SOLT,AZ ARANYKULCSOS VÁROS - VERSEK, KÉPEK, HÍREK A SZÜLŐVÁROSOMRÓL - MÁS ÍRÁSOK
2020. december 7., hétfő
2020. október 29., csütörtök
2020. február 15., szombat
További versek 2020 februárjáig
Csillagkép-zelet
Csak a Föld ne legyen hulló,
tengelyéből kiforduló
csillagszekér űr árkában,
s én osztozva lóhalálban,
vész elől már el sem futva,
Mars-vörösre bemázolva,
Hold-sarlóval hadakozva,
Hold leplével takarózva
védenélek sziklaágyon
túl emberi boldogságon...
Fantáziám mesehőse,
állócsillag vagy örökre,
hullhat meteor a Földre,
te ragyogsz be éjjel-nappal,
ringass el halk alkonyattal,
ébressz vidám virradattal!
+++
A gyógyulás sürgetése
A pihenés egészen más,
csak e hosszú átmeneti
tétlenség, furcsa kínlódás,
mely zsibbadt lábam ledönti,
ne volna, mint rossz álomkép,
ugyan valóságból fogant,
ám mégis torzult némiképp,
mint új, hamis húron a hang.
Úgy várom már az ébredést,
de olyan könnyű rájönnöm,
hogy mi okoz több lüktetést
ikerkörte szívkörömön:
a visszafojtott indulat,
a tudattól sínylődő vágy,
a szinte számlált mozdulat,
rabságba ejtő, béna ágy...
Először csak megtervezem,
erősítem lelkem vázát,
gondolatban megsürgetem
vén sejtek eggyé válását...
Jöjj, nyári villám, égzengés,
a tétlenségem űzd el már,
kérj tettet tőlem, ébredés,
mint sok-sok év és régi nyár!
+++
A leghosszabb éjszaka
ne kelj fel
maradj csak
e reggel
hajnalnak
éjsötét
órája
csillagrét
varázsa
visszahúz
még az ágy
vár a blúz
adok rád
ha napfény
megcsillan
vágy telén
nem moccan
úgy érzed
nem kel fel
hát kérlek
nyújtózz el
órádra
ne pillants
munkát ma
úgy válassz
hogy erőd
ne fogyjon
és időt
gyorsítson
a nappal
száguldjon
új hajnal
megnyúljon
a nap még
haragszik
te ezért
maradsz itt
hosszú éj
óráit
szenvedély
bekerít
A múlt jövője
A múlt jövője a jelen,
hangot és képet ad,
visszatekintő szerelem,
vagy csupán áhitat:
régen százszorta szebb, jobb volt
és hasznosabb is tán,
másnak senki sem hajbókolt,
csak ballagott útján.
Most visszatér a nem kívánt
uram-bátyám világ,
látszólag nem érint, nem bánt,
ki néz, ha munka rág,
ha napjaid eldöntenek,
legyen a te bajod,
a végeredmény már remek,
mit számít holmi jog.
A múlt jövője a jelen,
az egyik fent hasal,
a másiknak alig terem
jobb, több, mely vigasztal.
De erre adtad voksodat,
hát idd meg a levét,
bontsd fel magyar narancsodat,
vagy olvass új regényt!
+++
A versíró magányossága
Hamis a költő magánya:
nem csak rímnek lehet párja,
élettársa hús-vér ember
körbefonja szerelemmel.
Hamis a költő magánya,
maga a vers vigasztalja,
az alkotás mámorában
naponta új barátja van.
Hamis a költő magánya,
ihletője múzsa bája,
emlékek asszonya, lánya,
jelképe, metaforája.
Hamis a költő magánya,
más versében megtalálja,
amit magáéban nem lel,
szívvel, szóval töltődik fel.
Ha mégis a magány bántja,
bánata a mélybe rántja,
küzdve versláb-hullámokkal
partra úszik mint aranyhal.
+++
Adventi Európa, 2015
Nagy Róma voltál egykor,
elbuktál. Elhintettek
királyok - bölcs Nyugatról -
sok példát vén Keletnek.
Átrendeződni vágytál,
tűz és vér lett belőle.
Más rendet úgy alkottál,
jól megfizettél érte
önpusztító eszmével,
új emberáldozattal,
s ma élhetnél reménnyel,
végre nagy szorgalommal,
kezedet kulcsolhatnád,
bal is jobbot akarna,
de ismét küzdés vár rád,
nem békés lét nyugalma.
Eltorzult hitből táplált,
tébolyult szövetségek
múltadat szétrobbantják,
gazdag jövődre törnek,
önmagukat is ölve,
elűzve milliókat
távoli idegenbe,
hol más szabályok szólnak,
kenyér, fedél se juthat
keleti koldusoknak...
Szétkúszált álmaidat
most kényszerrel feladtad?
Aggódom, Európa,
ifjú nem lesz az aggból,
te szorulsz koldusbotra
e modern zűrzavartól!
E harmadik menetben
tarts ki, hogy ki ne üssön
Gonosz Erő s Adventben
Kisded békéje győzzön,
józan szeretet győzzön!
+++
Bejegyzés
Vasárnap mint kicsinyke bolt
kinyílik a szívem,
apám, ki életet adott,
felkeres, azt hiszem.
Szeretetemet átadom,
mondhatnám, eladom,
túlnőve kamaszságomon
sápadt gond arcomon.
Félszegen meg-megkérdezem,
miért nem él velünk,
benne a férfit keresem,
ki eddig volt nekünk.
Válaszát értem is, nem is.
Ajándékot kapok.
Naponta látni lenne kincs,
de régen elhagyott.
Anyámasszony katonája,
így mondták régen ezt...
Vajon kemény kalandokra
ki tanít engemet?
Megedzenek hétköznapok,
tudom, majd felnövök.
Mit bírnak el e lágy karok
élet-csaták között?
A vasárnap sem ünnep így,
megfakult fénye rég,
senki se legyen rám irigy...
Naplómba ennyi fért.
+++
Belenyugvás
Sokszor kalitkás gondjaim
röpködnek sikertelenül,
mint sort tévesztett kósza rím,
ha magány-ajtón menekül.
Ugyanaz még a mozdulat,
csak lassan áll eggyé a kép...
Kötélhúzás tudat alatt?
Ördögjátszmák benn –
mindenképp.
Fogságban tartott álmaim
meglibbennek rácsok mögött,
madárnak hajtott ívein
így mérek lassúbb, új időt...
megállok hó, eső előtt.
Bizalommal
Hétvég, hét eleje...
Hull a fák levele.
Szél csak összekuszál.
Seprű újra talál.
Szépkor, évtizedek.
Élénk, szürke színek.
Őszök, új tavaszok,
Termés vagy panaszok.
Forgó föld, menedék.
Összeforrt szívű lét
Együtt győz le telet
Bízva még teveled!
+++
Családi ünnep átka, bája...
Családi ünnep átka, bája...
Kezdődhet szerző irománya
ekképpen? Talán vesszőkosár
szívesen látná, várja is már!
+
Addig azonban születésnap
tombol a versben: ki-ki harap,
iszik is rá, hisz ünnep van ma.
Éljen soká a ház lakója!
Névnap is egyben, kiváltképpen
mártózzunk meg a sárga lében,
mint a mesében, királylagzin,
viduljunk míves élő mozin!
Vesszen az ismert tartós nyomor,
most teljen meg az erős gyomor,
emberség, barátság uralja
óráinkat, ne idő falja !...
Bájos, szorgos a háziasszony,
mosolyog, van, amiből osszon.
Terhedet egyenlíti álmod.
Reggel se szórj ünnepre átkot!
Holnapután te kerülsz sorra,
mert ez az élet bája, só-ja.
Vendéglátásból te vizsgázol,
nem lesz illő, ha jól elázol!
+++
Égi-földi történések
Eddig tavasszal versengett a nyár.
Mi lehet szebb a csillaghullásnál?
Szemeden még az éj sötétje ül,
az égre óriáshold-fény terül.
Aztán mintha csak szégyellné magát,
Föld mögé bújtatja a sugarát.
Futólag kérdem, milyen álmod volt,
s még elhallgatnám színes válaszod,
de indulok a tűnő nap alatt
keresni földi csillag-titkokat.
Sikerrel járj, biztató hangod száll,
tekintetedben ott ragyog a nyár.
S ha visszatértem, fáradtság legyőz,
kettőnkön áll, mit hoz az est, az ősz!
+++
EGY - szuszra
talán igen vagy nem hiszed,
hogy számomra a múzsa egy,
igaz, néha más-más lehet,
de nem mind várja léptemet,
én ismerem csak, álmodom,
versbe írva feltámasztom,
ha ugyan valóban nem él,
elég ehhez a másik fél,
no most akkor nem klasszikus
e múzsa, csak didaktikus (?),
mindjárt megjegyzem, igazi,
s ha olvassa, meg is érti,
de jobb, ha titokban marad,
szerintem ne strapáld magad,
kitalálni úgysem fogod,
csak pletyka szintjén nyafogod,
hogy már ez is és itt és így,
dehogy vagy te rögtön irigy,
csak emberi kíváncsiság
hajt, érzed kis flört illatát,
én meg csak tovább titkolom,
és elárulni nem fogom,
ki lendíti most verssorom
egy kockás, tépett papíron
egy átkos – álmos hajnalon,
billentyűkön kezem remeg,
ezt senki sem értheti meg:
az aktuális múzsa egy,
a többitől most nem kérek
verslábakat vagy rímeket,
képzeld, nem látok rémeket,
jöjjön mindig csak az az egy !
+++
Egy távoli barátság rejtélyei
Mert van, mert nem csak múló képzelet,
mely túlnőhet bájtot, E-jeleket...
Mintha ugyanarra
a hajóra ültünk volna,
utasterében
ugyanannál az asztalnál
üdültünk volna fel,
pedig az igazság az,
hogy a cél volt ugyanaz,
ahol a segítségkérő rögtön
eligazítást kapott
száz kilométerekről
vagy talán többről is...
Tulajdonképpen
szavak indultak felfedező útra,
Parnasszust megcélozva,
s aztán a Hargitára jutva el,
vagy annak közelében
elnyerve valódi jelentésüket.
A mondatok egyre nyúltak,
szöveggé szélesedtek
és színesedtek,
az üzenetekhez
hangulat-ábraként
zenés videók társultak,
a mozaikokból
személyiségek születtek,
léptek valódi színre –
itt is, ott is.
Bizonyos nappali álmok
sem függönyözték el
a valódi vágyakat
és ésszerű emberi akaratot,
melyek mindig belül maradtak
a férfi-női barátság kapuin.
Csak fáradhatatlan
madárként röpködtek
a szolíd üzenetek
éveken át,
családi fészkek kamera-képeivel,
digitális csúcsforgalomban,
múltat idézve,
megjelenítve
örömet és gondot,
jövő rajzát
felvázolva, megosztva –
szóbeli segítséget
sejtetve vagy állítva,
egyszóval:
a mélyülő barátság jegyében,
valamilyen belső
emberi igénytől vezérelve,
természetes érdeklődéssel,
intellektus-vonzalommal ...
Aztán mint az a
bizonyos hajó vontatókötele,
mely korábban sok ezer gondolatot
húzott maga után, egyre inkább
szavakra, szótagokra szakadt,
s végül eltűnt a ködben,
vagy uszálya ürült ki -
ki tudja,
de azért az látszik, hogy nem örökre,
csak belátva, hogy sem a Parnasszusig,
sem a Hargitáig nincs ereje
újabb kilométereket tenni,
számára ott nincs mit felfedezni,
gondolatok hínárjában
vesztegelni értelme sincs,
talán emlékek őrzőjeként még igen,
kép-és hanghordozókon,
az azonosulás szívbizsergésével,
a sodró élet mindennapi
rejtelmeibe ágyazódva,
meg sohasem szűnve,
csak a küldött szavak jelentését
elzárva eredeti fényüktől,
elvékonyítva az erdélyi patakok jegét,
elhalkítva a halak csobbanását,
kézzel-foghatatlanul,
csak szerverbe küldve és tárolva
hosszú évek fújhatatlan parazsát,
elfojtott lobbanásait,
de eljutva
a baráti szavak
hosszan tartó
k é z f o g á s á i g.
+++
EgyetérZésben
Emelkedj fölébe ráncos gondjaidnak,
én is azt teszem.
Ha a szomjas ajkam nedvért tolakodhat,
jó-néven veszem.
Szólj rám, ha hibázom alkonyatkor, nappal,
én is azt teszem,
tükröt tartó arcom szelíd mosolyával
kedved terelem.
Ha te akarsz lenni simogató bírám,
ítélj el hamar,
kedves döntéseddel ne kíméld az irhám:
nem támad zavar.
Elfagyhat a vágyunk, holnap téli nap még
szabadságra megy.
Megnyújtom az álmod, de most ébren álmodd,
velem is ezt tedd!
+++
Elfelejtett álmok
Az elfelejtett álmokkal már semmi gondunk sincs,
hajnalban szakadt gyöngyfüzérből elgurultak messze,
meg sem történt emlékként múlt sötét kútjába veszve,
új nappalok bejáratához egyik sem kilincs.
Sok rendezetlen történés ma közömbös lehet,
fénytől vakuló vágyainkból már alig maradtak,
eltúlzott tervek mellékszálon sorra elakadtak.
El nem hangzott kérdéseinkre senki sem felelt.
Ha mégis rögzült néhány némafilm, álom-ablak,
kitárjuk együtt bízva még erőnkben, reggelekben.
Jövőnk szűk útjai cikáznak tenyér-ereinkben.
Jóslás helyett hálát mondunk az ébredő napnak.
+++
Emlékkönyvbe
gyöngy
gömbölyű göröngy
melyet tenger kagylóprése önt
hogy majd fent nyújthasson örömöt
ha füzérben női nyakra ül
dicsérő és hódoló kerül
testközelbe és úgy elmerül
nézésedben mint bátor halász
mikor mélyen e kincsre vadász'
s te a parton meg sohase' látsz
ám akit az esti fényben vársz
gyöngy
gömbölyű göröngy
melyet tenger kagylóprése önt
hogy majd fent nyújthasson örömöt
ha füzérben női nyakra ül
dicsérő és hódoló kerül
testközelbe és úgy elmerül
nézésedben mint bátor halász
mikor mélyen e kincsre vadász'
s te a parton meg sohase' látsz
ám akit az esti fényben vársz
+++
Esti képsorok
Lehetnék a karjaidban,
tévé-polip mélybe ránt,
nem veszek részt álmaidban,
nézem a hírt: múltat, mát.
Játszik velem a videó,
mindent elhitet velem,
mi a szép és mi lesz a jó,
ha így élem életem.
Megpróbáljam? Elfáradtam,
könnybe lábad a szemem,
nem azt látom, amit vártam,
főhős sorsa rejtelem.
Egy kattintás, sötétségbe
borul csendes, kis szobám,
gondjaimat félretéve
ajkad ízét űzi szám.
Engedve a vágyaimnak
e filmet én rendezem,
élményt kap, ki élményt adhat,
játékunk: hű szerelem.
+++
Évszak-rendszerváltás
Néphitbe oltott tudásfoszlány
tévelyeg őszülő fejedben.
Hamar alkuszol, mint egy rosszlány,
nem hiszel rég tartós telekben.
Felülvezérelt motor – léted
szelepeit még ki- kinyitják.
Ha akkor és azt el nem vitted,
előled nyíltan elrabolják.
Tengődhetsz ígéretek földjén,
becsületednek ez a jussa...
Eszedbe nem juthat a töltény,
hogy életed utolsót fussa!
Visszaújított nevű téren
levélsöprűd vagy hólapátod
ha este nincs fáradt kezedben,
deákferenced megszorítod.
Vágyaid mind elmenekültek,
utánuk menni öreg vagy már,
tűrve e torzult szobor – rendet
hiszed, hogy jön még egy igaz nyár!
+++
Fekete-fehér képek alá
Néhány fénykép a múltból
szépítve rólunk úgy szól,
mesél, mintha ma lenne.
Miért is ne lehetne?
Dicsekvés? Nem, csak élet,
mutatni mi mivé lett,
s megfontolt célok, tervek
magasra hogy vezetnek.
Olyan jó elmerülni,
idő vizében ázni,
melyben élmény-hullámok
mindegyike egy várfok:
hódítók, hódítások,
kacajok, lódítások,
aztán eggyé vált arcok
közé bújt gyermekálmok.
E képek bennünk élnek,
lehetnek ifjak, vének.
E képeket jövőnek
mutatni újak visznek.
Lehet-e másképp élni,
mint egymásnak dalolni
kényszerítő alkukról,
élhető vallomásról ?
Lehet-e másképp élni,
mint már sohasem félni,
ismerve, ismertetve,
ma hogy érsz föl a hegyre ?
Fekete-fehér képek,
tagadni merő vétek,
markunkban hozott gyöngyünk
őrizünk, nem felejtünk,
akkor sem, ha agyunkból
a jelen jót kisajtol,
s utódok kártyavára
omlik rá a világra !
+++
Felgyorsult világ
A minden másként volt - újabb irány,
ismert utadról rossz vágányra visz.
A minden másként lesz - jelszó talán
még ismerős, ebben vajon ki hisz?
Tudod, nem forog gyorsabban a föld,
tized-szekundumok talpad alatt,
sok változás i d ő k é n t dübörög
benned, melletted, s hajtja napodat.
Már másra vágysz, egyre többet akarsz,
sok naplementét hajnalra cserélsz.
Az elcsépelt frázis – az élet harc -
szárnyal veled, máskor lehulló léc,
alatta átbújni sosem lehet,
hisz kényszerít az élni akarás.
Lábad emelve dolgodat teszed,
amíg e pörgés még vigasztalás,
amíg unokád ismétli veled:
forog a föld. Sűrűbb lett minden perc -
teszed hozzá, legyen időd neked
elmondani, ha épp ebből felelsz!
+++
Félszavakból is...
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
+++
Gyógyír-vers kórház után
Mintha az egykori tanár
saját kárán nem tanulna:
harmadszor is szemben az ár,
s ahelyett, hogy kihátrálna,
nem nézve kort, múló erőt,
memóriát kikapcsolva,
célba érni most, mielőbb,
már csak egy lépést próbálva,
s aztán mégis legyőzetve
erősebb elemek által…
Hová tűnt el belső féke?
Dicsekedni zsibbadt lábbal?
Hetvenkedni hetven alatt?
És kerek év ha tán eljön,
bűn tagadni hiú párbajt?…
Nap ellen is kell a redőny!
Írd a verset, húzd a vonót!
Az a vonat elrobogott,
ami rég száguldott veled,
becsüld meg kapott kenyered,
fogadd mások halk mosolyát,
kezük óvó szorítását.
Öreg csillag is lassan száll,
példád legyen, hol a határ…
Forró szívű még ez a nyár,
kis szelete neked is jár!
+++
Homályos hasonlatok
Mintha egy nő azt füllentené,
jobban kóstol férfit, mint az nőt,
s ha egy férfi mámorát vinné
véres harcba zárt kapuk előtt.
Mintha költő új szonettfüzért
dísznek tenne a fejére fel,
szótagszáma centire kimért,
emlékkönyve vágytól égne el.
Mintha tavasszá válna a tél,
felcserélődnének a szavak,
bátor lenne, ki valóban fél,
s mélyre süllyedne a hűlt salak.
Mintha kötőszó repülne el,
mégis halkulnának mondatok...
Rügy dagad csak, hajtás bújni mer.
Visszaköszönnek az angyalok.
+++
Hőség
Hőhullámvölgyek és hőhullámhegyek
körülöttem és bennem keringenek,
érzem, szívom régen azt a levegőt,
amitől szenved és elájul a föld.
Hegy-völgy színe szürkül, vagy csak a szemem
látja így, mint utcát függöny-selymeken
át?…A hőség gondot, gondolatot szül.
Az értelem torzul, mélyebbre merül.
Fogyó tengert nézi éjjel fogyó hold.
Föld zöldjét bevérzi új harc, újabb holt.
Merre tart a világ? Modern képletek,
számok elharsogják a Nagy Végzetet…
Élek még, hisz élni hajt a cél, a vágy.
Segítse a léptem hűvös igazság!
+++
Idősíkok
Egyszer vágtat az idő velem,
hátán ifjodik az életem.
Máskor a gyeplőt visszafogom,
kissé riaszt a bölcs hegyorom.
Emlék tornyosul tettek elé.
Másként lehetne hetven felé?
Titkon kergetem perceimet.
Lassú hónapon óra-nyereg.
Zöldben üdít e kis ügetés,
délibábjáték, létigenlés.
Álmom hajnalig messze repül,
szárnyas lovamra királyfi ül.
+++
KARÁCSONYI ÜZENET
Barbár sötétséget
tört szét a fény
Szeretet-hitet
vajúdó telén.
Ma szerződés újul
a lelkünkben,
színt vallunk: békénk
még nem végtelen.
Hálásan tisztelve
múltat, jelent
JÖVŐNKÉRT
fogjunk egymással kezet!
+++
Képeidet nézegetve
(Egy költőtársnak)
A képeidet nem pótolja szó...
Hívás jön, tán elgondolkodtató...
Asztal vajúdik verset könnyedén...
Néhány felhő leng vágyaid egén.
Korlátnak könnyű hátrafordulás,
ahogy te mozdulsz, s biztonsággal állsz.
Messziről, mélyből néz föl minden ház,
kíváncsi rád tető, szívpiros máz,
zöld sík, domb kémli, éppen mit csinálsz.
Lehet, hogy ez csak nekem feltűnő,
hisz minden férfiszem nőkereső...
Mosolyod most kiváltja valaki
egy másik képen, így felelsz neki.
Játszótéren kezed fellépteti
egy lányka lábát, aki keresi
biztonságnak bársonyos támaszát,
a mászókából mily szép a világ,
tekintete lágy tükröt tart neked...
Aztán fűszál körötted hempereg,
s bátran öleli kényelmes ruhád,
ráhintve természet száz illatát...
S én albumod még lapoznám tovább,
ha nem lennék, csak alkonyati báb!
+++
Kérdező dallamok
De régen volt, mikor a kopott falról
kölcsön kaptam az elnyűtt hegedűt!
Én kértem. Apám jókedvre derült.
Izgulhattam, a szép dallam hogyan szól.
Állam alatt később sajátom csillant.
Táncos ujjait megfigyelhettem.
Hangszer és mester tovább él bennem,
zenét nem némíthat el végleg a hant.
Ma már az én száraz fám hallgat többször.
Róla a port ugyan ki törli le?
Vonót, derűt az utódok keze
mozdít-e majd, nem félve a jövőtől?
+++
Kiegyenlítődés
Mihez képest rontott megint
az ősz el valamit,
miért baj az, ha tarka ing
divat után feszít
Föld hátán, hiszen az idő
meglepett arcra vár,
te lennél épp a legelső,
ki előtt ködhatár
a fagyba dermedt őszi fény?
Szinte telet jelez.
Aztán csillogó peremén
tükröz a langy eresz,
a bemondó fokot emel,
s te érzed bőrödön...
Az idő mindig jól ügyel,
hogy csüngj az örömön,
mely pillanatból születik,
sosem évszak csihol,
míg élsz, veled vitatkozik
álmodban valahol.
Az ősz még semmi, mar beléd
majd zord tél, korrigál,
olyan sok jó szállt már feléd,
amit hozott e nyár.
A mérleged fogadd csak el,
légy hát elégedett,
szíved ver és tüdőd lehel,
szeresd az életet!
+++
kívánság
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
+++
Kívül-belül rengő Földön
Láthatatlan erők miatt
gyakran reng a Föld dühében.
Menekülő talpak alatt
dübörög most féltekéken.
Kék bolygó a csillagok közt.
Ember bolyong hazát hagyva,
szívébe bánat költözött…
Itt is hűvös csillag-sátra.
Megnyitnám-e a kapumat,
ha a csengő emberhangon
szólalna meg a kert alatt
rezegne, jajveszékelne?
S mit nyújtana szűkös markom
messziről tárt kérges kézbe?
Szomjan halás ellen vizet,
kenyeret test barlangjába?
Megfogadnék-e intelmet:
gondolni rászorulóra
kötelesség, adni öröm
lángok közül érkezőnek?
Vége- nincs emberár-özön
halad kerítésem mellett,
gyermek alszik kézen-közön,
beszélni sem tud, de érzi,
reng és fut a föld alatta,
(tévéből árad a közöny)
éjfekete szemmel nézi,
a falatot ki is adta…
Emberpróbáló szeretet
és gyűlölet harcol bennem,
szeretve minden életet,
kívül végzetes végeken,
ezért adok kis szeletet
emberségből, vándor, neked,
tudom, életet ez nem ment,
nem tudok elűzni telet
fáradt, fájó fejed felett.
Nagyvilágban van még helyed?...
Igenre számítasz, nemre?.
A nap elbújva szégyelli,
furcsán pislog az emberre,
fogadóra, érkezőre,
sorsukat már rég nem érti!
+++
Klímaváltozás
Hát mégsem szárad ki a fű?
A kertben eső hömpölyög.
Napfény nem szúr, mint fényes tű.
Valahol távol ég dörög,
vihar szakít le ágakat.
De jó, hogy nem fejem fölött!
Ilyen az ember: izgalmat
könnyen visel hírek között!
Hollandiában fogy a part,
jéghegytől nő tengerhullám.
Hevesben vénebb fák alatt
nyílik a föld út oldalán.
Önző az ember: nem velem
történt ez s az, megúsztam most,
de módosul történetem,
ha felhő lopja a napot,
ha más bánata rám vetül,
kedvem szegi közeli baj...
Csak állok tehetetlenül,
mint aki nem lát, nem is hall!
+++
KORAI VERSPILLANGÓ
Nap menekül, sugarát hova rejti,
Pillanat ostora fellegen őrzi.
Lepke a bíboron kezdene próbát...
Téltagadó zene bízza magát ránk!
+++
További versek 2020 februárjáig
2019 TAVASZI VERSEK
(2020.febr.14-ig)
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket – tudni kell!
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: – az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Több kell: – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most: – népedért!
Nem elég – Igazságért!
– Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
őszintén hinni kell,
nem elég mást égetni,
őszintén égni kell!
Nem elég csak kidobni,
lakást is adni kell
földönfutónak, enni,
emberként élni kell.
valódi cél is kell,
nem önmagáért élni,
együtt a nemzettel,
sőt értük élni, halni,
éltető tervekkel...
Jövőjét látni kell!
önzőn sohasem kell,
hamis utakon járni
egyenest színlelve,
egyetlen jóban hinni,
mást is hallani kell,
időben változtatni
ép lelki erővel,
csak az hívjon magával,
ki szaváért felel.
a közért tenni kell,
és nem elég maroknyi
embernek, mindnek kell,
vezesse értelem.
Egyszer föld betakar,
addig egyenlően,
szabadon élhessen
érzelem, szerelem
saját joga legyen
Jogot se szenvedjen!
Csakis a nemzetért!
Törvény a haverokért?
Több kell most – népedért,
Nem elég a hazáért,
Európa igazáért,
kiké a szabadság rég,
szegény milliókért.
légy jó vezér!
A "LÍRA KEDVELŐI" CSOPORTBÓL
éppen a hívőknek?
Mindig csak az égben?
Földön fekvő fejek.
nem ad elég vizet?
Tűzözön mint orkán?
Ember, ez kell neked?
Teremt, nevel, pusztít
valamit, valakit?
Ki szül, miért, kinek?
Büntet és elrettent?
Holtnak szól, élőknek?
kelmétlen vak éjben.
A király meztelen,
nem a nép esztelen.
Nagy Úr, kik áldanak?
Teremtett emberek,
mind tehetetlenek?
Agymosottnak csak halom alom.
Lehet újévi fogadalom,
szókincsem kopni sosem hagyom.
kincseimet csak gyarapítom,
néha gondolom hallgatagon,
versemhez szinte kölcsön adom.
Fafaragónak vésője bont,
műalkotás az egykori bot.
több színes, élő varázslatnál.
Énekes hangján felszáll egy dal,
víg örömóda, nem kocsizaj.
Mindenki másként épít csodát.
Én szókincsemhez ragaszkodom,
nem hencegek, nem magyarkodom.
Többször önvád, nem bíró a szó.
Életet versbe a szó lehel.
kincsem megosztom, mindenki nyer!
kis lépésekkel kell elkezdeni.
A kártyavár akkor nem dőlhet el,
ha lapjait még tartja valami
egy rendetlen világnak közepén.
Nem gondolok rá, sok rossz elröppent
az életemből, maradt még remény.
Új esztendő új életkedvet ad,
ha tettek napja váltja fel az éjt.
tán tévéfilm rabolja perceim,
árad felém sok gyűlölködő szó,
sötét lélek-folt ünnep fényein.
szebbet, tartósat, mindig emberit.
Önző, hazug jelzőt ne süssön rád,
pontos iránytűk szent törvényeid.
tervében csupán kis kirándulás.
kételkedésben lehet még kezdő,
de rossz kedvemben vigasztaló társ!
az év, köztük éveim fonala:
előbb még csodaváró fényeivel
bejárja mindennapjaink
szeretetre éhes
és szeretetet adni képes
útjait, kinek hosszabban,
kinek rövidebben,
mennyit reklámra
sohasem méltatott fonal
csak elbír,
akár bölcső, akár sír,
nem számít most szegénység-pír
az arcokon,
csak az adom-kapom
legyen,
életünk útjelzői ezek,
a tapintatosan kinyújtott kezek
bárcsak mindig el is érnék
egymást,
az ujjak az ujjakat,
a régiek az újakat,
a békés szándékok,
megfontolt gondolatok
valódi útra kanyarodnának
a reménység zöld ösvényein,
talán még útjelző a rím
klasszikusok ünnepi verseiben,
avagy érzékeny szívünkben,
a szinte megálló időben,
amit ilyenkor együtt töltünk,
s csillagokig ér földi jelünk.
futkosó kamaszkorom
meséitől megpihent,
tenyérben dédelgetett,
némán sokat mondani,
titkot tárni tudtatok,
mint vályogház-ablakok.
paplan alatt, ágy mellett
zseblámpánál látható,
helyben is világjáró
barlang-magány fényei,
ajándék, sok kis okos,
három- és hatforintos,
kölcsön kapott, meggyötört,
napfénysárgán csillogó
fedél alatt megbújó
lelkesítő érzelem.
vagy félébren szendergő,
szókígyóként sziszegő
mely jelenhez idomult,
klasszikussá nőtt sorok,
mikben élet háborog:
vágyak szintjére jutott.
úgy lett minden szó erő,
érettséget sürgető,
jól eltitkolt mondatok
testtérképről, álmokról,
később mi nekem is szól,
tüzet oltó, csiholó
szókincs bennem, másokban:
amit nyertem, osztottam...
szobám fényes polcain,
becsben tartott falakon -
kincset érő vagyonom:
általuk erős leszek,
de CD-k, irigykedők,
ti is kaptok kis időt.
csillogó dísz odafönt,
de lent dobozok között
szemsugarad csak rá hull,
mellette egy táblagép,
lehet okos, lehet szép,
Kicsi lány, a könyveket,
mint nagyapád, úgy szeresd,
ígéretként nyújtsd kezed!
mint gondolnád vagy éreznéd,
tedd hát próbára most fegyelmed,
ha érdekel a földi lét.
ha villámlik vagy mennydörög,
hited bensődből most először
csodát remél ünnep előtt.
nap rejtőzködjön, süssön rád,
élj jól vagy rosszul itt e földön,
tudod, m'ért ültetsz még több fát.
tüdődnek, ha élni akarsz...
Törődj többet az üzenettel:
testért, lélekért dúl a harc.
hisz Föld csak egy van, köztük egy
új remény születik imádban,
ha nem fuldokol még szíved.
az ifjabbnak a régi is új,
több ezer év egy csillagon.
Föld völgyét, égnek ablakát,
talán nem késő. Sorsod tétje
sem mindegy: itt vagy odaát!
helyette fénytest néz széjjel
álmatlant és nyomort látni...
Föld túlfelén várja bárki.
barátkozik az emberrel,
aki fagy sátrában szuszog.
Még megéri a holnapot.
elindul a nagyvilágba.
Csigaház volt a páncélja,
élni vágyás maradt célja.
talán épp egy fenyőfával.
Csillag mellé tűzz egy nevet,
azét, ki nem ünnepelhet!
beszélek róla, szinte bennem él,
fényes derű emel, vagy félrelök
a hűvös cseppekkel riasztó szél.
holdsarló-mutatója szinte szállt,
strázsált velem a tettek oldalán,
vágyból és célból nem ismert határt.
a lendületre ólom nehezült,
törpe emlék lett sok győztes vivát,
heverő csend ural robogó űrt.
rég mérsékelte hosszú, langyos ősz,
naponta bentről többször rám kiált:
vigyázok rád, mint termésre a csősz.
szemsugarad pótolja nap hevét.
Más mércével mér fényt az alkonyom,
tűnő árnyék szól: mára épp elég!
a kerek évforduló
zsongása, csillogása
most egyszerre
benned, körülötted.
összekötve újra
ötven év után.
Varázserővel bíró
csillogó gyűrű
ujjaitokon,
ráncokat elsimítva.
papi áldás és illendő
zenei tus kíséretében.
romantikus emlékképek
lázától égve ősz fejetekben.
akinek fontos voltál,
aki fontos volt neked,
sőt még ma is az,
egy alkalmi közösség
ünnepli most életetek
kiemelkedő fordulóját,
boldog perceitek
több órányi táncba
lendülését, víg nóták
hangjaival, ínycsiklandó
ételek ízeivel, szépséges
torták látványával.
aki a mai napról
elviszi majd magával
hű párja csókjaiban
örömötök koreagrifájának
minden rezdülését,
minden szép pillanatát,
hogy saját jubileumán
maga is megerősíthesse
életfájának meggyengült
ágait, meggyűrűzze
a boldogság kék madarát,
s engedje magasba repülni
idők és egek végtelenjéig
test és lélek törvényei szerint.
ritmust adnak minden napnak,
ifjú, pörgő sebességem
velük könnyen felidézem.
hűvös őszben forró nyarat
várni önbecsapás lenne.
Eső csöppen kerekemre.
nyugtázni mi nincs, mi jól van,
elégedettség látszatát
nézni, nyelni – halkabb vivát!
hogy aztán baráti toron
zenét hintsen ősz fejekre,
mert ehhez van kénye-kedve.
ami épp kell, előveszem.
Karbantartóm mindig akad...
Töltsd újra a poharamat!
Együtt lélegezve
- a kedvemre valók is -
felborzolták sejtjeimet,
ma kisimul volt és nincs.
kívül-belül világít,
magamnak, ha nincs nézője,
vagy bezárja hangjait.
még meghallják legalább,
másoknak lét sűrűjében
itt-ott megjelenő báb
megkövezett az idő,
múltja miatt másképpen lát
napkeltét, mit az eső
bújik barlangba talán,
életem gyeplőjét fogom
lazábban a sors-tanyán.
ma csak téged érdekel,
ki még érzed sejtjeimet,
nap ha nyugszik, vagy ha kel.
Ő S Ö K és utódok
levél voltál, lehullottál.
Avarsírba bújó idő
örök csendje ölel át már.
hosszan, megértőn, derűvel,
s ha ifjan borult rád az éj,
könnyem csillagfényként ér el.
őseimbe kapaszkodnak.
Míg jelenem leheletnyi,
támaszai ágaimnak,
melyek levelet siratnak.
emberségben,
szeretet-percünk
óra régen,
ünnepre jöttünk,
mindenképpen
barátra lelünk
itt, a réten.
tornácos házak
árnyékában.
Amit kéz adhat,
tálban, szájban.
amit a fül hall,
jó szó, zene,
száz mulató dal -
csak eleje
a vidámságnak,
nincs is vége,
ha kinn nem szólhat,
zúg-búg belül,
e szép emléknap
lélekre ül,
apraja-nagyja
el nem fárad,
másnap elmondja
a világnak:
jöhetnek felhős
hétköznapok,
mindenki főhős,
aki itt volt,
és aki itt lesz
esztendőre...
Maradjon fényes,
szép emléke!
Ajtódon kopogok
vagy félhalk koppanással
állok az ajtódnál reggelente,
napközben vagy éjjelente,
aggódva, hogy ez az üzenet
időben elment-e,
igazi érzést rejt-e...
közel sem kézcsók,
sokféle jel üzen most egyként,
habár eltérőek a hangsúlyok,
hanglejtések, lassú ütemek,
valódi ajkon másképp égnek,
mint az ízletes kávécseppek,
mégis emberit jeleznek,
kopognak, ha azonnal
nem is kapnak választ,
előfordul, hogy csak másnap,
fő a türelem,
bírja még az akku,
a digitális elem...
inkább barátság alsó foka,
mikor vízbe csobban a fóka
örömében, vagy éppen felszökken
ragyogó napsütésben,
hasonló, de nem emberi a csókja,
szerkesztett kép utánzata,
erősen művi és naponta
mégis vágysz rá meghatódva,
mint élő zenére a kotta,
amit még nem daloltál ma,
lelkedből hintett varázslatot,
melyet ujjad okosan pötyögött,
gépen és nem ajtón kopogott,
profilképed alatt üdvözölt,
valami életjelt adott,
kézfogást utánzott,
érzelmi hullámot
az éter továbbított...
küldesz egy lájkot,
vagy én kopogok,
mobil-ablakot tárok,
alatta virágot igazítok,
szívem szavakkal szól, dobog,
szíved képekkel szól, dobog.
(2019. szeptember 28.)
most szarvasbőgés váltja fel.
Amit tett, nem bánhatja Bánk.
Gertrudis régen nem felel.
kerek évfordulót köszönt.
Az ünnepelt is tudja jól,
őszi lombok közt örömök
Dobogókő lehet kopár,
s tudjuk, a Pilis mit jelent.
Magyar dalt zeng e késő nyár,
Tőle idős éveket nyer,
ha végignéz sok unokán.
nótás múlt hangja szövi át.
Több együttérző nemzedék
szerpentinjén jövőbe lát,
a szent keresztnél legalább!
a muskátli vérpiros életre
kelti köddé vált múlt emlékeit,
mit adott, kapott életünk fele.
meghúzódik sok árva kacat közt,
pedig minden sors taposómalom,
hagyom, mit elvesz, vagy fejemre önt.
hálálkodva, hogy dobbanhat szívem.
A hallgatója régtől épp te vagy,
veled egyesül a fáradt ütem.
Vártuk és várjuk, jókért most mi jár
rágva, nem ízlelve ma kenyerét.
hullámhosszait másként tárolod,
mint én, hiszen létünk nem vegyelem,
nem csupán gének vagyunk, atomok.
több puszta számnál csörgő papíron.
Benne rejlik most, a mi jöhet még,
bizonytalanság s örök bizalom.
Küszöbök
Ritkán repültem léc fölött.
Jóakaróm bátorított,
Sűrű szitán szűrtem a szót.
aki megértőn fogadott,
Gyermeke jó lesz e pályán,
túljut tudása apályán.
közöny és aktív lét között,
kerestem új harmóniát,
némelyik ma is rám kiált:
minden csak erőből fakad!
Igaz, nem volt erős karom,
fuldoklásról mért álmodom?
ma sorompókba ütközök,
őrlődök rossz és jó között,
vívódnak bennem örömök.
Lehettem volna még különb,
amely folyton nőni akart,
bizony a végén kipukkadt?
Csak arra tártam ablakot,
amerről derűs nap sütött,
szél legyezett, sosem ütött.
Tudja a nagy mindenható,
vagy dolga nem is volt velem:
megállított öntörvényem.
folyton lelkemre kötötte:
maradj csak biztos helyeden,
tévedni mindig helytelen!
látom már lent és odafönt,
emlékeimben magasan...
s hol életem napként zuhan.
főcím dombján száz sor tetem
régen nem mond szemernyit sem
hajmeresztő és szemtelen
majd' minden haikut megettek
vámpír-szirének jóllaktak
művész aki le nem szédül
ír elefántcsonttoronyban
témám ütős néha robban
- e szót sűrűn ki-kihagyom
- pedig a szív kincs hatalom
- megtartani mindenáron
- Attilához is mérheted
nemzetcsaládból kivert eb
sebe kapán be nem heged
e szó mégis tövéhez hű
pehelysúlyú toll életmű
majd megeszi egy éhes nyű
bennem, múltamra már nem hat,
tervemben egy jövő marad:
aszályt hoz, vagy bő termést ad.
csupán gondolat-darab,
nem növeli gondjaimat.
mióta tudom eszemet,
félszegre sikerült szívem
ötvös-termék véredényem,
Előlem senki nem issza
el a lét sok színes nedvét,
ellenem szerintem nem vét
ismerős, jó barát egy sem,
jövőm szűk utcán tart velem.
gyengén feszítik holnapnak
nem várt szélben vitorlájuk,
viharban nem hallják hangunk,
csillagfényű terhüket ma
ringatja sok víg gondola...
én is, hullámok taraja
s a szél is célhoz segített,
nem haladta meg erőmet.
Jövőm sem kényszer most velük,
jelenemben van még helyük.
mikor nyílik a kalitka,
melyből végleg kirepülnek.
Ma még nyújtom a kezemet.
Bennük meg nő az öntudat,
tagjaikkal együtt vágtat.
csírájában a nagy Élet
erőpróbáit játsszák el
vélt vagy valódi sikerrel.
Létem rejtőzik kezemben,
elfogadni csak nem szégyen.
Váltjuk egymást az időben.
(fülünk sem nyit mindig rá kaput)
egymás tenor-alt szavait,
kóstolóvá silányul titokban
táguló ajkaink kölcsönös ízlelése,
mint lédús veteményre, gyümölcsre,
pedig éhezem még selymes szirmaid
kinyílatlan bimbóit
szívedet burkoló
rózsaillatú, lágy felületén,
én, az örökifjúnak gondolt vén.
hús-vér mobilunk
átirányított szellemiségét,
érzelemfüzéreit, nincs kétség:
sok különös videót pörgetnek itt
ezek a mérhetetlen percek, órák.
Diákkorunkban az interferenciát
magyarázta azzal negyedikben
- micsoda lelkesen, derűsen -
tanárunk, akit senki sem unt,
ittuk szavai savát-borsát:
ölelte magához Elektrom Ágnest...
Minden stimmel, ha a te neved
nem is Ágnes, s én sem Feri vagyok,
ettől még elektronjaink folyamatos
együtt áradása, egyesülése az éterben,
ugyan nem méterben, G-bájtban mérve,
inkább estébe sietve,
sajnos néha rutinná váltan,
olykor lustán és enerváltan
csillagközi utazás fény-útjain,
domborulatain és árkain,
irigykedő hold kacsintásait
takarva, viaskodva a hosszú, forró
nyár belénk ivódó leheletével
állapítjuk meg egyöntetűen,
eggyé forrt szokáshoz hűen:
mire egy új nap izzója felgyúlt
zárt szobánk alkalmi nyílásain...
Valaki csenget?-- Nem, csak egy félresikerült rím
kacag rajtunk a többiek nyomdokain.
sőt emberi létünk maga...
Egy elhibázott mozdulat
meleg anyai mell felé,
már másodikra jól matat,
csordulhat a tápláló lé...
friss szokásváltásra szorul,
az érdemjegy mint üzenet
ismerős jelzés, mégis új.
okoz szerelmi végzetet,
egy másik arc kevésbé un,
ha ügyetlenül jár kezed.
félvállról hangzó köszönés -
esti együttlét korrigál,
ha először nem is mesés.
könnyelmű perc, tengernyi gond,
közös életünk hajnalán
vagy mikor már tüdőnk zokog.
evezőt váltva lassítunk,
hiszen vár ránk még egy sziget,
egy szempillantás elég lehet,
hogy süllyedjen mélyre a múlt,
s boldogság-mércén javítsunk.
csendes a víz, süt a nap, ébred a szél, simogat.
Fűzfalevél nem mozdul, a perc, az óra sem fontos,
nincs, mi valós örömöm bárhova eltereli.
És nincs senki közel kerülő - pihenő szemem tükrén.
Régi emlék tör elő, vízcsobogás töri szét.
Készülő vers hív már haza apró kő közeléből.
Kettőt kong a harang, ritmusa lábra emel.
mint fénykép
a látvány magáért beszélt.
Ma
az emlék
nem önmagáért szól,
de nem is tisztult le jól még,
te meg én, azaz mi játsszuk,
ahogyan a leghűbbnek látjuk
új romantika rejtekhelyén,
ahova nem téved be a fény.
A barlangnak nincs ajtaja,
ez épp úgy előnye, mint hátránya,
holnap mégis ide rejtőzünk
valamelyik sarkába.
Időtlen ideig fénylik türelmünk...
Holnapután
az esemény magáért beszél,
kicsit sután-bután, azután
egyértelműen rólunk szól:
ügyetlen, mégis vagány,
egymás számára kézzelfogható
(mondhatnám kézzel fogható),
de másnak digitális jelenség,
díjazás nélküli reklám-betét.
Cirógasd a szmájlijaiddal,
kísérje valamilyen rögtönzött dal,
ja, és lájkolni el ne felejtsd,
ha már nézni el is fogyott a kedved
a rászánt percek legeslegvégére
a love jele is kattanhatna érte...
mindenképpen megérte!
talán kettesem volt magasugrásból,
talán hanyagul le is vertem a lécet,
miért is voltam ilyen félszeg,
de át nem bújtam alatta,
annyira nem voltam mihaszna,
hiszen nem térhetünk ki
ma sem életünk akadályai
elől, akár átjutunk rajtuk,
akár előttük megtorpanunk...
(isten bizony én és ők látták jól)
a labilis hipertónia, a szapora
pulzusszám, vérszegénység
volt nyomós indoka,
- meg tudja még az a magas ég -
mi miatt.Pedig később adtam is
vért, persze nem a literekkel
volt gondom, e tudásom nagy kincs,
ami tartós figyelmet érdemel.
betetézve, de azért házam
esőmentesen betetőzve,
ellátva a legszükségesebbekkel,
kissé módosítva, nagyrészt örökre.
Egy szóval: nem v-36-agyok hajléktalan.
mint furcsa, hitetlen lelkész
gondolataimat tornáztatom,
szerelmem hűségét teszem
próbára – legalább képzeletben,
a képzelgésbe minden belefér,
nem kell hozzá millió hajszálér,
mesebeli kastély sem,
az a bizonyos hetedik szoba
hetvenhetedik próbája
sem, már héthez is kevés vagyok...
De az életért élek-halok!
mondhatni legutolsó voltam
abban a hírhedt tornasorban,
fel is mentettek torna alól,
szerencsére az élet alól
nem mentett még fel senki,
nemigen szeretne örök csöndet várni
(születésemmel ugyan sok vért
áldoztam, akkor még nem másért).
amivel nem indulok már hegynek,
a laposon is lassan lejtem lépteimet,
majd megítélik, hogy milyen
figyelemre méltó vagy lényegtelen,
eltévedt csillagok szikrája vagyok,
(persze a környék nem tőlem ragyog),
amit egyszer majd elnyel
egy talpalatnyi fekete lyuk...
Mindegy: reggel, nappal vagy éjjel,
de te szeretetté szilárdult
szerelemmel tartasz vissza,
ki gyógyszereimet cseppekben issza,
lehet ma, tegnap vagy éppen régmúlt,
lehullni nem engedsz, távolabb hívsz
a félelmetes emlékektől, a feledéstől,
eltűrve, amit csak érzel vagy bírsz,
amibe kardom reccsenve beledől,
s meg-megifjult nyilaimat,
be-befedi még a mindig prűd alkonyat,
s tovább éltet a korai nap,
ha a napi torna el is marad.
Nincs mércém a mai tornasorhoz,
vagy éppen a közjó közösségeiben
ki hallja öreg hegedűm szavát,
kinek borút, kinek derűt üzen,
ízleli, mit mond neki a verses világ,
melyből átlagos nézőpont-köreim
centrumából indul sorban a rím,
eltalálja-e fülét, vagy eltévelyeg
szeme elől, hiszen a tartalom a lényeg,
nem a forma, legfeljebb motorja lehet
a mondandónak, akár rólad,
akár egy barackfáról zeng ódához
hasonló vallomást vagy egészen mást,
mindig szeret és sohasem átkoz,
kisebb-nagyobb világunknak üzen,
prózai fáján hirtelen gyümölcsöt terem,
nem mindig ugyanolyan gömbölyűt,
hiszen nincs két egyforma ember,
viseli, végzi a nehezet vagy könnyűt.
csendjében, cunamijában, tornádójában
nem is egyszerre hajtjuk le fejünket,
legtöbbször magunk ítéljük meg tetteinket,
vagy ki tudja, automatizált lényekké,
szófogadó vagy lázadó egyedekké
változtatott bennünket az idő,
dehogy az idő, fönt számláló, lent nevező.
Hogy jól bírja-e még a szív és a tüdő,
s ha már mégsem tart lépést a többséggel,
szavait egy új kórus ricsaja nyeli el,
akkor szomorúan látja be, mennie kell,
sorból kiállva, akár véglegesen,
hogy új tornasorok egyenesében
mások tarthassák tenyerüket, gerincüket,
újak érezzék, nem hiába lüktet
bennük az a piros motor, forr
a levegő közben, ellenük szól,
ellenükre vált át a klíma,
nemhiába írták már rég papírra,
tizedeli is soraikat idő előtt,
mint akit tudatosan kilőtt
egykori puskák golyója, tüze,
de ez legyen egészen mások ügye,
engem már akkor nem hív a vezényszó:
SORAKOZÓ!
Emlékként lebegsz előttem.
A romantikát kinőttem,
de vágyam túlnő egy képen.
hozzád is keveset szóltam.
Egyirányú az az utca,
mely hozzád vezet a múltba.
de nem csak léptekkel mérik,
vonzó dal keringett bennem,
éreztem, tovább kell mennem.
s nem csak újabb mozdulatnál,
sugárzó volt ugyan lényed,
örökre eltűnt a lényeg.
elhervad a rózsaszállal,
ahogy küzd tegnap a mával,
elillan a félhomállyal.
Naponta legyen lapjain,
vagy csak képzelem utólag,
szerelmet hozzon e hónap,
majd rám is csak csurran - cseppen.
Rózsa még lehet kezemben,
romantika az eszemben.
vagyis a pontos naptárral.
Jól vagyok én kint a parton.
Csillagot küld le az alkony.
Vár rám egy nagyszerű asszony,
Megérti, hogy az a rózsa
múltamat vissza nem hozza!
gyakran hiányoltam én
a kerékpárláncot szaggató,
könyvek, füzetek közt robotoló,
csengővel sürgető hétfő reggeleket,
melyek szűkre szabott időmnek
keresztbe tettek, de értő gyerekek
a félhomályba vigaszfényt engedtek.
ugyan miért is érne kár?
Ott pihen a szürke garázsban
a sokszor újrafestett bringa,
akár csak az udvari hinta,
melyre unokám sem ül föl
(kezében új tablet tündököl),
velem sem ring tetején,
pedig pajkosan megtehetném.
érzéketlenebb fülemben
sűrű vagy ritka ütemben,
így időtlenül, talán még szebben
pengenek, sírnak a hegedűhúrok,
hozzájuk társként többször nyúlok,
ha már rég lehullott rólam
gyűrött pléd vagy sima paplan...
pergő óráim, napjaim,
melyből a tanár is tanult,
ma már a nyugalom szűrőin
leülepedtek mind, s óráim
túllépve a régmúlt szűk percein
engednek eltűnődni tercein
sok mai zsűrizett dalnak,
melyben törött lábbal táncol a rím,
szinte felszántja szobai csendemet,
egyszerre modern és ósdi egyveleg,
furcsa, langyos stíluskavalkád...
zuhany a port nem látott lábra,
(télen másféle minden ábra),
nemvárt vendégek a csillagok,
néha egyedül velük koccintok,
hálából átfúrják ábrándjaimat,
helyettem húzzák a redőnyt,
látom, valahol fent kissé megtört
a sápadt vakolat, mint e gondolat...
mint színes gyógyszerem
a pohár alján... Te is tudod tán,
mit jelent e januári nyár
benn a ritka csókok ágyán,
sejtik a pattanni kész rügyek,
láttam, ma is bejártam kertemet,
sejteti napra kész mobilom,
mint mai nyelvtörő Babilon
bármilyen hír nem csal lépre...
még utána ballag reményem.
túl panaszok sok feljajdulásán
szívek örömre nyílnak, dobbannak,
bőgő-brummogás támasza szónak,
billentyűk színes harmóniája,
citera sikít az éjszakába.
nótát ajkakra lágyan feszítve
megint eléred a küldetésed,
hisz a mélyen alvó is felébred,
népdalra pezsdül magyar vére
annak, ki vágyik e zenére.
ring, hogy elringasson dal hullámán,
kicsi óriásnak harsány hangja,
szép lelkek húrjain tovább adja
évszázadoknak száz vallomását,
új erőt merítve életen át...
aztán lépj előre, mondjad bátran:
ételem, italom, dal a sátram,
nem félek, a zene megvéd mindig,
kísérje örömöm majd - a sírig!
(2020.január 28.)
Azt kívánom, légy hű.
Zöld a szára, zöld,
számomra a föld
boldog fényt terem...
Megosztod velem?
Akkor leszek én hű,
ha te is hozod
magaddal napod,
s két kis gyermekünk
csillagként velünk -
fényúton megyünk!
Józsitól
Solt, 1974.december 31.
vesztett már színéből,
mégsem száraz életmű.
különös melléklet, s előtör
szirmából mint sok kicsi tőr
a soha nem fakuló,
őszinte hűség,
még mindig feltűnően
szép emlék
kapcsos könyved 60., bal oldalán,
s a jobbon e kis üzenet talán -
úgy tűnik, valahol
egész életünkről dalol.
már régóta hetvenkedem,
te közelítesz az időben,
gyermekeink gyermekei sem
gyermetegek, kincsek,
akik vérünkből születtek,
felvidítva olykor
szomorú perceinket,
támaszt adva
ránk váró éveinknek,
s a kis könyvben megbújó képek
olyan együttlétről mesélnek,
melyek szívünket hevesebb
dobogásra késztetik...
Tudod, mit?
volt a szerelmünk,
örökzöld kedvünk,
rá most nosztalgiával
s jelenünk csókjaival
szívesen emlékezünk.
Így válik eggyé külön ügyünk,
egész évfordulós életünk,
pedig csak a te kapcsos
könyvedet lapozom most.
melyen inkább csak araszolunk,
dombjaival vár és völgyeivel,
fel-felcsillanó örömeivel,
lelkünk még erős hídjával,
mely igazi emberi kötelékre vall
két elfelejthető pillanat között...
Édesem, mindent köszönök
emlékkönyvön innen és túl,
a 60. oldalon is túl.
Talán kint hó hull,
de bennünk a múlt
erős törzsű jövőt gyalul …
- Látod azt a sort alul?
„Az 50.éves iskolai
találkozód emlékére,
alatta az év s a nap:
2016.
Az állandóság mindig változó.
Önelemzésem szerint hol vagyok?
Dércsípte fák közt halkan ragyogok.
Redőnyt húzzak, vagy nyissak ablakot?
A műfény-számlát ki fizeti ki?
A téli tavasz is inkább téli.
de lábam lépcsőn néha elakad.
Kezem talán még gyorsan versre áll:
ritmus és rím rajta már ősz szakáll.
habár naponta óvatos fakó,
négy helyett két láb hamarabb törik...
De isten ments, még épen ül le itt,
nem tör-zúz nagyon, esetleg nyerít...
Figyeljetek rám néha, emberek,
ha olvastok, nyerhetek – veletek!
(Képek a Kultúra Napjára, 2019.)
évek gyújtanak fényes csillagot,
jelenné válik zivataros múlt,
vár fokán végül győzelem ragyog...
A népakarat könyörögve szólt,
mikor az áldd meg végső mentségként
fejet emelt fel, biztatást adott.
kiizzadott egy zengő muzsikát,
elnyomó fülét bosszantotta még,
zongoraszóhoz szöveget talált.
repült a bűn, száll és kegyelmet kér...
Egymás kezét fogd, magyar és magyar!
Himnusz adjon erőt, mint ősi vér!
Test, amelyik sosem rest.
Fékezetlen nemi trend.
Elfogyó hold-, csillagrend.
Szinte élettelen arc.
Nyomor, éhező gyomor.
Rosszat sejtő – szagló orr.
Pártalanság, nőnek úr.
Úrnak növekvő hiány.
Lassan már világjárvány.
Tündér rózsabimbóval.
Gyógyítható létforma...
Zöldpárt hív a bokorba.
Szerdát is ünneppé tesz.
Szerető kéz süt és főz.
Gyomrot, elmét is meggyőz.
Rá is ment hetven nyaram.
Régen felfedeztelek.
Kémiai kísérlet.
Csendesen vagy ordítva.
Űzzük egymást módfelett.
Szíven szúr az ítélet.
Solt élethű lapjában.
Lehetne ezüst vagy vas.
Legyen friss, sose avas!
Nem tanár a pedellus.
Új, alkalmi tanára
söprűvel jött órára!
Anyját, tanárát verő.
Ugyan kitől tanulta?
Állati volt a múltja!
Rajta klasszikus pofon.
Nincs megállj és nincs plafon.
Nem kürtöli megafon.
Csőd! – csak magamnak mondom.
Felöltő
éppen a hívőknek?
Mindig csak az égben?
Földön fekvő fejek.
nem ad elég vizet?
Tűzözön mint orkán?
Ember, ez kell neked?
Tettek nélküli hit?
Teremt, nevel, pusztít
valamit, valakit?
Ki szül, miért, kinek?
Büntet és elrettent?
Holtnak szól, élőknek?
kelmétlen vak éjben.
A király meztelen,
nem a nép esztelen.
Nagy Úr, kik áldanak?
Teremtett emberek,
mind tehetetlenek?
Emlékként lebegsz előttem.
A romantikát kinőttem,
de vágyam túlnő egy képen.
hozzád is keveset szóltam.
Egyirányú az az utca,
mely hozzád vezet a múltba.
de nem csak léptekkel mérik,
vonzó dal keringett bennem,
éreztem, tovább kell mennem.
s nem csak újabb mozdulatnál,
sugárzó volt ugyan lényed,
örökre eltűnt a lényeg.
elhervad a rózsaszállal,
ahogy küzd tegnap a mával,
elillan a félhomállyal.
Naponta legyen lapjain,
vagy csak képzelem utólag,
szerelmet hozzon e hónap,
majd rám is csak csurran – cseppen.
romantika az eszemben.
Nem úszom szemben az árral,
Jól vagyok én kint a parton.
Csillagot küld le az alkony.
Vár rám egy nagyszerű asszony,
Megérti, hogy az a rózsa
múltamat vissza nem hozza!
kutya nyalogatta
rossz kéz elvakarta
amit a por behint
találtunk rá gyógyírt
az emlék bekerít
mérge mélyre csordult
'ebcsont beforr' a múlt
mégis szakadt szálak
lelkem alján fájnak
némán kiabálnak
vastag törzsű fája
évgyűrűt számolva
nem gyermeki álom
rám taposott lábnyom
utam büszkén járom
ugyan felvillannak
ösztönös akarat
új érzést ébresztget
nyit ölet zár kezet
kétszintes ütközet
ifjaknak is üzen
élhetsz jól gazdagon
a szép szó hatalom
örökzöld utadon
indulunk ki mind.
Vagy másból.
A költő vagy versíró,
még szerényebben
szöveget írogató
akaratától
észjárásától,
lépteitől
vezérelve, hisz mindig
készen áll
valamilyen vezérelve.
csak tegez, tegez
rendületlenül,
érzelmeivel nincs tán haragban,
de mások ismert
szóképére ül,
mely megbotlik, bukik
nappal is, valóság felett lebeg,
sorai jó tanácsok, ötletek,
legjobb, ha ezt-azt
így vagy úgy teszed,
vagy gondolod,
rég kipróbált dolog
nálam már:
ezt variálni mindig olyan jó,
akkor is ha éppen sötét az ég,
ha nem veti le éppen mindenét,
ha női tűzzel ég, lobban elő,
ha románcot hajóként űrbe lő,
ha emlékkönyvből kimásolt betű,
ha facebook-kép lánykorhoz inkább hű,
szándékosan felejtődött ott fenn,
kalandot remél olcsó szívekben,
sőt zsinórban éget meg másokat.
De forró is az erős indulat!
Bár hosszú idő után lefagyaszt,
mint ósdi rím meg ritmus, szinte árt,
divatjamúltként csúfol, új pop-art...
Formatartó vers-öltöny - nyílt titok.
Agykontrollt szolgálhat a napi vers,
festő, szobrász, bármilyen alkotó,
bármily' régi, az érzés csudajó...
Magunktól és magunkból indulunk
ki mindenkor, s hogy merre haladunk,
lefelé vagy föl meddig juthatunk,
toll vagy billentyű talán kézre áll,
de télből hirtelen mégsem lesz nyár!
egyenletlenül, szűk mértékkel élek.
Korda-fegyelem tudatban, ösztönben
futóversenyt nem kínál már idősnek.
Ólom a jelen, pehely súly a távol.
Fáradt kezem már segítségre vár itt,
de versbetűket még könnyedén számol.
amíg ész, szív harmóniában ébred,
szemben haladva kibuggyanhat könnyünk,
sugárzó fényben veled célba érek.
akad még virág, fogadod szeretve.
Nem kellenek fennhéjázó örömök,
mosolyba bújjon életünk jókedve.
Fejemen hó szürkés - fehér sapkája...
Ezt a telet tőlem nem búcsúztatják,
régi fészkén helyet talál – a gólya.
Szerkesztve 2020.február 17-én.
Verses füzetek és egy oklevél
(3 a 4-ből, Vécsey Könyvtár, Solt)
