VERSEK 2014-BŐL
Árvíz után
Tarts ki ismét, reméld,
hogy visszaáll a rend,
fejed fölött az ég
kék lesz, kezed alkot, teremt.
Élő emlékeink
Nézzük, mint akkor márciusban,
a Duna-parti tavasz-lázban
együtt
mentünk,
ifjak voltunk, egymásra éhes,
a naptól arcod, szemed fényes,
kezed
meleg.
Nézzük, mint akkor meg-megállva,
a perceket nem is számolva:
füvek
s rügyek
indulnak már varázsos útra,
s emlékszünk még távoli múltra,
csorgott
folyónk.
Mámorosan nézzük az árkot,
szélein színes gombvirágok,
sok száz
parázs...
Látod még: csokrom neked szedtem,
most is formálja fáradt kezem.
Mosoly
honol
arcunkon. Míg halkan átnyújtom,
akkor Dunán, most árokparton,
méh döng
jövőt,
mozdulatunkba évtizedek
hoznak új tavaszt nekem s neked...
Csodáld,
világ!
SZÁLLJON FEL A KÖD...
Látásom már gyengébb.
Kopott idegszálak
görnyednek rég hétrét
évek súlya alatt.
Belátni sem tudok
sok mindent a múltból,
pedig de sok jutott
elcsépelt szavakból,
elfuserált tettek
vergődéseiből,
embertelenségek
gyáva erejéből.
Értelmetlen érvek
dzsungeleit járva
már csak attól félek:
így maradok árva
gondolataimmal...
Valóban nem látok?
Ködbe zárt világgal
sem fog rajtam átok,
habár csúszós a rög!
Utam halkan járom,
fülembe dübörög
törtető szánalom.
Eltántorítani
nem tud új forgatag!
Szavak mögé bújni -
lelketlen akarat,
gyáva megalkuvás...
Ez lett belőletek?
És mint hamiskártyás
Osztotok nemzetet?
Felszállhatna a köd,
fény kellene megint.
Napsugaras erők
mindegyike tanít,
de nem erőszakkal,
gőggel, önhittséggel!
Mert Ő refrént szaval,
milliók higgyék el?
Szálljon már fel a köd,
hazug szó pusztuljon!
Fedél, kenyér és rög
mindenkinek jusson!
Vízen az evező
jó irányba húzzon!
+++
AZ ISTEN OSTORA – MA
(Egy névnap ürügyén)
égen-földön
fekete karácsony
fehér angyal
szárnya védő bársony
éjjel-nappal
továbbszolgálóként
bont ki rügyet
bocsát ránk most langy fényt
éleszt tüzet
nem várt ez a hőség
oly csalóka
lesz belőle bőség
majd valaha?
takard be a szemem
hadd álmodjam
januári télben
ál-tavaszban
engedj fehér angyal
reménykedni
együtt izzó nappal
sugározni
ha mégis hó jönne
rügy ne fázzon
repülj lágy vesszőre
óvd az álmom
lépteimet, békém
sokszorozd meg
sikeres év végén
halk derűmet
oszthassam kenyérként
éhezőnek
versem rímes írként -
fedél helyett
Árvíz után
Tarts ki ismét, reméld,
hogy visszaáll a rend,
fejed fölött az ég
kék lesz, kezed alkot, teremt.
Élő emlékeink
Nézzük, mint akkor márciusban,
a Duna-parti tavasz-lázban
együtt
mentünk,
ifjak voltunk, egymásra éhes,
a naptól arcod, szemed fényes,
kezed
meleg.
Nézzük, mint akkor meg-megállva,
a perceket nem is számolva:
füvek
s rügyek
indulnak már varázsos útra,
s emlékszünk még távoli múltra,
csorgott
folyónk.
Mámorosan nézzük az árkot,
szélein színes gombvirágok,
sok száz
parázs...
Látod még: csokrom neked szedtem,
most is formálja fáradt kezem.
Mosoly
honol
arcunkon. Míg halkan átnyújtom,
akkor Dunán, most árokparton,
méh döng
jövőt,
mozdulatunkba évtizedek
hoznak új tavaszt nekem s neked...
Csodáld,
világ!
SZÁLLJON FEL A KÖD...
Látásom már gyengébb.
Kopott idegszálak
görnyednek rég hétrét
évek súlya alatt.
Belátni sem tudok
sok mindent a múltból,
pedig de sok jutott
elcsépelt szavakból,
elfuserált tettek
vergődéseiből,
embertelenségek
gyáva erejéből.
Értelmetlen érvek
dzsungeleit járva
már csak attól félek:
így maradok árva
gondolataimmal...
Valóban nem látok?
Ködbe zárt világgal
sem fog rajtam átok,
habár csúszós a rög!
Utam halkan járom,
fülembe dübörög
törtető szánalom.
Eltántorítani
nem tud új forgatag!
Szavak mögé bújni -
lelketlen akarat,
gyáva megalkuvás...
Ez lett belőletek?
És mint hamiskártyás
Osztotok nemzetet?
Felszállhatna a köd,
fény kellene megint.
Napsugaras erők
mindegyike tanít,
de nem erőszakkal,
gőggel, önhittséggel!
Mert Ő refrént szaval,
milliók higgyék el?
Szálljon már fel a köd,
hazug szó pusztuljon!
Fedél, kenyér és rög
mindenkinek jusson!
Vízen az evező
jó irányba húzzon!
+++
AZ ISTEN OSTORA – MA
(Egy névnap ürügyén)
Hármas koporsóból tör fel hős szellemed,
Birodalmak korát, társam, jól idézed:
Szétdarabolt ország keresi igazát,
Utódokkal társul, kik vágták e hazát.
Nincs bocsánat annak, akik megrokkantak.
Emlékszel, Attila? Rettegték a hadat,
Melyet te vezettél büszke hunok élén.
De sok vér ütött át kardok tompa fényén!
Büszkévé tesz minket történelmi sorsod,
Hazám, téged is, mely fejedet lehajtod.
Először a nemzet, majd vén Európa
Egyesít erőket – immár békehadba!
Nem csengenek kardok. Megunt érvek szólnak.
Gyümölcs lesz abból, hogy már mindenki szólhat?
Tisza, Maros hullámai nem ülnek el,
Harcolnak jelennel, vívnak a jövővel!
Birodalmak korát, társam, jól idézed:
Szétdarabolt ország keresi igazát,
Utódokkal társul, kik vágták e hazát.
Nincs bocsánat annak, akik megrokkantak.
Emlékszel, Attila? Rettegték a hadat,
Melyet te vezettél büszke hunok élén.
De sok vér ütött át kardok tompa fényén!
Büszkévé tesz minket történelmi sorsod,
Hazám, téged is, mely fejedet lehajtod.
Először a nemzet, majd vén Európa
Egyesít erőket – immár békehadba!
Nem csengenek kardok. Megunt érvek szólnak.
Gyümölcs lesz abból, hogy már mindenki szólhat?
Tisza, Maros hullámai nem ülnek el,
Harcolnak jelennel, vívnak a jövővel!
égen-földön
fekete karácsony
fehér angyal
szárnya védő bársony
éjjel-nappal
továbbszolgálóként
bont ki rügyet
bocsát ránk most langy fényt
éleszt tüzet
nem várt ez a hőség
oly csalóka
lesz belőle bőség
majd valaha?
takard be a szemem
hadd álmodjam
januári télben
ál-tavaszban
engedj fehér angyal
reménykedni
együtt izzó nappal
sugározni
ha mégis hó jönne
rügy ne fázzon
repülj lágy vesszőre
óvd az álmom
lépteimet, békém
sokszorozd meg
sikeres év végén
halk derűmet
oszthassam kenyérként
éhezőnek
versem rímes írként -
fedél helyett
