2012. január 16., hétfő

IFJÚSÁG - BOLONDSÁG?

KEZDJÜK AZ ELEJÉN...


RÖVIDEN A GYERMEKKORRÓL


  CS.J.:  ÉN IS VOLTAM GYEREK

 A hintaló és hintaszék
közt félszáznál is több
esztendő múlott, elillant,
mint fény előtti köd.

Hosszú álom  most ez inkább,
vagy szép emlékezés,
mit nem törölt el az idő,
s nincs tőle menekvés?

Minden felnőtt (tegnapelőtt)
még gyermek is volt rég,
és szívében őrizte meg
a szárnybontó hitét.

Amint én is lelassulok
topogó babaként,
vagy épp egyensúlyt keresek –
ízlelgetve a fényt,

és önmagamnak bevallva
a nyilvánvaló tényt,
egykor  én is így próbáltam meg,
amint az unokám lép.

Vagyis ő már régen lehagy,
ha labdát kerget ott,
ahol a fű az udvaron
simára lekopott.

Könnyebb a régmúlt-idézés…
Hogyan is kezdődött?…
Ez a kislány a mintakép
új idő-sík fölött.



Papírhajóm könnyen siklik
egy víztócsa tükrén,
mint nagyapám horgászbotján,
a villanón a fény.

Gyerekkerékpár híján még
tekertem váz alatt,
s ha végképp kihulllt a kerék,
vezettem  naphosszat.



Apám mutatta, mint üt jól
a bognárkalapács,
de szöget földbe vertem én,
nem használt a jó tanács.

Az édesség volt mindenem,
most azért nincs fogam,
anyám ha mégis mást kínált,
csak ültem morcosan.

Nem volt még játszó vasutam,
s hogy mi is a dodzsem,
hol van a híres állatkert,
csak később ismertem.

Prüszkölt a ló eke után,
kárált a tyúk, ha tojt,
nyalta kezem a kiskutyánk -
nekem ez elég volt.

Fejemben hordtam laptopot,
vagy szép könyv lapjait
forgattam…Szólt tanítónőm:
Meglásd, ez megtanít!

Nagyanyám tengersok mesét
ontott este fölém,
véget sem ért, s én ringtam már
volt álmok tengerén.

Reggel nem sárkány ébresztett,
mire neszelt fülem,
más dalt szólt akkus rádiónk
kakasként, azt hiszem.

Régen nem kérdeztem soha,
milyen jó énnekem,
nosztalgiával érzem így
kis gyermekéletem.

Vásári szájharmonika,
vagy fényképezőgép
micsoda extra-örömöt
jelentett mindenképp.

Kisiskoláskor kezdetén
golyós számológép,
s a végén óra keleti,
hogy tudd, mi a mérték!

Pirosnyakkendős lobogás
felejteti a kínt:
hiába terem búza sok,
ha elveszik megint…
………………………………

Ne hallgasd végig, unokám,
inkább csak egyet fuss,
hisz kisgyerekként jól tudod,
mit kapsz és mi a juss

a távozó apád után,
akit rég kíméletlenül
autó győzött le, hová
váratlan fény terül.

Kis unokám, a másik, ott,
te sem érted ma még
nagyapád ósdi, kígyózó,
de igaz meséjét.

Hamarosan világlik majd
a ködbe veszett szó,
reménységgel töltődik fel
a kicsiny házikó,

amelyben laktok…Autód,
lökdösd irányba most,
mesék szárnyán repülj vele,
keresd meg nagyapót,

s a nővérkéddel állj elém…
Csókom homlokotokon.
Szívem -szavam bennetek él 
az új gyermeknapon.



Unokám vallomása

Nem siratom februárt,
Ő se sirat engemet,
Tiszta fényű napsugár
Aranyozza az eget.

Búcsúzom hát a téltől,
Nem kívánom vissza már,
Remélem, hogy tavasz jön,
Útban fecske- s gólyapár.

Talpunk alatt zöldebb fű
Fogad majd, ha játszani
Hívom unokához hű
Nagyapámat s kacagni

Fogunk, ha a labda száll…
Nem törődünk semmivel,
Aki velünk tart, jól jár,
Kedvünk magasba szökell.

Gyorsan pördül a kerék,
Tekerem is lelkesen.
Öcsivel együtt lennénk?
Lehagynám őt rendesen.

József-napon itt lehet,
De jó is lesz, úgy várom,
Megbeszéljük, mint lesz szebb
Homokvárunk – a nyáron!





A Gyermeknap és annak időpontja
Gyermeknap időpontjaA Gyermeknap a világ sok országában ünnepnap. A Nemzetközi Gyermeknap (általában június 1.) megünneplése Törökországból ered és különösen volt kommunista országokban vált népszerűvé. Ehhez hasonló az ENSZ által létesített Egyetemes Gyermeknap (Universal Children's Day) intézménye.

Magyarországon 1931-től ünneplik (akkor még Gyermek Hétnek hívták), 1950 óta már csak egy napig tart és május utolsó vasárnapján tartják.


Nemzetközi gyermeknap
A Nemzetközi Gyermeknapot a világ számos országában megünneplik, általában (de nem mindenhol) június 1-jén. Az ünnepet először Törökországban tartották meg 1920-ban (1920. április 23.), majd később a genfi Gyermekjóléti Konferecián 1925-ben. Nem világos, miért pont június 1-jét választották ki.


Egyetemes gyermeknap
Az ENSZ közgyűlése 1954-ben javasolta (836(IX). határozat), hogy minden országban tartsák meg az Egyetemes Gyermeknapot. Az ünnep célja, hogy megemlékezzenek a világ gyermekeinek testvériségéről és egymás közti megértésről, valamint a gyermekek jóléte érdekében kifejtett küzdelemről. Javasolták a kormányoknak, hogy mindenhol olyan napot jelöljenek ki erre a célra, amit megfelelőnek gondolnak.




Serdülőkor, ifjúkor
Mottó: A fiatalságot tartjuk az igazi értéknek. Ami fiatal, az szép és egészséges. A korra való utalás valamilyen módon a szépség hiányára való utalás is.
(Raana Ras)



         Korai párbeszéd
                   

Ó, te lányka, tudod, mi a szerelem?
Én már sejtem: forog a világ velem,
folyton-folyvást ugyanarra gondolok,
miközben a szívem hevesen dobog.

Kicsi fiú, korai még ez a hév,
talán nem is illik rá most ez a név,
szerelemnek mondod, pedig vonzalom,
amit érzel csillagűző hajnalon.

Nem hajnalban, fényes nappal látom őt
egyre szebbnek…Elhalad kapunk előtt,
táskájával együtt kezét megfogom,
cipekedni hű lovagként nem hagyom.

Bizonyára fiúk a barátaid,
s velük éled át gyermekkalandjaid,
labdát rúgsz, vagy futsz, amíg csak bírod még,
míg csak haza nem szólít a „jó estét”.

Tévedsz, nekem nincsen kedvem játszani.
Nem szeretnék „nagy fiúnak” látszani,
de mosolygós tekintetét keresem,
s hogyha látom, nyugalmamat meglelem.

Szóba áll veled, amint most én teszem?
Habár furcsa érzésedet nem hiszem,
csillapítlak: maradj még te kisgyerek;
jó barátság, ami eltölti szíved.

Ó, te lányka, minden szavad köszönöm.
Lehet ennél is forróbb az örömöm,
ha majd egyszer úgy igazán megnövök,
s megállok a gyermekkori lány előtt?...

Lehet, de még ne siettesd az időt,
mert eljön  a nagy nap, meglásd, mielőbb,
s mint ma, úgy beteljesül a szerelem;
megtörténhet veled épp úgy, mint velem…

Talán együtt?                                   (A fiú kérdezi)
Hogyha igent mondsz nekem!         (egyszerre)



 Néhány cikkrészlet, idézet: (közbevetésként egy-két saját verssel, képpel)


Petruska Barbara 

Miért van az, hogy a tizenéves fiatalok azt hiszik, hogy elszalad az élet előlük és mindent idő előtt akarnak megcsinálni?

Nem azt mondom, hogy az jobb, ha valaki a péntek és szombat estéit a négy fal között tölti, de annál nincs rosszabb, amikor a tizennegyedik- tizenötödik életévét alig betöltő fiatal már az utcán lődörög eléggé illuminált állapotban. Persze a cigi sem maradhat ki egy ilyen éjszaka eseményeiből. Ilyenkor szoktak elhangozni azok a mondatok, hogy "egyszer élünk", vagy "mindent ki kell próbálni". Ami bizonyos mértékben igaz, de azért...


Szerény véleményem szerint a serdülőkorban kell a legjobban odafigyelni, hogy a továbbtanuló fiatal milyen társaságba keveredik a nagy idegenben. Talán ez, az az időszak egy ember életében, amikor a legjobban befolyásolható, belevihető a rosszba. A társadalom legnagyobb problémája a depresszió, amin sajnos minden ember átesik élete során. Csak az nem mindegy, hogy hányszor és milyen mértékben lesz lelki beteg az illető. Van, aki észre sem veszi, hogy súlyos problémákkal küzd. Ennek a betegségnek a hatására alakult ki a mostani középiskolások között nagy hírnévnek örvendő sírós érfelvagdosós, feketébe öltözős irányzat. Néhány ilyen feltűnőségi  viszketegségben szenvedő fiatalt szívesen megkérdeznék, hogy valós problémái vannak, vagy csak egyszerűen a nagy unalmában nem tud mit kezdeni az életével?


Fiatal, az azt jelenti: nem ismeri még az életet. Tele van lelkesedéssel. Szenvedélyek kormányozzák. Meggyőződése, hogy a világ hibás alapokon nyugszik s az is, hogy ő van hivatva ezeket az alapokat megváltoztatni, ha csak részben is, egy egészen szűk kis területen. Fiatal, az azt jelenti: ítéletet mond az öregek fölött. Hogy restek. Hanyagok. Önzők és tehetetlenek. Nem látják meg a tennivalókat. Vagy ha meglátják, kényelemből elmulasztják. Érzéketlenek a nép és a nemzet bajai iránt. (...) Mikor elfárad a sok lelkesedéstől, melyről megtanulja, hogy általában meddő és haszontalan, ha nincs meg hozzá az erő, mely kitartássá növelje. De ezt még nem tudja akkor. Csak a fiatalságot tudja és az annyit jelent, mint békétlenség. Nyugtalanság. Szebbnek és jobbnak a keresése. Új ösvények kipróbálása. Hála Istennek amelyik fiatal nem ilyen, abból hiányzik a fiatalság.
(Wass Albert)
Harmonikus tanár - diák viszony a jó példa erejével hat a fiatalokra.




       Mintha gyermekem…
                                                         -  Lillának, ballagóra –

Mintha gyermekem lettél volna,
úgy kerestem arcodon
a siker vágyát s küzdés örömét.
S ha ajkad tanácsért nyílt szóra,
érezhetted hangomon
az együttérzés víg üzenetét.

Jöttél fényben, rád köszönt az est,
mikor mentél…Századok
szólaltak meg sok-sok papíron,
furcsa rímek mondták azt vagy ezt,
bonyolult tételsorok
gordiuszát oldotta az irón…

Érett gyümölcs az ifjúságod.
Most is látom arcodon
a küzdés vágyát, siker örömét.
Felnőtté válva azt se bánod,
ha utadba áll Rubicon…
Hidat építesz rá hős férfiként.

Sűrű lépteid messze visznek.
Sok-sok könyv vár még terád,
de már a saját főztöd ízleled.
Magadban bízz, és el kell hinned,
a rád váró új világ
lassú léptekkel, halkan közeleg;

megszólít s lágyan kezet fog veled.

2002.04.28.

Harmonikus családra nem vonatkozik egy másik blogbeli versem : TÉGED KÉRDEZLEK részlete



 Valaki kell…Van, ami nincs:
Iránytű, cél vagy példakép.
Múlttal viaskodó jelen
Húzza a jövőd kötelét.
Figyelsz, meghallgatsz némiképp,
napfogyatkozó nemzedék?




A fiatalok azokat az igazságokat fogadják el (...), amelyeket előszörre érdemes kétségbe vonni. Mert a kétségbevonhatatlan igazságok hidegek, fölényesek, még kötözködni sem érdemes velük.
(Csoóri Sándor)

Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza.
(Móra Ferenc)

A fiatalság nem látja azokat a dolgokat, melyek a jelenben vannak, hanem a távoli jövőre függeszti a szemét. Pedig semmi sincs a jövőben, nem is lehet: az embernek csak a jelenhez van köze. Az évek múlásával egyre kevesebbet törjük a fejünket a jövőn, és egyre többet gondolunk a jelenre. És persze a múltra.
(Alberto Moravia)


Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
kiknél csupán szeszély a csók,
- mert hogy a vérük fiatal -

hanem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere.

(Jobbágy Károly)


Egyikünk sem hibás, ha mégoly rengeteget hibáztunk is. Fiatalok voltunk, titániumerősek, és erőnket egymáson próbálgattuk, mígnem annyira behevültünk, hogy azt hittük, egyikünknek a padlón kell maradnia. Persze mindketten a másikat akartuk K.O.-pozitúrában látni. És nem mindig a lovagiasság szabályai szerint jártunk el a harcban. Ez szinte valamennyi ifjú szerelmessel megtörténik. Némely párok inkább kapitulálnak. Mások, miként mi is: kinyírják egymást, magukat. És akadnak okosak, akik időben felismerik, hogy haszontalan tinóságra vesztegetik energiájukat, és azontúl egymásért erősek.
(Vavyan Fable)

Ismét egy cikk részlete:

Krízis


A rohamos változásokkal, válságokkal, önértékelési zavarokkal birkózó serdülő könnyen kerülhet - akár kisebb kudarcok hatására is - krízisbe. Az intenzív fejlődéssel járó életszakaszok sajátossága a konfliktusok tűrésének labilissá válása és az érzékenység fokozódása. Az érzelmi viharok meggondolatlan cselekedeteket provokálhatnak a sérülékenyebb kamaszoknál. Néha egészen súlyos módon, az élet teljes elutasításában, öngyilkossági kísérletek formájában is jelentkezhet a válság.               


  
 Amikor minden összeomlik


Anna könnyedén vette a középiskola első évének próbatételét, bár a családi háttér ebben nem nagyon segítette. Otthon sok volt a vita, feszült hangulat uralkodott. Édesapja későn járt haza, amikor már csak a veszekedés, a rosszkedv fogadta. Édesanyja mindig fáradtnak és meggyötörtnek tűnt, sokat panaszkodott, ritkán lehetett jókedvűnek látni. A kamaszlány igyekezett menekülni a nyomott hangulatú lakásból.
Amikor nyáron megismerkedett egy számára vonzó fiúval, nem is lett kérdés, kivel is szeretné ideje nagy részét eltölteni. A randevúk, a szerelem, a nagy beszélgetések megnyirbálták a tanulásra szánt időt. Anna kezdett kevésbé örömteli jegyeket kapni az iskolában, tanárai dorgálták és noszogatták, ő meg ígérgetett, fogadkozott.
Otthon mélyen hallgatott gyenge eredményeiről, sem meggyötört anyját, sem elfoglalt apját nem akarta terhelni. Felhőtlen optimizmussal bízott abban, hogy gyorsan kijavítja jegyeit. Éjszakánként próbált némi tudást begyömöszölni a már igencsak elfáradt fejébe. Napközben nem ért rá, szabadideje nagy részét kedvesével töltötte. Barátjával nem mert szembeszállni, csökkenteni a randevúk számát vagy idejét, félt, hogy a fiút akkor elveszíti.
A félévi bizonyítvány előtt két tanára is jelezte, hogy bukásra áll. Anna nem értette, ő jobbra számított. Zaklatott, feldúlt állapotban ért haza, amikor édesanyja közölte vele, hogy apjuk valószínűleg elköltözik otthonról. Sírva ment a szobájába, említeni sem merte iskolai kudarcait. Barátja pár nap múlva vetette fel, hogy lazítsanak kicsit a kapcsolatukon, ő még fiatal, nem akar ennyire elköteleződni.
Akkor este Annában minden összeomlott. Szülői háttér, karrier, szerelem mind-mind cserbenhagyta. Harag, szorongás és kétségbeesés váltakozott hangulatában. Bekapcsolta a tévét, de nem tudott figyelni rá, leült tanulni, de nem volt képes koncentrálni. Úgy érezte minden megsemmisült, legjobb lenne, ha ő is megsemmisülne. El is képzelte, milyen lelkiismeret furdalása lesz anyjának, apjának, barátjának, tanárainak, ha ő már nem lesz.
Hirtelen ötlettől vezérelve kiment a konyhába, és a házi patikából össze-vissza beszedett gyógyszereket. Utána nagyon megijedt, szólt édesanyjának, hogy segítsen.




Az akaraterő talán a legfontosabb emberi jellemvonás, a boldogulás forrása.Sokszor a fiatalokból ez hiányzik, sajnos. (EGY MÁSIK TÖRTÉNET)


Ma igazán jókedvem van, hiszen érzem, acélosodik az akaratom. Az akaraterőnél talán nincs is fontosabb emberi jellemvonás, mindenki tudja, hogy segítségével  hegyeket tudunk megmozgatni, mások pedig nem ismernek akadályt.
Mióta az eszemet tudom, azt hallottam szüleimtől, barátaimtól, tanáraimtól és edzőimtől, hogy ügyes és okos ez a gyerek, csak szorulhatott volna bele egy kicsivel több akaraterő.
Magam is úgy gondolom, hogy igazuk lehet, így már régebben elhatároztam, hogy tenni fogok valamit. Sajnos a cigiről még nem sikerült leszoknom és a süteményekkel szemben is többnyire megengedő magatartást tanúsítok, ma hajnalban végre mégis megtört a jég.
Egy fontos reggeli felvételi interjú miatt tegnap már negyed hatra felhúztam az órát, mégis, hogy nézne ki, ha mindjárt az első alkalomról elkésnék. Csörgött is a vekker rendesen, ám amint a szemem nyitni készültem, ráeszméltem, hogy igen korán van még, alig pirkad odakint.
Ráadásul nemcsak a pontos érkezés, de a gyorsan járó ész is legalább olyan fontos a beszélgetés során. Nyilván nem kapom meg az állást, ha tompának mutatkozom. Miközben mindez átszaladt rajtam, már majdnem felültem, de még idejekorán sikerült ráparancsolnom magamra, hogy hasizmaim elernyesztésével visszadőljek a párnámra.
A gondolataim azonban csak tovább jártak, és az erősödő fény is egyre élesebben szűrődött be az ablakon. Közel álltam a teljes ébredéshez, de ekkor összeszorítottam fogakkal arra koncentráltam, "Aludnod kell még egy kicsit!". Iszonyatosan erőfeszítéssel továbbra is kitartottam a takaró alatt.
Szokásához híven a baj most is csőstől jött, a külső körülmények is ellenem fordultak. Több rendőrautó velőtrázó sivítással húzott el a sarkon, az álom végső foszlányait is megpróbálva kiűzni az agyamból. Azonban  - rám eddig cseppet sem jellemző módon - talán életemben először sikerült megfeszítenem az akaraterőmet, és a párnát a fejemre húzva ismételgetni kezdtem: "Azért is alszom tovább, azért is alszom tovább..."
És az akarat velem is csodát tett, végül ismét elnyomott az álom. Fél tízkor ébredtem, jókedvűen és pihenten. Az állásinterjút ugyan lekéstem, de ilyen akaraterővel a legközelebbi gyerekjáték lesz.



Kéz  a kézben

Vannak sebek, melyek privát
kórházakban még nem gyógyíthatók…
Idegszálakon futkosó
sok emlék-góc, mit nem sző be a pók.

Vannak szívek, ereikben
kegyetlen sors épített mészfalat,
kamráik közt érzelmekből
alkot a vér lüktető völgyhidat.

Talán sohasem múlhat el
az észbe, szívbe vésett fájdalom,
és mégis érzed: lépni kell
a reményűző akadályokon.

És mégis érzed: kell remény,
mely rád veti halvány kis sugarát,
mégis tudod, holtak után
is lassan ballag az élet tovább.

Az élőkre sok munka vár,
és nem dolgozni mérhetetlen bűn.
A szántatlan kert gyomba vész.
Teremjen vers a papiros-szérűn!...

Talán a tél most enyhe lesz,
s a szürkeségből előtör a nap?
A fény s megértő emberek
szava nyomán szívünk erőre kap.

És kéz  kézben ballagunk,
rohanni a legkisebbnek se kell,
s mert rámosolygunk, már nem fél,
de lépteire módfelett ügyel…

Mikor az ifjak minket is
elengednek majd egy idő után,
akkor enged el két kezünk,
de addig fogd, szorítsd, megóv talán!







2012. január 12., csütörtök

Nemzedékek



nemzedékek 

Mottó:
Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
(Márai Sándor: Ég és föld) 

 A nemzedék Mannheim Károlytól származó szociológiai fogalma arra a társadalmi csoportra utal, amelynek tagjai nagyjából egy korcsoporthoz tartoznak, és a gyermekkori szocializációs folyamatot követően a világnézetüket meghatározó legfontosabb társadalmi tapasztalataik valóságos kötődéseket, tematikus közösséget hoznak létre köztük.



Kedves Olvasóim!  Hadd kezdjem a családommal: mindenekelőtt édesanyámmal és édesapámmal! 
Édesanyám (1924 - 1988)

ELÉGIA ANYÁM EMLÉKÉRE 

-         anyák napja előtt


Attilát idézi Etus
(90 éves lexikon),
s miközben hangját hallgatom,
eszembe jut számtalan  juss,

s egyre fájóbb lesz az emlék.
Anyám, hol vagy? Mért mentél
végtelen útra? Hisz nemrég
még te mondtad: Messze az éj.

Férfibb voltál száz férfinál,
akinek egyetlen fia
tiltakozott: neki nem jár
minden évben új ing s ruha.

Szereteted csillagokig
röpített akkor is, most is,
mikor sírodon virágzik
bánatom: voltál, de nincs,

ki a lépteimet óvja:
Vigyázz, ne hajts, gyors a motor!
Vár sok gyerek, még több óra,
könyv, miután megmosakszol.

Ne szívod a vegyszert, mérget
zöldülő palánták között,
s ki tanáccsal szolgált néked,
ma is érhetik örömök.

Csak te nem vagy. Csak álmodlak…
Messze voltál a hetvenhez,
mikor szíved végsőt dobbant
otthonodban…És a fényes

foszló nap párna-hegy mögé
bukott fájó üzenettel…
Nem csókollak soha többé,
eggyé válik nappal s éjjel…

Attilát idézi Etus
(90 éves lexikon),
s miközben hangját hallgatom,
fülemben cseng az ismert ritmus:

„ a mosónők korán halnak…” ---
s mind, ki szívét széjjelosztja.
Sírodnál a fiad hallgat,
más helyett is könnyét ontja.

S ha hazatér, mosolyt mímel:
kell a holnap, kell a derű,
kell törődni a vetéssel,
szólhasson még  hegedű!

Pázsitkockák között nyíljon
új családi harmónia!
S apám hangja, érc-vigaszom
biztat lentről :semmi hiba!

Mégis, mint rég Attilának,
úgy hiányzol Józsefednek,
ezért élővé álmodlak:
MAMA, soha nem feledlek!

1999.április 11.


Apám (1922 - 1995) 



APÁM ALKOTMÁNYA


Augusztus egyik csillag-
fényleső alkonyán
így intett engem halkan
őszülő jóapám:

Hiába állsz a jólét
legmagasabb fokán,
Szent István-szigort őrzöl
szívednek hajlatán,

lelked legmélyén, míg élsz,
tíznél is több parancs
hajt téged, s folyton alkotsz,
maradva víg suhanc,

hegedülsz csalfa nótát
annak, ki bortól ég,
s örömét árnyékolja
egy kis keserűség.

Gyermeked jóra inted,
s mind, aki véled szól,
tarsolyát teletölti
bölcsesség fáiról.

Vetni tanulsz s tanítasz,
arattál s arra vársz,
ki tér be hozzád holnap,
kit cipóval kínálsz.

Maradj szerény örökké!
Jóllehet bántanak,
arcodról jégesőként
peregnek a szavak,

te hagyd faképnél őket,
az győz, aki kitér…
Újult erővel ébredj!
Nap fénye véd, kísér.

Apám így intett akkor.
A szó most élethű
vers-alkotmánnyá érett…
Ünnep a sok betű.

Mosolytalan vígságom
talán mást megriaszt:
folyton kiírni vágyom
magamból a panaszt,

s játszani mindig új dalt
erősebb húrokon
s érezni, nincs ellenség,
csak jó barát, rokon.

Apám csillaga nem fönn,
bennem gyújt fényeket:
törvény, remény, cél nélkül
élni ma sem lehet.

1997.július 10.

 Néhány tudományos megállapítás a nemzedékekről
   
IDŐSKORÚAK A MÚLTBAN

  Bár az újabb nyugat-európai kutatások ezt a képet több ponton megkérdőjelezik, saját Duna menti falvainkon végzett elemzéseink inkább alátámasztják a fentieket. Adataink szerint az idős emberek meghatározó többsége a magyar falvakban a 18–19. század fordulóján családban él. Nemcsak magányos személyt találtunk elvétve, hanem a kizárólag házastársával vagy egyetlen gyermekével-rokonával élő idős emberek száma is elenyésző. Különösen az idős férfiak élnek viszonylag jó helyzetben, mivel közel 90 százalékuk önálló háztartás feje, melyben rendszerint több házas és nem házas gyermekével él együtt. Alacsony közöttük az özvegyek aránya is, ami arra utal, hogy amennyiben feleségük korábban elhalálozik, akkor túlnyomó többségük újraházasodik. Ebben a korszakban még az idős nők többsége sem magányosodik el, bár férje halála után a háztartás vezetésének pozícióját általában sokkal kevésbé tudja megtartani és újbóli házasságkötése is lényegesen ritkább.

NAGYSZÜLŐK A JELENBEN

Napjainkban az 55 éven felüli idősebb embernek egy teljesen új világgal kell megküzdenie, amelyben legtöbb korábbi gondolati referenciája módosult, újjáalakult vagy eltűnt. Eközben a fiatalabb nemzedékek egy olyan változó világgal találják szembe magukat, amelyben, úgy tűnik, csak nagy nehézségek árán tudják kialakítani a sajátos környezethez való tartozás érzését. E tény pedig közvetlen következményekkel jár mind a történelmi emlékezetre, mind az identitás kialakítására nézve. 

A NŐ A MÚLTBAN 

1) kielégíti férje szexuális szükségleteit;
2) részt vesz a családi vállalkozásokban és helyettesíti férjét, ha az beteg vagy távol van;
{8-408.} 3) beszerzi és elkészíti a család, illetve háztartás táplálékát (részben megosztva ezt a munkát a férfiakkal);
4) ruhákat készít és javít saját maga, férje és a háztartás többi tagja (a gyermekek és a cselédek) számára;
5) fonónőként bérmunkát („bedolgozást”) végez, különösen házassága első időszakában, gyermekei megszületése előtt;
6) gyermekeket szül;
7) gyermekeket nevel;
8) fenntartja saját maga és otthona függetlenségét férje halála után is a család és a gyermekek érdekében.

GYERMEKKOR A MÚLTBAN


 A gyermekkorral kapcsolatban az elmúlt 150 esztendőben két olyan óriási változás is lezajlott, amely alighanem gyökeresen átformálta azt. Az első a halálozási viszonyok alapvető átalakulása volt. A hagyományos világ gyermekéletét ugyanis nemcsak a maihoz képest sok gyermek jellemezte egészen a múlt század utolsó harmadában kezdődő demográfiai átmenetig, hanem a halállal való gyakori találkozás is. Szinte nem volt olyan család, ahol a felnövekvő gyermek – már amennyiben megérte a felnőttkort – ne vesztette volna el néhány testvérét, egyik szülőjét vagy a vele együtt élő valamilyen más rokonát élete első két évtizedében. Nincs ugyan rá közvetlen forrásunk, de látatlanban is biztosak lehetünk abban, hogy a fenti eseményeket végigélt gyermek viszonya élethez, halálhoz, szülőhöz, testvérhez, rokonhoz biztosan más volt, mint mai utódjaié (Stone, L. 1981: 219–220). A másik változás, amely a gyermekéletet az elmúlt öt-hat generációnyi szakaszban átalakította, az iskoláztatással kapcsolatos. A „régi világra” vonatkozó források szinte egyhangúlag azt állítják, hogy a falusi gyermek csak télidőben, ősztől tavaszig járt iskolába, akkor is csak igen rövid ideig: a fiúk 3–4 évig, a lányok gyakorta nem több, mint egy esztendeig. Sokan egyáltalán nem látogatták az iskolát, mert az pénzbe és időbe került, ugyanakkor viszont elkerülése a család, a szülők számára egészen a 19. század közepéig nem járt komolyabb következménnyel. Csak 1845-ben helyezett a Helytartótanács egy rendelete pénzbüntetést kilátásba abban az esetben, ha a szülő az elemi iskola alsó két (!) osztályát nem végezteti el gyermekével (Horváth Márton [szerk.] 1988: 290). Az iskoláztatást nagymértékben kibővítette és továbbfejlesztette Eötvös, majd Apponyi népoktatási törvénye (1868, illetve 1908), aminek eredményeképpen a falusi gyermekek iskolalátogatása egyre rendszeresebb, egyre általánosabb és egyre hosszabb ideig tartó lett. Míg az ország össznépességében a 6–15 éves iskolaköteles korosztályból az iskolát rendszeresen látogatók arányát a 19. század közepén még legfeljebb csak 10–20 százalékra becsülhetjük, addig az 1870-es években ez az arány már elérte a korcsoport felét, a századfordulón pedig a 80 százalékát (Magyar statisztikai évkönyv 1899: 314). Közben a iskolában töltött évek száma is nőtt, s az iskolai szünet fokozatosan a nyári hónapokra húzódott össze, ami átformálta mind a gyermekek időbeosztását, mind munkához való kapcsolatukat. És, ami nagyon lényeges: az iskola rendszeres látogatása a nevelés folyamatát a korábbi egyoldalú otthoni-családi {8-403.} központúságból duálissá formálta – megnövelte az iskola szerepét, és a napi életben való tájékozódás, az ismeretek-készségek elsajátításának a családdal, a környezettel párhuzamos, azzal versenyző másik forrásává tette.
Mindeme változások dacára azonban azt kell mondanunk, hogy legalábbis a 20. század közepéig még a család és háztartás volt a gyermeknevelés szempontjából a meghatározó. A hagyományos társadalom értékeit képviselő család nevelési céljai elsősorban nem a gyermek képességeinek sokoldalú kibontakoztatására, hanem a fegyelemre és a munkavégzésre való maximális alkalmassá tételre, nem az egyéniség minél teljesebb kifejlesztésére, hanem a közösséghez való minél nagyobb mértékű alkalmazkodásra irányultak (Kresz M. 1949: 64). Bár e korban a jó és tiszta erkölcs fontosságát állandóan hangsúlyozták, a gyermek nem elsősorban erkölcsi alapelveket tanult meg, hanem a gyakorlatban élő, a közösség által elvárt normákat és szerepeket sajátított el (Jávor K. 1989). Kezdeményezőkészség helyett azonban inkább engedelmes és alkalmazkodó lett, amire a 19. század végéig egyértelműen jogilag bebiztosított függő helyzete is rászorította. A gyermek ugyanis a régi magyar jog szerint nagykorúságának eléréséig a rendszeres testi fenyítést is magában foglaló „házi fegyelem” alatt állt, atyja „testi és lelki erejének megfelelő” munkára szoríthatta és keresményét tetszése szerint felhasználhatta saját, illetve a család érdekében (Hermann K. 1885).
A munkára nevelés üteme és intenzitása, illetve ennek érdekében gyermekek munkára fogása azonban nem volt egyértelműen azonos mértékű a különböző időszakokban. Régebbi forrásokból, illetve Morvay Judit (1956) 19. század közepére vonatkozó megállapításaiból arra következtethetünk, hogy a magyarországi paraszti társadalomban ez akkor még inkább a tizenéves kor közepén következett be. Az újabb kutatások, amelyek inkább a századfordulóra, a huszadik század elejére vonatkoznak, viszont a 10–12 éves korban történő munkakezdést hangsúlyozták. Az ellentét egyrészt alighanem azzal oldható fel, ha tekintetbe vesszük azt, hogy – amire még a későbbiekben kitérünk – a 19. század végétől kezdődően a család- és háztartásszerkezet az ország nagy részén átalakult, leegyszerűsödött. Ugyanakkor a hagyományos paraszti gazdálkodás jobbágyfelszabadítást, nagybirtoktól való elkülönülést és tagosítást követő átalakulásával, intenzívebbé válásával a családi gazdaság csökkenő munkaerőalapjával növekvő méretű munkaerőigény került szembe, melyet a mezőgazdasági technológia javulása a huszadik század közepéig csak részben tudott ellensúlyozni. Vagyis a 19. század második felétől nyilvánvalóan a család minden tagjának – így a gyermekeknek is – egyre többet kellett dolgoznia, miközben az iskolai oktatás időigénye is fokozatosan növekedni kezdett. Az ellentét feloldásának másik módja, hogy aláhúzzuk azt a tényt, miszerint a paraszti munka megtanulása olyan hosszú folyamat volt, amely sok esetben játékos formában már 4–5 éves korban elkezdődhetett, s a szükségletektől és lehetőségektől függően változó ütemben, változó komolysággal és változó intenzitással egészen a felserdülésig tartott.
Megjegyzendő, hogy a folyamat ütemezését, hosszát tekintve nem teljesen egyforma volt a fiúk és a lányok esetében. Amíg a kisgyermekek között a tevékenységek nemek és kor szerinti elkülönítése nem játszott szerepet, addig a későbbi korcsoportok esetében már igen. A munkára nevelés folyamata ugyanakkor a lányok esetében {8-404.} általában rövidebb, intenzívebb volt, összefüggésben a biológiai érés, valamint a házasságkötés időben korábbi bekövetkeztével.
Ha modellszerűen kíséreljük meg megfogalmazni a gyermekélet típusait a hagyományos társadalomban, akkor röviden az alábbiakat lehet mondani: a hagyományos parasztság gyermekéletének jellemzője a családcentrikus lét, az iskolai oktatás általában pontosan, kötelezően meg nem határozott, de majdnem mindig rövid, egy–három éves időszakot tesz ki és viszonylag kevés hatást gyakorol a személyiség fejlődésére. A gyermek mindennapi élete során a munka és a játék nem válik el élesen egymástól, komolyabb méretű munkára fogásuk későn, csak tizenéves koruk közepén következik be (minden valószínűség szerint összefüggésben a biológiai érettség mainál későbbi elérésével). Ezzel szemben a 20. századi modellben az iskola domináns szerepet tölt be, az iskoláskor 8–12 évig is eltart, a játék és a munka elválik egymástól, utóbbi szerepe és intenzitása rohamosan csökken, az iskolába járással nem fér meg. E két sarkított, ellentétes modell között széles a változatok száma. Egyrészt a kettő közé beékelődik időben egy, a századfordulóra jellemző átmeneti modell, ahol mind a munkaterhelés, mind az oktatási terhelés megnő. E folyamattal párhuzamosan egyrészt a biológiai érés kezd felgyorsulni, másrészt a „gyermekkor” határa időben kitolódik, mintegy alkalmazkodva a megnövekedett terheléshez. A változatok másik feltételezhető csoportja – mely eddig kevésbé feltárt – regionális lehet. Nyilvánvaló, hogy azokon a területeken (Dunántúl, Kisalföld, Felföld), ahol az írástudás szintje magasabb volt már a 19. század közepén, ott minden valószínűség szerint a rendszeres iskoláztatás megindulása korábbi, gyakorlata intenzívebb, hosszabb lehetett. Ugyanígy feltételezhető, hogy a gyorsabban fejlődő, gyorsabban polgárosodó, az intenzívebb gazdálkodást hamarább kezdő területeken korábbi, illetve szélesebb körű lehetett a gyermek munkába állítása, és kiterjedtebb az iskoláztatása, mint a lassabban mozgó, lemaradó peremterületeken. Végezetül biztos, hogy számolnunk kell a gyermekéletben is a társadalmi rétegváltozatokkal akár a kiváltságokkal rendelkező–jobbágyi sorban élő, akár a birtokos–birtoktalan, akár az egykéző–sokgyermekes csoportokat állítjuk szembe egymással. A kiváltságolt rétegek, a birtokosok, illetve egykézők esetében a gyermek iskoláztatása valószínűleg gondosabb, megbecsülése nagyobb, munkára fogása kevésbé intenzív, míg a függő helyzetben élők, birtoktalanok, sokgyermekesek esetében ennek ellentettje feltételezhető. Ugyancsak eltérőek lehetnek az egyes társadalmi rétegekbe tartozó gyermekek játékai, a különböző családok által a gyermek számára nyújtott juttatások, illetve a vele szemben állított követelmények.
E különbségek a 19–20. század folyamán nagymértékben csökkentek – az iskoláztatás fejlődése, illetve meghatározott szintig/életkorig való kötelezővé tétele nyilván az egységesülés irányába hatott –, de teljesen nem szűntek meg. A megélhetés kényszere, illetve a családi gazdálkodás munkaerőigénye egyes rétegekben a régi „gyermekélet” modell lehetőség szerinti megőrzése, míg a tanulás/képzés társadalmi előrejutást könnyítő szerepét felismerő középrétegek esetében inkább a régi modellel történő szakítás irányába hatott a századfordulótól kezdve.


                                                  Anya és leánya a közönség soraiban


Beszélhetünk-e nemzedékről a mai fiatalok esetében, s van-e valamilyen sajátos jellemzőjük az előző korosztályokhoz képest?

---  A mai nemzedék nem egységes, és nem különül el élesen az előző generációktól. Életesélyeik alakulásában továbbra is rendkívül meghatározó a szülői háttér, s az a tény, ki, hova születik? Ez azt is jelenti, hogy a szülői társadalmat megosztó társadalmi egyenlőtlenség a fiatalok körében is újratermelődik. Például hiába teremtődött meg a közép- és felsőoktatásban való részvétel lehetősége – az alsó rétegekbe tartozók, illetve az underclassba süllyedtek ezzel nem tudnak élni vele. Az „ide született” fiatalok 47 százaléka csak az általános iskolát végzi el, és végül ugyanabban a „roncstársadalomban” találja magát, ahol a szülők vannak. Arra a társadalomra pedig az erős kasztosodás a jellemző, ahol a születési hely ennyire meghatározó az egyén esélyeinek alakulása szempontjából. Sajnos, Magyarországon ezt a folyamatot már tapasztalhatjuk. A társadalmi szerkezetben kialakult nagymérvű polarizáció az utódnemzedék körében is erősen leképeződik, és meghatározó módon tagolja a fiatal nemzedéket. Ha csak az egyik legsúlyosabb problémára, a munkaerő-piaci folyamatokra szűkítjük le a kérdést, akkor is azt látni, hogy a fiatalok sokkal kevésbé integrálódtak a társadalomba, mint a szülői nemzedék.
  
A fiatalok hogyan látják a helyzetüket?

--- A többség bizakodó. De ha ennek fedezetét kérdezzük, akkor nincs válasz. Megpróbálnak felülemelkedni a dolgokon. Fogyasztani akarnak, egzisztenciát teremteni, lépést tartani. Ha van lehetőségük, akár uzsorakamatok, hitelek árán is. Gondoljunk a lakásszerzésre, az új fogyasztási szokásokra.
LL: Általános gond, hogy a magyar fiatalok nagy többségének jelenleg nincs elég erőforrása ahhoz, hogy komoly dolgokba belekezdjen. Nagyban növeli a problémákat, hogy Magyarországon is jelen van a modern, globálkapitalizmus egyik jellemzője a munkanélküliség, ami ma már leginkább a fiatalokat sújtja. Az ifjúsági munkanélküliség Magyarországon a ’90-es évek elején ugrott meg hirtelen. Ezen az állam kezdetben azzal próbált segíteni, hogy legidősebb korosztályokat "távolította el" a munkaerőpiacról. A problémát azonban nem sikerült kiküszöbölni. Most azzal odázzák el, hogy más országokhoz hasonlóan kényszerűségbôl az iskolarendszerben parkíroztatják a fiatalokat, azzal a különbséggel, hogy mi a kivezető csatornákat nem teremtettük meg. Így megnyúlik az elsô munkavállalás ideje. A problémák azonban nem szűnnek meg, mert a végzősök mögött nincs olyan tudásbázis, ami bárhol versenyképessé tehetné őket. Ehhez ugyanis az iskolákat fel kellett volna "turbósítani". Egy felmérés adatai szerint mára tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki a fiatalok körében is. A munkanélküliségi ráta legalább kétszerese az országosnak. Jelenleg a 25 év alattiak 14,2 százaléka nem talál munkát, szemben a 6 százalék körüli országos átlaggal. És nemcsak azért nehezült meg a fiatalok számára az integráció, mert az utóbbi években a munkaerőpiac összeszűkült, hanem azért is, mert új foglalkoztatási probléma jelent meg. Míg a szülői nemzedékben a munkanélküliség elsősorban az iskolázatlansággal kapcsolódik egybe, addig a fiatalok körében már a magas képzettségűek számára is egyre szűkül a munkaerőpiac. Ma a főiskolát végzetteknek például már 13 százaléka olyan munkát végez, amihez nincs szüksége a diplomájára.

A közeljövőben várhatók-e pozitív változások, növekedhetnek-e a leszakadók esélyei?

--- Erősen kétséges, hogy ezeknek a folyamatoknak lehetséges-e pozitív kimenete? A globalizációnak éppen az az egyik sajátossága, hogy egyre kevesebb ember kell a munkaerőpiacon, nagyon sokan eltartottá válnak. Egy olyan új világ köszönt ránk, ahol - képzettségtől függetlenül - a lakosság jelentős része – segítség nélkül - nem tud integrálódni a társadalomba. Magyarországon ennek valószínűségét növeli, hogy a vidéken élőket eltartó mezőgazdaság átalakulóban, szétesőben van, részesedése a nemzeti össztermékből 17 százalékról 6 százalékra zuhant, és nem várható olyan tőkebeáramlás, ami ezt a folyamatot megfordíthatná. Hosszú ideig tehát a mostani társadalmi berendezkedés fog újratermelődni, ami százezreknek jelent nehéz éveket. És ennek a létnek természetesen kialakul az életvezetési megfelelője is. Az ambíciók leépülnek, marad a vegetálás. Mintánkban a fiatalok 10 százalékának már semmilyen ambíciója nem volt. Már a saját sorsuk sem érdekelte őket.


TÉGED KÉRDEZLEK


Valaki súgja-e neked,
hogy köszönj illedelmesen,
ha felnőttel találkozol?
Ellépsz mellette csendesen?
Trágár szót mormolsz mérgesen?

Valaki mondja-e neked:
táskád, leckéd rendben legyen,
figyelmed friss, beszéded szép –
emberformáló értelem
vezesse vágyad szüntelen?!

Valaki arról faggat-e,
kit gúnyoltál, téged ki bánt,
s a sorsot döntő érdemjegy
biztat vagy alulkalkulált,
s ezért hol vétettél hibát?

Valaki int-e arra, hogy
ne habzsolj felnőtt-életet,
ne álmodj rontó álmokat,
ne siettesd az éveket,
maradj ifjú, amíg lehet?!

Tanárod olykor fedd talán:
Miért hallgatsz? Miért nem írsz?
Miért vihogsz? Miért nem állsz,
ha felhívott? Ennyit se’ bírsz?
Otthon mi volt? Megint csak sírsz?

Nyakadban kulcs. Mozi előtt
vibráló reklámfény remeg,
távolban diszkó-hang süvít…
Ez vagy amaz most egyre megy.
Apa ezt úgysem érti meg.

Anya ha szól, talán az más,
de ő is fut. Néhány sort ír:
Hűtőben ezt - azt megtalálsz…!
Érzelem nélkül papír!
Sebzett lélekre semmi ír.

Valaki szólít: - Jössz, maradsz?!
- De a matek! – Lemásolod.
- Ne kínálj meg, nekem megárt!
- Pedig néznénk a videót,
És lenne annyi pártfogód.

(Hideg a ház, melyben lakom,
szülők szava sem melegít,
velük megyek ma s holnap is,
e néhány óra felderít…
A könyv magától nem tanít…)

Van, aki kell…Van, ami nincs:
iránytű, cél vagy példakép…
Múlttal viaskodó jelen
Húzza a jövőd kötelét .
Figyelsz, meghallgatsz némiképp,
napfogyatkozó nemzedék?

További képek és versek családomról

Erika  lányom (34) és kisfia


                                          ÁDÁMKA

A 3 éves Ádámka és 36 éves
édesapja 2012-ben






Te vagy az első férfi
az utódok közül.
Aki ezt most megérti,
biztosan úgy örül,
mint anyácskád, ki megszült,
s megnyugodott talán,
hogy kitöltöd a nagy űrt
a kurta családfán.
Jó apád oly büszke rád,
mint egykor senki más,
és játszva végez munkát…
A tenni akarás
érted szól főként, Ádám,
te apró jövevény,
ki még fekve a hátán,
nem tudja mily’ regény
formálódik majd róla,
mi jót tesz majdan ő;
egy bizonyos, azóta
gyarapszik, egyre nő,
mint kis virág a kertben,
mit gondoz az idő…
Úgy virulsz önfeledten,
s úgy néz rád két szülő,
akik páncélként óvnak,
mint háza a csigát…
Mit kívánjon Ádámnak
legvégén nagyapád?
Mit unokanővérednek
kis versbe fabrikált:
Sok szépnek, örömünknek
legyél tanúja, srác,
majd mint víg s hetyke legény
lépd át sorsod tavát!
Életed nyarán-telén
hő-s fagytűrő akác
képében győzz szilajon,
s ha egykor felénk jársz
emlékidéző utadon,
Virággal majd ránk találsz
örök-nyugalmú dombokon…
De addig,…ha kicsit vársz,…
fogadd csókunk… homlokodon!

2008.08.09.

Az 5 éves Flóra és édesanyja ( a nagyobbik lányom, Ildikó)
A következő vers még Flóra bébikorában íródott:




      Alanytalan mondatok,
       avagy a világ közepe

--Alszik? – Talán felébredt.
-- Sír? – Nem, csak mosolyog,
takarót tép és csapkod.
Így köszönt jó reggelt.

Aztán üvegre pislant,
és cuppanósan szív,
sötét szemével hív,
néha oldalra rikkant.

Úgy rúgkapál a csöppség,
mint száguldó vonat.
Simítja arcomat…
Neki mit is üzennék?

Nőj mind nagyobbra, édes,
s álmod legyen nyugodt,
durva világ-zajok
ne érjenek füledhez!

Te vagy a mi világunk.
Amíg a szívünk ver,
lesz benne  a n n y i  hely…!
A közepébe zárunk!


2007.január 18.




VIDEÓK  A  NEMZEDÉKEKRŐL

        Hol van az a nyár?                                                              Gyermekeimnek


Szeressétek az öregeket!

 Elnézést, nem kell háromszor végignézni!)
  (Elnézést, nem kell háromszor végignézni!)

Egy kis nosztalgia

ÉN IS VOLTAM GYEREK

A hintaló és hintaszék
közt félszáznál is több
esztendő múlott, elillant,
mint fény előtti köd.

Hosszú álom  most ez inkább,
vagy szép emlékezés,
mit nem törölt el az idő,
s nincs tőle menekvés.

Minden felnőtt (tegnapelőtt)
még gyermek is volt rég,
és szívében őrizte meg
a szárnybontó hitét.

Amint én is lelassulok
topogó babaként,
vagy épp egyensúlyt keresek –
ízlelgetve a fényt.

És önmagamnak bevallva
a nyilvánvaló tényt,
egykor  én is így próbáltam meg,
amint az unokám lép.

Vagyis ő már régen lehagy,
ha labdát kerget ott,
ahol a fű az udvaron
simára lekopott.

Könnyebb a régmúlt-idézés…
Hogyan is kezdődött?…
Ez a kislány a mintakép
új idő-sík fölött!
………………………………..

Papírhajóm könnyen siklik
egy víztócsa tükrén,
mint nagyapám horgászbotján,
a villanón a fény.

Gyerekkerékpár híján még
tekertem váz alatt,
s ha végképp kihulllt a kerék,
vezettem  naphosszat.



Apám mutatta, mint üt jól
a bognárkalapács,
de szöget földbe vertem én,
nem használt a jó tanács.

Az édesség volt mindenem,
most azért nincs fogam,
anyám ha mégis mást kínált,
csak ültem morcosan.

Nem volt még játszó vasutam,
s hogy mi is a dodzsem,
hol van a híres állatkert,
csak később ismertem.

Prüszkölt a ló eke után,
kárált a tyúk, ha tojt,
nyalta kezem a kiskutyánk -
nekem ez elég volt.

Fejemben hordtam laptopot,
vagy szép könyv lapjait
forgattam…Szólt tanítónőm:
Meglásd, ez megtanít!

Nagyanyám tengersok mesét
ontott este fölém,
véget sem ért, s én ringtam már
volt álmok tengerén.

Reggel nem sárkány ébresztett,
mire neszelt fülem,
más dalt szólt akkus rádiónk
kakasként, azt hiszem.

Régen nem kérdeztem soha,
milyen jó énnekem,
nosztalgiával érzem így
kis gyermekéletem.

Vásári szájharmonika,
vagy fényképezőgép
micsoda extra-örömöt
jelentett mindenképp.

Kisiskoláskor kezdetén
golyós számológép,
s a végén óra keleti,
hogy tudd, mi a mérték!

Pirosnyakkendős lobogás
felejteti a kínt:
hiába terem búza sok,
ha elveszik mind.

Ne hallgasd végig, unokám,
inkább csak egyet fuss,
hisz kisgyerekként jól tudod,
mit kapsz és mi a juss

a távozó apád után,
akit rég kíméletlenül
autó győzött le, hová
váratlan fény terül.

Kis unokám, a másik, ott,
te sem érted ma még
nagyapád ósdi, kígyózó,
de igaz meséjét.

Hamarosan világlik majd
a ködbe veszett szó,
reménységgel töltődik fel
a kicsiny házikó,

amelyben laktok…Autód,
lökdösd irányba most,
mesék szárnyán repülj vele,
keresd meg nagyapót,

s a nővérkéddel állj elém…
Csókom homlokotokon.
Szívem-szavam bennetek él
az új gyermeknapon.

(2010.)

Családom 2011 végén

Egy vers az öregkorból: 

      Amint idősödöm…


Ahogy a kor fölöttem lassan eljár,
varázslat bűvöl el, lelkem tavaszt vár,
ha fagy ezüstje hó-hajamra rászáll,
amint idősödöm.

Ahogy a kor fölöttem eljár lassan,
ellágyulok sok színes varázslatban,
múlt és jelen, jövő szívemben dobban,
amint idősödöm.

Ahogy a kor lassan eljár fölöttem,
belátom, oly sok tavasz van mögöttem,
sokkal több, mint ami lehet előttem,
amint idősödöm.

Ahogy lassan eljár fölöttem a kor,
sokkal többet jelent nekem a múltkor,
és minden perc és másodperc a sokból,
amint idősödöm.

Ahogy a kor fölöttem lassan eljár,
másképp dalol fülembe minden madár,
virágom és palántám szavamra vár,
amint idősödöm.

Ahogy a kor fölöttem eljár lassan,
tudom, hogy ifjan nem így gondolkodtam,
csodákra annyiszor talán nem vártam…
Amint idősödöm

s ahogy a kor lassan eljár fölöttem,
kedves barátom, ma többet érsz nekem,
annyi szép emléket őrzök szívemben,
amint idősödöm.

Ahogy lassan eljár fölöttem a kor,
fájdalmamat csillapítja valahol
hű szerelmem, ki gyógyírként átkarol,
amint idősödöm.

2009.04.28.




Beatrice: Motorizált nemzedék