

megfakult fénye rég,

senki se legyen rám irigy...

Naplómba ennyi fért.

  Idősíkok

Egyszer vágtat az idő velem,

hátán ifjodik az életem.

Máskor a gyeplőt visszafogom,

kissé riaszt a bölcs hegyorom.

Emlék tornyosul tettek elé.

Másként lehetne hetven felé?

Titkon kergetem perceimet.

Lassú hónapon óra-nyereg.

Zöldben üdít e kis ügetés,

délibábjáték, létigenlés.

Álmom hajnalig messze repül,

szárnyas lovamra királyfi ül.

ILONA NAPRA

Nem csak I, nem csak O, nem csak A,

szerinted szép nyarak alkonya,

nekem meg verseim hajnala,

ifjúság ihlető versszaka,

köszöntőm névnapi csillaga,

kívánság éltető virága,

Icus szép világa, 

I  L O N A

Zagyi Gáborné, Icus

(Alkony) ---  (kicsikincsem)

 http://blog.poet.hu/kicsikincsem

http://alkonyvers.blogspot.hu/

 http://blog.poet.hu/natur

 http://blog.poet.hu/Nagyivilag

Képeid nézegetése közben

A képeidet nem pótolja szó...

Hívás jön, tán elgondolkodtató...

Asztal vajúdik verset könnyedén...

Néhány felhő leng vágyaid egén.

Korlátnak könnyű hátrafordulás,

ahogy te mozdulsz, s biztonsággal állsz.

Messziről, mélyből néz föl minden ház,

kíváncsi rád tető, szívpiros máz,

zöld sík, domb kémli, éppen mit csinálsz.

Lehet, hogy ez csak nekem feltűnő,

hisz minden férfiszem nőkereső...

Mosolyod most kiváltja valaki

egy másik képen, így felelsz neki.

Játszótéren kezed fellépteti

egy lányka lábát, aki keresi

biztonságnak bársonyos támaszát,

a mászókából mily szép a világ,

tekintete lágy tükröt tart neked...

Aztán fűszál körötted hempereg,

s bátran öleli kényelmes ruhád,

ráhintve természet száz illatát...

S én albumod még lapoznám tovább,

ha nem lennék, csak alkonyati báb! 

Vallomás a vagyonomról

Mint markomból a patakvíz,

úgy folyt el már minden kincsem,

magadról vagy másról ha írsz,

gazdag leszek, azt kell hinnem.

Kicsi világ is nagy lehet,

ha betöltik ismerősök,

barátok növelnek hitet

hídon rossz és rosszabb között.

Aranyam nem rejtőzködik

sem ládámban, sem kezemben,

választ váró galamb búg itt

szívemben és fel-felröppen.

Könnyű terhe ifjú emlék

gyakran eltört szalmaszála,

ezért kincs, ha szálldos ismét

bennem vonzó képed álma.

Kívül-belül rengő Földön

Láthatatlan erők miatt

gyakran reng a Föld dühében.

Menekülő talpak alatt

dübörög most féltekéken.

Kék bolygó a csillagok közt.

Ember bolyong hazát hagyva,

szívébe bánat költözött…

Itt is hűvös csillag-sátra.

Megnyitnám-e a kapumat,

ha a csengő emberhangon

szólalna meg a kert alatt

rezegne, jajveszékelne?

S mit nyújtana szűkös markom

messziről tárt kérges kézbe?

Szomjan halás ellen vizet,

kenyeret test barlangjába?

Megfogadnék-e intelmet:

gondolni rászorulóra

kötelesség, adni öröm

lángok közül érkezőnek?

Vége- nincs emberár-özön 

halad kerítésem mellett,

gyermek alszik kézen-közön,

beszélni sem tud, de érzi,

reng és fut a föld alatta,

(tévéből árad a közöny)

éjfekete szemmel nézi,

a falatot ki is adta…

Emberpróbáló szeretet

és gyűlölet harcol bennem,

szeretve minden életet,

kívül végzetes végeken,

ezért adok kis szeletet

emberségből, vándor, neked,

tudom, életet ez nem ment,

nem tudok elűzni telet

fáradt, fájó fejed felett.

Nagyvilágban van még helyed?... 

 Igenre számítasz, nemre?.

A nap elbújva szégyelli,

furcsán pislog az emberre,

fogadóra, érkezőre,

sorsukat már rég nem érti!

Klímaváltozás

Hát mégsem szárad ki a fű?

A kertben eső hömpölyög.

Napfény nem szúr, mint fényes tű.

Valahol távol ég dörög,

vihar szakít le ágakat.

De jó, hogy nem fejem fölött!

Ilyen az ember: izgalmat

könnyen visel hírek között!

Hollandiában fogy a part,

jéghegytől nő tengerhullám.

Hevesben vénebb fák alatt

nyílik a föld út oldalán.

Önző az ember: nem velem

történt ez s az, megúsztam most,

de módosul történetem,

ha felhő lopja a napot,

ha más bánata rám vetül,

kedvem szegi közeli baj...

Csak állok tehetetlenül,

mint aki nem lát, nem is hall!

Napszúrás

én még nem, de kapva kapja a Föld,

tenger színén olvadó jég-göröngy

úszik hullám-hulla mély csendjében,

kalász fejét csépelve jegével,

hangosabban, mint sarki kocsmában,

nem mondom, ha hagyom, egy kicsit sem

égek tőle vörös-barna fejjel,

de a Glóbusz itt-ott lánggal nyargal,

ötven fokra mért ájult árnyékban,

vagy ahol rá sosem számíthattál,

vigasztalódsz, elvégre tart a nyár,

nyíltan, sőt égből pottyant meseként,

milliárd nyíl bőrödön, mely nem vért,

verslábakra fájó sortüzet mér,

mézes-mázos méreggel a végén,

s úgy múlsz el, mint kiszáradt törzsű vén,

fél múltú fa, őserdő-televény

távfutóvá téve embereit,

ki szeretné szívni még nedveit

bolygónknak, ha itt még az élet szól,

messze jutva ilyen- olyan okból,

mintha nálunk nem szúrna úgy a nap,

ám itt is sakálok ordítanak:

KIFELÉ ! - hirdeti giga-tábla,

foszlánnyá olvad a szegény sátra,

feledtetnek maradék-emberit,

ellenük nem valók a légkondik,

vess magadra, elkésett a markod,

tüdőd régen levegőért kapkod,

pedig egykor ágyad megosztottad,

ha most teszed, neked hely nem marad,

sugárnyaláb blokkol hűs légkondit,

pedig a gazdag örökség hódít,

mind elhallgat kék medencék szélén,

új paloták örökszép erkélyén,

lélekforrást melegít fel az ár,

oda minden térkép, örök határ,

útjelzőkre bozóttűz füstje száll,

mezsgyéd eltűnt, föld hűbérúrnak jár,

hited aszalt szilvaként elsorvad,

reményt öl a szó- s valódi maszlag,

űrhajó sincs, mely fürgén röpülne

veled élhető bolygót keresve,

hármas metró peronján szorongsz csak,

bizony lőttek a csatlakozásnak,

itt maradtál kábultan örökre,

jobb esetben műszer árnya testre,

vöröskereszt hajol még szívedre,

kincsként vigyázz hát a gyógyszeredre

naptűz ellen – önmagadat mentve!

Vészcsengő

ősrobbanás, egyesülés,

évmilliárdos világ-prés,

később kontinens-szakadás,

lét-, emberlény-burjánzás,

átjárás földrészek között,

hol folyóvíz nyújt örömöt,

aztán új meg új hódítás

„ez a mienk, már nem vitás”,

de ha mégis, a fegyverek

zárt határokat húznak meg,

„több kellene, elrabolom

ősrégi törvény-nyomokon”...

megfagysz vagy égsz, most mi jön el,

ki szenved, miért vezekel,

nyugat, kelet vagy észak, dél,

háború helyett békét kér

a sok szegény, több falatot,

most adjatok, mert nem jutott...

a földgolyón mi változott,

a rend megélhetést hozott?

szemben áll rabló s kirabolt,

sok-sok vulkánnál is nagyobb

az élet gyomra, rég korog,

a szomjúság okozta düh

még nem kenyér, nem friss nedű...

ki, mi tesz igazságot most,

ki jó, ki kap vagy épp ki oszt,

vándor, koldusbot nem segít,

nélkülözésed leterít,

kinyújtott kéz fel nem emel,

semmibe jut, ki útra kel...

nem támad ufó, meteor,

ember, hogy élhess valahol,

becsüld meg jól a másikat,

vészcsengő szól, komolyan halld,

mert kő kövön itt nem marad,

mert más, mint kő itt nem marad !

Ünnepre öltözött szívvel...

Ünnepre öltözött szívvel

keltem fel ma kora reggel.

Múlt fénye jelenbe növő,

esőfelhőt eltemető.

Rég nem vagyok zászlóvivő,

de a selymét büszkén fogom,

Szent István-kép most az első,

Vele nyílik Panteonom.

Élni intelmei szerint

régi magyar kötelesség,

himnusszá vált bölcs szavait

nemzet milliói zengjék.

Lesznek ünnepre ébredők,

ha engem rég írás takar,

s új kenyérrel büszkén kelők

békés lelkében szól a dal.

Egyetlen múzsa

talán igen vagy nem hiszed,

hogy számomra a múzsa egy,

igaz, néha más-más lehet,

de nem mind várja léptemet,

én ismerem csak, álmodom,

versbe írva feltámasztom,

ha ugyan valóban nem él,

elég ehhez a másik fél,

no most akkor nem klasszikus

e múzsa, csak didaktikus (?),

mindjárt megjegyzem, igazi,

s ha olvassa, meg is érti,

de jobb, ha titokban marad,

szerintem ne strapáld magad,

kitalálni úgysem fogod,

csak pletyka szintjén nyafogod,

hogy már ez is és itt és így,

dehogy vagy te rögtön irigy,

csak emberi kíváncsiság

hajt, érzed kis flört illatát,

én meg csak tovább titkolom,

és elárulni nem fogom,

ki lendíti most verssorom

egy kockás, tépett papíron

egy átkos – álmos hajnalon,

billentyűkön kezem remeg,

ezt senki sem értheti meg:

az aktuális múzsa egy,

a többitől most nem kérek

verslábakat vagy rímeket,

képzeld, nem látok rémeket,

jöjjön mindig csak az az egy (!) 

Esti képsorok

Lehetnék a karjaidban,

tévé-polip mélybe ránt,

nem veszek részt álmaidban,

nézem a hírt: múltat, mát.

Játszik velem a videó,

mindent elhitet velem,

mi a szép és mi lesz a jó,

ha így élem életem.

Megpróbáljam? Elfáradtam,

könnybe lábad a szemem,

nem azt látom, amit vártam,

főhős sorsa rejtelem.

Egy kattintás, sötétségbe

borul csendes, kis szobám,

gondjaimat félretéve

ajkad ízét űzi szám.

Engedve a vágyaimnak

e filmet én rendezem,

élményt kap, ki élményt adhat,

játékunk: hű szerelem.

A versíró magányossága

Hamis a költő magánya:

nem csak rímnek lehet párja,

élettársa hús-vér ember

körbefonja szerelemmel.

Hamis a költő magánya,

maga a vers vigasztalja,

az alkotás mámorában

naponta új barátja van.

Hamis a költő magánya,

ihletője múzsa bája,

emlékek asszonya, lánya,

jelképe, metaforája.

Hamis a költő magánya,

más versében megtalálja,

amit magáéban nem lel,

szívvel, szóval töltődik fel.

Ha mégis a magány bántja,

bánata a mélybe rántja,

küzdve versláb-hullámokkal

partra úszik mint aranyhal.

Menekülő álom

Hozzád menekülök egy őszi hajnalon

múlt-szigetek mentén fehér álomhajón.

Pedig itt szeretnek, senki nem űz engem,

szavak lángjaitól meg nem perzselődtem,

csak újakra vágyva lebegek tehozzád,

mintha elébem fél életedet hoznád,

rám bízva a másik felét önfeledten...

Vajon merre tovább vers-tengeren, ketten?

Aztán vihar dönt föl mentőcsónakunkkal,

viaskodunk zúgó stílushullámokkal.

Már-már felém nyújtod az oltalmad kulcsát,

ablakomon új nap hűvös fénye hull át,

valódi és közös múltat felébresztve,

együtt-lélegzést a jelenbe emelve.

Menekülő álmom csendes szelek fújják,

ihlet képeivel,

fonnyadt levelekkel messzire sodorják.

Nő az esőben

Olyan esetlenül esik ma az eső.

Megeshet, hogy a föld száraz marad.

Persze sokszor volt ez így és nem az első

eset, hogy az ég nem nyit csapokat.

Aztán zuhog - sír folyton szabálytalanul:

csak erről szól most minden párbeszéd,

s ha az ernyő fej fölé simul, domborul,

bábként mozgatja az ember kezét,

s később bizonyítja, készülhet friss ebéd,

fő a lángon, megszárad a ruha

rajta, megéri majd női áldozata:

késik, száraz borral finom a v a c s o r a.

Eső űzi, hajtja az idő kerekét,

étel ízlik, s jöhet kiadós testbeszéd !

Ősz

Ágat lekopaszt,

nem nyújt se vigaszt,

sem fényt, eleget,

könnye lepereg,

arcom törölöm,

elszáll örömöm.

Mit rejt a kosár,

mely asztalon áll?

Almát, pirosat,

körtét, csinosat...

Szőlőszemeken

fény, íz mit üzen?

Hajlék melegít,

markod bekerít,

párás lehelet

űz el hideget,

kályhád pici szád

testnek tüzet ád.

Lombunk le-lehull,

kedvünk kisimul,

lángnyelv ölel át,

oltjuk parazsát,

koccan a pohár,

szél száll kapunál,

benn lüktet a nyár!

ettek elé.

Másként lehetne hetven felé?

Titkon kergetem perceimet.

Lassú hónapon óra-nyereg.

Zöldben üdít e kis ügetés,

délibábjáték, létigenlés.

Álmom hajnalig messze repül,

szárnyas lovamra királyfi ül.