2016 tavaszán

2016 tavaszán

Szöveg-nagybirtokosság

A fél Dunántúl nem enyém.

Ország közepén s peremén

Alföld szélének,

Duna vizének...

Tollam papírszántó ekém.

Bár érdekel az anyaföld,

hála s öröm a kerti zöld,

kisbirtokomon

nem él meg a gyom,

versmadaram fiókát költ.

Szeretem, ha keringve száll,

nem ifjú, nem is griffmadár,

légbe hasító,

ellenre csapó

nem is lesz már, de tág határ,

napsugár, nincs előtte gát,

mesehős, ki világot lát.

Öreg ízület,

ezer méterek

várnak rád, csak bírja a hát!

Önmagam cselédje vagyok,

kinevetnek új alkotók,

pikáns soraik

fényes hantjait

csodálja, ki jól nem lakott!

A fél Kiskunság sem enyém,

termésem talán túl kemény,

ehető zöldség.

Egyszemélyes cég

kínálja itt dombok ölén.

Kossuth adó a szomszédban

nem sugározza, mi is van,

szövegbirtokos

kinek jó vagy rossz.

Szárnyalásom határtalan,

licitje él egy csillagban,

s lehull ha nem kell, súlytalan!

Kiskamasz

Megjegyzést tettem szép, erős karjára,

hisztis hangon feleselt, kirohant.

Elhíztam volna ? - jelezte sírása,

ajtaja nyitott védőszárnyakat.

Katedrál üveg mögül azért lestem,

mikor enged e fogságban a zár,

ő nem szidott, de mégis szapult engem,

majd hallgatott, dacosan arra vár,

hogy színjátéka után hangom szállhat

felé, mely nyugtató, vigasztaló

az ajtórésen, nyújtom mobilomat:

Kicsim, netről e kép lehívható?

Öt perc sem telt el, már a galériám

színes virágcsokorral gazdagabb.

Megnyugodott a mindent felejtő lány,

mosolygott rám, mint szép tavaszi nap!

Színház – live

Indokold meg a a nyitva tartott szájnak:

csak víz csöppen, nincs szilárd folytatás.

Fonálon csüngő báb hangot nem adhat,

ha lagymatag, a show kudarc, nem más.

Trükköz vagy ordít sok mester vele,

nincs benne félelem vagy élelem.

A mintaember jó nyelőcsöve

nem árt, ha hétvégén kicsit pihen!

Iskola a parton

Tengernyi tudás homokját

markoltatják veled,

iszapvárad már áll talán,

üres marad kezed.

Érzed, látszólag most te vagy

az időkapitány,

amit ismersz, kardként libeg

ostromok oldalán.

Parancsra kelsz, álmodban élsz,

te vén, felnőtt gyerek...

Várad ne mossák könnyen el

a világtengerek!

Az élet óriásai

Titánok harca dúl

éjjelente bennem,

nappal tétovázom,

milyennek kell lennem.

Legyek, ami vagyok,

lépjem át árnyékom,

mikor múltam kertjét 

ezerszer bejárom?

Ma is nyílnak termő,

valódi virágok,

éveket ígérnek, 

bennük reményt látok.

Jól nevelt, ma felnőtt,

egykori gyermekek

szirmokból néztek rám,

veletek lehetek.

Fekete dobozok

képernyőjén látom,

tágra nyílt szemű lett

emberi világom.

Vissza is köszönnek

érett tekintetek,

egy kattintás, máris

minden jót üzentek!

És ha találkozunk

egy pohár bor mellett,

lencse rögzíti a

vidám tekintetet.

Arcotok, kezetek

derűs életjelek,

pályám értelmére 

igennel felelnek.

Ami voltam, voltam,

ami vagyok, vagyok,

nem győznek le engem

álarcos titánok.

Mellettem te sem vagy

fakó, szürke árnyék

életem hű párja,

míg élek, ajándék!

Óriások vagyunk,

kezem el ne engedd,

egy a boldogságunk,

soha el ne feledd.

Jöhetnek ellenünk

új álságos nagyok,

megvéd élet-hitünk,

én a régi vagyok,

melletted maradok!

Nyugalmas évtizedem

De sokan kérdezték már:

nem hiányzik a tanítás,

az épülő tudásvár

zsongó lakókkal s annyi más?

Válaszolt életkorom,

felelt rá nyüzsgő évtized.

Csengő szólított egykoron,

utóbb új cél, vágy, gond vezet.

Hajnalban kelni épp úgy,

mint félszáz évvel ezelőtt...

Hozzám jön, aki nem tud

valamit, nem hajtok időt.

Mert ez most képtelenség,

ha iskolára gondolok,

pedig a végtelenség

megismerése szent dolog.

Elemenként fogadja

a mindenre kíváncsi agy...

Ismétlés – tudás anyja,

ha nem él, csak szólam marad.

A pirkadat ha szólít,

virágzó fáknak kertje vár,

méhzümmögés...Remény, hit

vigasztal, jön még derűs nyár.

Igen, vigasztal, okkal,

mert lelkem sokszor nyugtalan:

szabad leírnom tollal,

mi élet-tengeremben van?

A hullámzást, a gyöngyöt,

melyért áldoztam oly sokat,

sodródást vagy örömöt,

sikert, ha volt – csak pillanat!

Vén hegedűm helyettem

sír el alkalmi bánatot.

Bírálóm vagy mellettem,

ki életemben osztozott.

Örülsz, ha unokának

szeletét még magad szabod...

Nevezz nyughatatlannak,

az én napom a te napod!

Egy kerti napunk metszéspontjai

Lehet, hogy fáj a vesszőnek,

ha olló vág húsába,

s mielőtt földre hullna,

mindegyik bő könnyet enged.

De hát gyógyító műtét ez,

tavaszi nagy teendő,

a gazda életmentő,

jövendő fürtjének kedvez.

Most engem vár e mozdulat

állva, guggolva, váltva,

nemigen nézve másra:

amint mozdul fürge ujjad.

Talán nem a te érdeked,

hogy koccintásra gondolj,

messze az ősz, tudod jól,

hideg széltől nem kell félned.

Örülsz, hogy egyesítheted

erődet az erőmmel,

munkád velem egy célt lel:

arannyá válik jókedved.

Állj meg egy percre, édesem.

A nap már úgyse' bámul,

mást játsszon az alélt ujj,

ha most kezembe rejtem.

Húsvét után...

Időszerűségét kétségbe most ki vonja?

A ma élőknek is de régi búja – gondja,

béke-illúziónkat mély sárba tiporja:

az életellenesség.

Létező és hű lelkek tudnak csak jól szeretni,

múlt s jövő vágyai tettek híján még semmi,

gyümölcsöt gondozott kerted, fát tud csak adni,

nem életellenesség.

Lángok közt nem terem búza, kenyérré váló,

annál inkább halál, boldogságot kaszáló,

szigetek szélein nincs biztató megálló...

Hát honnan jön segítség?

Milliós áradatnak még sehol sincs vége,

vajon hol nyújt kezet e szép Föld kereksége,

ha bosszúálló tűz valahol vesztesége,

nem szűnő békétlenség?

Költőnk húsvét előtt kívánt békés világot,

most új csodára vársz, amit senki sem látott.

Napfény, nem fagy, nem láng bont reményízű szirmot,

világmegváltó békét!

Ügető hétköznapjaim

Mit számít nekem napéjegyenlőség!

Az éjszakák is verseket teremnek.

Mutató – légyott...nyoma sincs a délnek,

szundítok egyet, nem zavar a hőség.

Megcserélődnek éjek, napok bennem,

tudom, ennek még lehet némi b ö j t j e...

Virágvasárnap után lélek rendje,

e szó vívódik most jegyzőfüzetben.

Tényleg, az órák mától már sietnek,

pontosabban elcsalnak egy-egy órát,

de azért mégis magas lesz a számlánk,

szolgáltatóink nekünk ásnak vermet.

A nappal szökkent rég a szorgos ember,

és napnyugtával álmodozott csendben...

Ma én már új idő hátára ültem,

de vágtatni már gyenge szívem nem mer!

Az én jó napom

Az én jó napom kanyargó folyó,

koromban már nyugalmasabb lehetne.

Nem voltam soha partot szakító,

rajtam hajó úszott, diákok ezre.

Az én jó napom lehet ragyogás

akkor is, ha az égitest elbújik,

örömmel tölt el minden változás,

akár rólam szól, akár másnak bólint.

Az én jó napom vége bár borús,

mégsem taszít sötét megalkuvásba,

pihenni vágyom ugyan, álmom húz,

elragad mégis egy nagy utazásra.

Az én jó napom hajnala egy szó,

vagy sornyi töprengés szórt fényű versből,

mert nem közömbös számomra a jó,

a szép ebből az egyetlen életből.

Az én jó napom csak akkor egész,

ha megfáradt társaim mosolyognak,

és nincsen bennük soha semmi félsz,

ha szembe mennek még egy alkonyatnak!

Szenvedély

(Ha szenvedni is képes vagy

kitűzött célodért,

az tartós szenvedély s az agy

megosztja szívügyét.)

Régóta érlelt szerepet

tapsorkán-díj fogad,

milliók szemében lehet

ikon arcod s szavad.

Nem is cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

mint jó színész sok biztatást

kaptál évek alatt.

Ajkadról és ujjad alól

zene száll, jár a láb,

vidám lesz tőle valahol

minden szomorú báb.

Nem is cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

mint jó zenész sok biztatást

kaptál évek alatt.

Kezedtől gyógyul gyenge szív,

vagy épül híd és út,

irányítani téged hív

a tett, amerre fut.

Nem is cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

hivatásodban biztatást

kaptál évek alatt.

Idegenből lesz ismerős,

gyermekét bízta rád,

értelméért vagy felelős,

míg világ a világ.

Nem is cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

mint jó tanár sok biztatást

kaptál évek alatt.

Ital-vagy étel-vágyakat

betöltesz könnyedén,

lehet, hogy gyomrod rab marad

az asztal túlfelén.

Nem is cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

séfként, vendégként biztatást

kaptál évek alatt.

Gyertyád két végén lobogott

hosszú ideje már,

szerelmed, házad csupán volt,

porért a pénz de kár!

Mégsem cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

csillagoktól kapsz biztatást,

folyton korog hasad.

Szép nő is lehet szenvedély,

ha léte puszta vágy,

ha nappala is kéjes éj:

elfogy jövőd és mád.

Mégsem cserélnél érte mást,

áldoztál rá sokat,

hamar elégsz s a biztatás

újabban elmarad.

Mindig csak újra, frissre törsz,

adod vagy épp kapod,

haszontalant is örökölsz,

torzul tudás-magod.

Nem is cserélhetsz érte mást,

áldozhattál sokat,

utód is megvet, nincs barát

ki ássa sírodat.

Válassz éltető szenvedélyt,

maradj ember, ki vagy!

A félig-meddig telt pohár

kudarcát gyakran elszenvedtem,

hiszen az élet-idomár

jelképes pálcát tört fölöttem.

Füzetem tintafoltos lett,

betűim másként kanyarodtak,

kacifántos egyenletek

szép versekre ráripakodtak.

Csillagok közül nem mind bújt

jegyek fölé? Magam büntettem,

anyám s apám keze nem nyúlt

hozzám, legfeljebb alig ettem.

Tudásszomjam mindig gyötört,

a víz szintjére jól vigyáztam,

az egyketted meg olyan tört,

jelképezhette gólyalábam.

Diákvizsgám visszaköszönt

tanítványaim sikerében,

mint kis jutalom-örömök

szülői tenyér édenében.

Családi filmem vásznain

unokák isznak telt pohárból,

túlnőve szülők álmain

lelkükben siker vágya tombol.

Ez így van jól. Ha kiürül,

tudok tölteni poharamba,

hiszem, kudarcként nem vetül

rám élet-kupám fénye-árnya.

Játékos mérce a mérhetetlenhez

A vers melege nem parázs,

A vers zenéje nem darázs,

A versszaka nem méh raja,

A ríme nem madár dala.

A vers más szóval költemény,

A vers tavasza csak remény,

A versben gyakran lélek, szív

Ettől friss levegőt nem szív.

A vers alapja álom, tény,

Mércéje múlt, lírai én,

Modern elem vagy hagyomány,

Klasszikus, ó, más iromány.

E versben írt hűs kitérés

Nem jól hangzó értekezés

Akar lenni, inkább indok:

Nem kellenek a sablonok,

Szó-szövet szüljön fényt, fotót!

Kulcsszavak

- évszak-és versnyitáshoz -

didereg a szívem

didereg a lelkem

ki legyen a hívem

ha fagyos a versem

pedig ez a két szó

elbűvöl és vonzó

mégsem talál gyakran

minden hangulatban

didereg a szívem

tavaszváró színben

lelkem rekeszében

vers beszél helyettem

ünnepváró lesben

sohasem szól nyersen

lángot gyújtva dalol

elesettet karol

nézz rám kicsit kérlek

várnak még szép évek

tüzes tekintettel

újra melegíts fel

didereg a szívem

légy egy kicsit hívem

két kulcsszó körében

legalább lélekben

ha ezért nem vetsz meg

s ha nem ezt kerested

kezdj egy másik dalba

röpítsen tavaszba

amit úgy éheznek

rá váró emberek

s földi csillagok közt

nyerhetnek örömöt

Új egyezmény

Honnan jöttél, csavargó szél?

Tegnap vajon hol rejtőztél?

Jól lehűtöd még arcomat,

ezer kezed csiklandozgat.

Tél küldött-e, csavargó szél?

Fagy mezőiről repültél

megállítani az időt

erőszakkal ember előtt?

Vagy már tavaszt akarsz hozni,

csak a nappal barátkozni

reménytelen még számodra,

ezért nem ér el sugara?

Csavargó szél, ülj le végre

nálunk egy nagy fénykévére,

új szerződést javasolok:

jöjjenek már langyos napok,

melyektől a padon alvó

éjjele lenne biztató!

Nappal mindnyájan derülnénk,

fényes széllel célba érnénk!

E g y e t é r  Z  é s b e n

Emelkedj fölébe ráncos gondjaidnak,

én is azt teszem.

Ha a szomjas ajkam nedvért tolakodhat,

jó néven veszem.

Szólj rám, ha hibázom alkonyatkor, nappal,

én is azt teszem,

tükröt tartó arcom szelíd mosolyával

kedved terelem.

Ha te akarsz lenni simogató bírám,

ítélj el hamar,

kedves döntéseddel ne kíméld az irhám:

nem támad zavar.

Elfagyhat a vágyunk, holnap téli nap még

szabadságra megy.

Megnyújtom az álmod, de most ébren álmodd,

velem is ezt tedd!

 KORAI VERSPILLANGÓ

1.

Gyáva a tél, szökevény hava bújik,

ajkam a szélbe kiáltani késik.

Tartsd közelebb fejedet tavaszomhoz,

percnyi világ kerek évszakot áldoz.

2.

Nap menekül, sugarát hova rejti,

Pillanat ostora fellegen őrzi.

Lepke a bíboron kezdene próbát...

Téltagadó zene bízza magát ránk!

Parn-asszociáció

Csak tegnap vettem észre,

hogy el sem indultam,

hát felnéztem az égre:

lám, jelenésem van,

a versírók hegyén már

rég várnak valahol...

Rímekből áll egy nagy vár,

mindenki tapsra szól.

Éppen kilincset fognék

fárasztó út után,

de nagyot dörren az ég,

állok csak tétován.

Rémes szavak fejemben,

ki egy se mondható,

prózává nyúlnak szélben,

betakarja a hó.

Az őrtől halkan kérdem,

hogy mi itt a szokás.

Míg én a szabályt félem,

szól: null hivatkozás!

Itt meteor-amfóra

évezredes szövet,

akár nagy metafora,

akár kis verssziget.

A parnasszusi szirten

szabály, hogy nincs szabály,

csak folyton el kell hinnem,

szavam egekbe száll,

vagy emberre talál!

Homályos hasonlatok

Mintha egy nő azt füllentené,

jobban kóstol férfit, mint az nőt,

s ha egy férfi mámorát vinné

véres harcba zárt kapuk előtt.

Mintha költő új szonettfüzért

dísznek tenne a fejére fel,

szótagszáma centire kimért,

emlékkönyve vágytól égne el.

Mintha tavasszá válna a tél,

felcserélődnének a szavak,

bátor lenne, ki valóban fél,

s mélyre süllyedne a hűlt salak.

Mintha kötőszó repülne el,

mégis halkulnának mondatok...

Rügy dagad csak, hajtás bújni mer.

Visszaköszönnek az angyalok.

Vers, szerelem -

takarékon

Elég a vers?

Meggondolom.

Mintha ölelsz,

s enged karom.

Ne is keress, 

el kell hagynom,

emlék se lesz

régi álmom.

Lásd, nem is vár

párra a rím,

nem divat már,

ritmusa kín.

„Ruha lehull,

arcnyi a szó,

csendre simul

össze a jó,

szótag a vágy,

semmi beszéd,

jelnyi csodát

csak szívem ért” -

gondolom még,

költői kép,

szókeverék,

nem tüzel rég.

Kell ez a vers?

Még nem tudom,

mert nem értesz

nyelvrokonom.

Medvejóslat

Mottó:

Ecc, pecc, kijöhetsz,

Kinn is maradj, hogyha mersz!

Téli ködbe bújik házad,

bent a véred tavaszt lázad.

Udvaron a bokor rügye

talán épp ennek irigye.

Őszi levél dicsekedik,

élvezi nap sugarait,

megmenekült hóvihartól,

ember szava most neki szól.

Madárka, huss, kipróbálja,

milyen hinta cserje ága.

De jó terep szolfézsához,

az meg napunkba derűt hoz.

Medve, barlangodban pihensz?

Kívülre vajon mit üzensz?

Nyúlik a tél, mint a tészta?

Vagy áthajlik víg tavaszba?

Korai még erről szólni,

lassan kell naptárt lapozni!

Időt eszünk, szívünk mérjen -

kabátvesztő melegségben!

Fekete-fehér képek alá

Néhány fénykép a múltból

szépítve rólunk úgy szól,

mesél, mintha ma lenne.

Miért is ne lehetne?

Dicsekvés? Nem, csak élet,

mutatni mi mivé lett,

s megfontolt célok, tervek

magasra hogy vezetnek.

Olyan jó elmerülni,

idő vizében ázni,

melyben élmény-hullámok

mindegyike egy várfok:

hódítók, hódítások,

kacajok, lódítások,

aztán eggyé vált arcok

közé bújt gyermekálmok.

E képek bennünk élnek,

lehetnek ifjak, vének.

E képeket jövőnek

mutatni újak visznek.

Lehet-e másképp élni,

mint egymásnak dalolni

kényszerítő alkukról,

élhető vallomásról ?

Lehet-e másképp élni,

mint már sohasem félni,

ismerve, ismertetve,

ma hogy érsz föl a hegyre ?

Fekete-fehér képek,

tagadni merő vétek,

markunkban hozott gyöngyünk

őrizünk, nem felejtünk,

akkor sem, ha agyunkból

a jelen jót kisajtol,

s utódok kártyavára

omlik rá a világra !

Új fények az éjszakában

Régen mint fátyla fénylett szavatok,

és tudás-fátok gyümölcsöt kínált,

s mikor engem is befogadtatok,

épp csak felnőtt énem tettekre várt.

Regényes múlt e néhány évtized,

de társakéval együtt lapnyi sincs,

ma már megőrzött emlékképetek

sok ezer archoz kódnyitó kilincs.

Utcán fáklyátok hangos lobbanás,

mert gúzsba kötve béna táncotok,

nem fog a kréta, táblagép hibás,

izzadtra gyúrnak hamis rigmusok.

Ki hallja meg felemelt hangotok,

diák, tanár egyet, sokat akar:

sziklaszilárd legyen az az alap,

melyért most szól ismét kesergő zaj.

Most is lobogjon fáklya szavatok,

mert tőletek függ ifjúság, jövő,

segítem tépni ósdi gúzsotok...

Ne féljetek, éj s nappal összenő!

Székelykapu vándorúton

Hármashatár hegyeinek

székelykapuk integetnek.

Közülük egy világot lát,

nap csodálja tulipánját.

Pedig közel száz év alatt,

amit csak az idő akart,

lefaragott, lekoptatott

róla, lett is színehagyott.

A többiek mind maradtak

őrei a havasoknak,

ő volt képes, hogy egyedül

hazulról messze menekült.

Ne hidd, hogy elgyávult volna,

nem vigyázna Székelyhonra

végső elpusztulásáig

falvaktól a temetőkig!...

Mielőtt száz éves lenne,

egy valamit elintézne:

szűnjenek meg a határok,

szűnjön meg a magyar átok!

Testvér, rokon a szomszédban

mosolyogjon Kárpáthonban,

ne gyűlöljön, csak szeressen,

osztozva a szent kereszten!...

Székelykapu úgy szeretné,

ha a százat még elérné,

s megírnák az új krónikák,

hogy egy álom valóra vált:

régen szétrabolt kincseit

egy ládába rakná megint

szorgos kezek sokasága,

s erre féltőn úgy vigyázna!

Azért ha társak kísérnék,

fiatalok megígérnék,

felzárkóznak mögé bátran

a nagy, szent zarándoklásban!...

Székelykapun lobogó hív

mindenkit, kit éltet a szív,

piros-fehér-zöld szín vezet,

mint megújult emlékezet:

nem kardok és nem fegyverek

kellenek már, jó emberek,

csak megértő, józan érvek,

gyógyuljanak meg a sérvek!...

Székelykaput megcsodálják,

fények városában látják,

oszlopain írás, kegyhely:

„Éljen magyar, éljen székely!”...

Székelykapu a Hargitán

téli álmot alszik csupán,

évszázada mozdulatlan,

bízik még egy fordulatban,

amiből csak annyi látszik,

hogy a hó már olvadozik,

fába vésett tulipánok

borítják be a világot!

Mikor már...

Mikor már nem úgy kell a tavasz,

mint amiért küzdeni akarsz,

téli szél ha még havat kavar,

eltűnik vele málló avar.

Mikor már rá nem úgy vágyom rég,

mint akinek vetkőzik az ég,

s csupasz teste kéken tündököl,

nap sugara sötétséget öl.

Mikor már zsongás nem ébreszt fel,

nem szólít: régen indulnom kell...

Egyirányú utca az idő,

én sem vagyok fordított jövő

Körforgalom szédített sokat.

Alig várt meg hajnali vonat.

Szerelmet ha csempésztem talán,

megállónyi idő volt csupán.

Eltűntek a szembe mosolyok,

ezért rosszkedvűen ballagok.

Lucskos járdáról száraz sziget

irányodba azért elvezet.

Ne sokat tölts poharamba már,

amitől az emlék visszaszáll.

Tudod mit, szavad legyen vigasz:

mégis úgy kell egy újabb tavasz!

Csak egy arasz, csak még ez az év,

az sem baj, ha nincs akkora hév.

Bátorítsuk egymást, kedvesem,

s eléd múlt tél virágát teszem!

Szeretnék mondani valamit

Tudod, Magyarhon, valamikor még

hűségesen bókoltam Neked,

bevonva ebbe gyermekek körét,

akik áldották jól ismert neved,

sok ezren voltak negyven év alatt,

a sejtjeikben érzés-szigetek,

jeles napon új kokárdáikat

mellükre tűzték, szívük ketyegett,

és tisztelték a magyar trikolórt,

mely győzelmet vagy épp gyászt lobogott,

kicsiny szájukból ha a Himnusz szólt,

bizsergett hátuk, szemük csillogott.

Titokban hittem, te vagy az a nő,

kire mindenki irigykedve néz,

ki itt született vagy épp születő,

s emlő-dombokon kis faág a kéz.

Úgy kívánnak, mint falat kenyeret,

zöld síkjaidon minden megterem,

lankás hátadra szorgos kéz ültet

szőlőt, borod őrzi a hűs verem.

Tudod, Magyarhon, kezdetben egy nép

vallásként hisz el száz illúziót,

s mielőtt férfi tartós frigyre lép,

nem hall, nem lát, csak keresi a szót,

fejében nyáron téli film pereg,

álmából bénán – némán ébred fel,

mágus kezében szörnyű szerkezet,

akarja - nem, parancsra alszik el.

Te sem vagy különb? - kérdem magamat,

de tágra nyílik szemem és fülem,

érteni kezdem kis világomat,

a nagyban is keresem a helyem.

Nyugodt vagyok, hét hosszú évtized

mély tengereit átrepültem már,

a mámorból hamarabb ébredek,

hiszen a csók nem éppen rám talál.

De szomjazom borod, mely felhevít,

foszló kalácsod ismét éhezem,

tested mint nőé jobban lelkesít,

habár úgy ölel megfáradt kezem.

Jól hallom én, mit állít rólad más,

mikor folyton csak bírál, kicsinyell,

sok jel, a nyelv, a múlt vigasztalás,

csak ez számít, nekem ma még hidd el...

De közben látom, mai farkasok

mint kezdik tépni izmos hitemet,

s amint mindegyik felém andalog,

férgeknél jobban megijesztenek,

engem habzsolnak tivornyáikon,

szétrágják erkölcs-pilléreimet,

s amíg lázas sebeim nyaldosom,

mint szárnyat kötözik meg kezemet.

Rabló és pandúr fát vág hátadon,

csoda, hogy sírás nem hagyja el szád,

vagy én nem hallom, nem is láthatom,

e zűrzavarban ki jó, ki galád.

Itt régen nem hangyát akasztanak...

De tovább ezt már úgysem sorolom,

s mielőtt eldobnám rossz tollamat,

röviden ezt még talán leírom:

Időm, ha szól, s ősi rögödből szór

vérpirosat vagy szürkés-fehéret,

vagy csíknyi zöldet, lent is tudom jól,

hogy magyar voltam és az is leszek!

A mai paragrafus-gyártó had,

remélem, ekkor messze elkerül,

senki sem tiltja, éneklik a dalt:

Hunor, Magyar ma ismét lóra ül,

és nappal szemben csodaszarvast űz,

Magyarhon, ismét retro a divat,

ehhez már engem test-lélek nem fűz,

a hajnal alkony, Kelet lehet Nyugat!