B E T A K A R Í T Á S , 2015 Ő S Z É N...
A versíró magányossága
Hamis a költő magánya:
nem csak rímnek lehet párja,
élettársa hús-vér ember
körbefonja szerelemmel.
Hamis a költő magánya,
maga a vers vigasztalja,
az alkotás mámorában
naponta új barátja van.
Hamis a költő magánya,
ihletője múzsa bája,
emlékek asszonya, lánya,
jelképe, metaforája.
Hamis a költő magánya,
más versében megtalálja,
amit magáéban nem lel,
szívvel, szóval töltődik fel.
Ha mégis a magány bántja,
bánata a mélybe rántja,
küzdve versláb-hullámokkal
partra úszik mint aranyhal.
Adventi Európa, 2015
Nagy Róma voltál egykor,
elbuktál. Elhintettek
királyok - bölcs Nyugatról -
sok példát vén Keletnek.
Átrendeződni vágytál,
tűz és vér lett belőle.
Más rendet úgy alkottál,
jól megfizettél érte
önpusztító eszmével,
új emberáldozattal,
s ma élhetnél reménnyel,
végre nagy szorgalommal,
kezedet kulcsolhatnád,
bal is jobbot akarna,
de ismét küzdés vár rád,
nem békés lét nyugalma.
Eltorzult hitből táplált,
tébolyult szövetségek
múltadat szétrobbantják,
gazdag jövődre törnek,
önmagukat is ölve,
elűzve milliókat
távoli idegenbe,
hol más szabályok szólnak,
kenyér, fedél se juthat
keleti koldusoknak...
Szétkuszált álmaidat
most kényszerrel feladtad?
Aggódom, Európa,
ifjú nem lesz az aggból,
te szorulsz koldusbotra
e modern zűrzavartól!
E harmadik menetben
tarts ki, hogy ki ne üssön
Gonosz Erő s Adventben
Kisded békéje győzzön,
egy józan ünnep győzzön!
Bejegyzés
Vasárnap mint kicsinyke bolt
kinyílik a szívem,
apám, ki életet adott,
felkeres, azt hiszem.
Szeretetemet átadom,
mondhatnám, eladom,
túlnőve kamaszságomon
sápadt gond arcomon.
Félszegen meg-megkérdezem,
miért nem él velünk,
benne a férfit keresem,
ki eddig volt nekünk.
Válaszát értem is, nem is.
Ajándékot kapok.
Naponta látni lenne kincs,
de régen elhagyott.
Anyámasszony katonája,
így mondták régen ezt...
Vajon kemény kalandokra
ki tanít engemet?
Megedzenek hétköznapok,
tudom, majd felnövök.
Mit bírnak el e lágy karok
élet-csaták között?
A vasárnap sem ünnep így,
megfakult fénye rég,
senki se legyen rám irigy...
Naplómba ennyi fért.
Félszavakból is...
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
Kiegyenlítődés
Mihez képest rontott megint
az ősz el valamit,
miért baj az, ha tarka ing
divat után feszít
Föld hátán, hiszen az idő
meglepett arcra vár,
te lennél épp a legelső,
ki előtt ködhatár
a fagyba dermedt őszi fény?
Szinte telet jelez.
Aztán csillogó peremén
tükröz a langy eresz,
a bemondó fokot emel,
s te érzed bőrödön...
Az idő mindig jól ügyel,
hogy csüngj az örömön,
mely pillanatból születik,
sosem évszak csihol,
míg élsz, veled vitatkozik
álmodban valahol.
Az ősz még semmi, mar beléd
majd zord tél, korrigál,
olyan sok jó szállt már feléd,
amit hozott e nyár.
A mérleged fogadd csak el,
légy hát elégedett,
szíved ver és tüdőd lehel,
szeresd az életet!
Kérdező dallamok
De régen volt, mikor a kopott falról
kölcsön kaptam az elnyűtt hegedűt!
Én kértem. Apám jókedvre derült.
Izgulhattam, a szép dallam hogyan
szól.
Állam alatt később sajátom
csillant.
Táncos ujjait megfigyelhettem.
Hangszer és mester tovább él bennem,
zenét nem némíthat el végleg a
hant.
Ma már az én száraz fám hallgat
többször.
Róla a port ugyan ki törli le?
Vonót, derűt az utódok keze
mozdít-e majd, nem félve a jövőtől?
Kiegyenlítődés
Mihez képest rontott megint
az ősz el valamit,
miért baj az, ha tarka ing
divat után feszít
Föld hátán, hiszen az idő
meglepett arcra vár,
te lennél épp a legelső,
ki előtt ködhatár
a fagyba dermedt őszi fény?
Szinte telet jelez.
Aztán csillogó peremén
tükröz a langy eresz,
a bemondó fokot emel,
s te érzed bőrödön...
Az idő mindig jól ügyel,
hogy csüngj az örömön,
mely pillanatból születik,
sosem évszak csihol,
míg élsz, veled vitatkozik
álmodban valahol.
Az ősz még semmi, mar beléd
majd zord tél, korrigál,
olyan sok jó szállt már feléd,
amit hozott e nyár.
A mérleged fogadd csak el,
légy hát elégedett,
szíved ver és tüdőd lehel,
szeresd az életet!
kívánság
mert nem mindig
de akkor nagyon
c s a k a sírig
úttalan úton
erőtlenül
gyáván hasztalan
a n i n c s terül
égbe tör a v a n
új erővel
bátran csúcsra fel
aki emel
annak is siker
önzetlenül
öröm-díjakért
rád települ
hajt a sok miért
végtelennek
tűnő végeken
zajnak csendnek
földjén vizeken
oktalanul
értelmetlenül
lehúz az új
jóba rossz vegyül
szeretettel
szelídítve szót
szerelemmel
lopva csillagot
mégis mindig
szinte szüntelen
dobbanásig
sok kicsi jelen
ébredjen
az
érző szíveken
Legszívesebben...
Legszívesebben levelet írnék
a hullni kezdő, fonnyadt leveleknek,
mielőtt még az enyészet mélyét
elérnék: olyan jó, hogy hitegetnek.
Persze nem értenék a levelem,
csak hideg idő szólamára szállnak,
míg meleg szobám jobban kedvelem,
ők nyűgjévé válnak mának s a múltnak.
Az edzett lombok bírják még a fán,
bátorítaná zöldjük halvány versem,
ha olvasnák e sort a koronán,
tudnák, hogy nekem tőlük el kell mennem!
Lelki kötelesség
emlékláng
lobbanjon
minden szív
dobbanjon
példás út
mögöttünk
siratni
fejfákhoz
szótlanul
eljöttünk
most felidézzük mind az
elmúlt éveket
hisz újat teremteni a
régin lehet
gyertyafény
fellobban
koszorú
felbukkan
ősöknek
porából
fut a lét
parttalan
elődök
emlékét
őrizni
pontosan
formálni
jövőnek
átadni
gondosan
MA VAN
Menekülő álom
Hozzád menekülök egy őszi hajnalon
múlt-szigetek mentén fehér
álomhajón.
Pedig itt szeretnek, senki nem űz
engem,
szavak lángjaitól meg nem
perzselődtem,
csak újakra vágyva lebegek tehozzád,
mintha elébem fél életedet hoznád,
rám bízva a másik felét
önfeledten...
Vajon merre tovább vers-tengeren,
ketten?
Aztán vihar dönt föl
mentőcsónakunkkal,
viaskodunk zúgó stílushullámokkal.
Már-már felém nyújtod az oltalmad
kulcsát,
ablakomon új nap hűvös fénye hull
át,
valódi és közös múltat
felébresztve,
együtt-lélegzést a jelenbe emelve.
Menekülő álmom csendes szelek
fújják,
ihlet képeivel,
fonnyadt levelekkel messzire sodorják.
Naptári megálló
Valaha csikójaként az ősznek
nekimelegedtem minden szélnek.
Mikor a szekérre többet raktak,
a szapora léptek megritkultak.
A tudati szálak rejtelemmel,
szerelemfonallal, halk sikerrel
sokasodtak bennem, később bennünk.
Visszalapozunk: mit, mennyit nyertünk.
A betakarított életmorzsát
örömeink cseppekben fokozzák.
Ide, közelembe, jó barátok,
poharam emeljem vígan rátok!
Óraállítás
Mától kezdve késni fogok,
nem sürgetnek őszi napok,
hátrább csúsznak halk mutatók,
hozzád mégiscsak eljutok.
Előbb sincsen, később sincsen,
hiszen digitális sínen
fut vonatom, viszi a hírt,
billentyűm most csak neked írt.
Mérhetem az időt másképp,
úgy mozdulok, ahogy más lép,
tudod jól, hogy mégsem késnek,
megtalálnak kósza fények!
ÖNPUSZTÍTÁS
Ártatlanul és értelmetlenül
A nagyvilágra vészes terror ül.
Nem hit, közélet aljas oldala -
Torz, kárörvendő ember öl maga.
Szeptemberi meditáció
Most már gyakran arcul legyint
az emberes hónap,
hűvös szellő serkent megint,
nem a perzselő nap.
Felhő csapja könnyen nyílik,
megfürdet ruhástul,
az ember szárazra vágyik
a kánikulán túl.
Forróság volt bántó akkor,
más, amit szeretnénk,
mesevilágban valahol
szívesebben lennénk.
Álmok, tettek csak ütköznek,
folyton harcban állnak,
szűkülő terek és fészkek –
éhező madárnak.
Vadászok ott, vadászok itt,
vajon hova szállhat?
Bezárni élet kapuit,
hol senkit sem várnak?
Meg kell szegni törvényeit
ennek a világnak?
Szívesebben varázsolnék
hosszú őszt tél helyett,
hópelyhet ne terítsen ég
vándormadár felett,
fagyott lelkek felett!
Szüret szünetében
Mint a szőlőszemből kihátráló
darázs,
úgy osztom be órám nektáros
perceit,
hiszen napfény bujkál, hűvös szél
fúj megint,
majd esőtől fullad hamvába a parázs.
Mikor lesz a fürtből pezsdítő vörös
bor,
mely évet hamisít, ha kell egy kis
mámor?
Addig az erekben csordogáló vértől
fantázia táncol, s már korántsem
dőzsöl.
Hány életigazság integet a mának,
amit nemcsak vágytam, tettem is
lelkesen?
Nyugtat, biztat ma is: nem hiába
várnak
édes szőlőszemek csendes
kertjeidben!
