Versek 2014 utolsó harmadában...
Az idő rabságában
Valahogy ma nehezen ébredek,
másra vágyom, mint sötét reggelek.
Tudom, fénykorong nem vár e napon,
mélybe hullott tegnap hűs alkonyon,
játékszere lett a nedves ősznek.
Sugár-kardjai tokban nem győznek,
elbujtatnak árnyék-katonákat...
Nem járok most árva ágak alatt:
eső, harmat gyöngyözik a füvön.
Gépemen holt, száraz betűözön,
szólovaggá ütöm, elrendezem,
pörgő múltból így lesz nyugodt
jelen.
Elvarázsol emlékek csillaga.
Vagy ez már a félszeg derű maga?
Kábulat- ködöt oszlat egy mosoly,
tőle leszek ismét ifjú fogoly.
+++
Levélrészlet unokámnak – jobb
időkre
Talán négyéves lehettél.
Ültél a számítógépnél,
kerestél játékprogramot,
néhány szó új kedvet adott:
lemásoltad sorban őket,
mások inkább kergetőztek.
Óvónőd meg is jegyezte:
illik ceruzád kezedbe,
s fegyelmezett színeseid
nem hagyják el rajz széleit.
Sokszor nem érdekelt az sem,
ha nem győztél játékkörben,
vagy ha éppen elmaradtak
víg percei néhány napnak.
Szép színpadi jelenetben
örömöt leltél a versben
anyák napján vagy szüretkor,
közönség hevült a tapstól.
Később csengőszó köszöntött,
nyolc közül az első lépcsőt
szilárd alapodnak vélted,
s kezdtél szép, komoly tanévet.
Ismert betűk, később szavak
kusza rendben sorakoztak,
mégis mondatokká váltan
sokasodtak írásodban.
Édesanyád hunyorított,
ha a szöveg nem szépen szólt,
türelmesen hajolt föléd.
(Régen nélkülözi férjét,
apád', ki most örülhetne,
ha még kocsiban ülhetne,
de eltűnt a fénysugárban,
képen él csak - a táskádban.
Ennek súlyát csak katona
tudná legyőzni naponta) ...
A játékok elmaradtak.
Kerékpáron vékony lábak
megpihennek néha-néha,
nem voltál és nem vagy léha.
Futókörök, hosszú séták
után a diákok várnák,
köztük te is, a pihenést,
mint emberformáló mesét.
Nem, e világ megváltozott,
a délelőtt több súlyt rakott
rád, sok maradt délutánra,
ha friss levegőre vágyva
hagynád el a tanszobádat -
folytatod az iskoládat,
a második lépcsőfokon
nincsen rokon, nincsen pardon.
Amit órán nem kaptál meg,
kisajtolják még belőled...
Magnó bömböl énekórán,
nem ti szálltok dalok szárnyán,
nem tarkítják hangjegy-fejek
az ötvonalas füzetet.
Körjátékok maradnak el
emlékeztető versekkel,
sírók fejsimításával,
rendbontók halkításával.
Rejtvényszerű dolgozatok
nem lehetnek hiánypótlók
gyakorlást sem tűrő rendben,
tudás-törlő félelemben.
Porosodó számkorongok,
szóljatok már: én itt vagyok!
Hiszen ti már úgysem mertek,
nem nyújthatjátok kezetek...
Tudom, ez már más iskola.
Én de régen jártam oda.
Imádtam tanítónőmet,
megmutatta a legszebbet,
gyermekrajzot, példaképet,
támogatott elesettet...
Te meg tanulj, édes lányom,
hogy boldogulj a világon!
S amit nem ad meg iskolád,
ne is keresd meg az okát,
kérdezz tőlünk, tabletedtől,
múltról, jelenről, jövőről,
segítünk, drága unokám,
hosszú utad száz hajlatán!
+++
Csak a szívem...
Csak a szívem legyen fiatal -
cseng bennem az ismert régi dal.
Mikor pedig még többekért fájt,
dobogása küldött vallomást.
Most csak magában kalandozik,
pihegő madárként fészkén ring,
messze szállni már sose akar,
s mint tenyérnyi vezérlő asztal
táplál érzést, szólít lépteket,
piros kis ér minden képzelet,
lelkemtől kap megerősítést:
nem volt kár az elmúlt évekért.
Évek száma sem döntheti el,
múltamra mennyi jövő felel.
Lépésváltás lehet más vagy új,
életkedvem tervemben lapul:
mit teszek ma, holnap s azután,
értelmes perc tőlem mit kíván,
mit enged meg kelő s nyugvó nap,
céljaimnak mennyi időt ad.
Ha csak ezért leng ki vén szívem,
semmi gond, majd éjjel megpihen,
vagy ha nem, akkor neked üzen
szerelmesen, lassan, csendesen.
+++
Fenyőfa alatt
Az örökzöldet ne kérdezd az őszről,
csendben, büszkén őrzi szép
levelét,
mint kisgyermek független az időtől,
felnő házad legfontosabbjaként.
Ha bús vagyok, ne kérdezz soha
múltról,
bár sötét emlékek tolulnak fel,
előtörnek agyam rejtett zugából,
és rám támadnak bűnös fegyverrel.
Ha örülök, légy része mosolyomnak,
mert ismét csillan a nap fejemen,
egy régi szép dalt dúdolok magamnak,
majd ujjaim a húrokra teszem.
Ha sír a hangszer, pusztán csak azért
van,
mert hangdobozát így formálta kéz.
Nincs baj, ha könny gyűlik szemed
sarkában,
mely engem már régóta vágyva néz.
Az örökzöldet nem kérdezem őszről,
a kérdésem együttlétünkről szól:
mit is várunk a száguldó időtől,
mely megpihenhet velünk valahol?
+++
Mozgólépcső
Áruházi fényességbe
hajtott kedvem szűk erszénye,
nyüzsgő ember-szigetek közt
vágytam lelni kis örömöt.
Áruk kínálták magukat.
Nem találva alkalmasat
feljebb szállt kíváncsiságom...
Amióta utam járom
mindig kutattam, kerestem,
hogy lehetne szebb életem:
lent porladó szülők után
helytállni párom oldalán.
Teleírni alvó táblát,
szerettetni új iskolát
mosoly-szemű tanulókkal -
magyar múlttal, magyar szóval.
Törődtem is önmagammal?!
Füzet-százak fölött hajnal
köszöntött, s már készültem is
elmondani, mi a hamis,
mi az igaz és mi a szép,
mi a rím és milyen e nép,
hogyan harcolt, s ma hogyan küzd,
lelkesedés kit hogyan fűt...
Egyet-kettőt följebb lépek.
Úgy röpülnek most a percek,
cikáznak múltba, jelenbe:
fókuszálva gyermekekre,
kik ma már a sajátjukat
védik, rágós tudás-falat
reményében, megszállottan,
szülőből diákká váltan...
Látom, emeletre érek,
megfordulok, visszanézek,
botorkálok céltalanul:
bizony drága minden, mi új.
Mozgólépcső csendben suhan
földszintre az áruházban...
Életem meg lassan topog
velem s bennem, csak andalog,
értem én:csak érdem szerint...
Eső zuhog rám odakint.
+++
Őszi ünnep után
A szüret elmúlt, vele a bál is,
piros-fehér-zöld ruha alvó kincs.
Hétköznapokat járnak a lábak:
sietnek, lépnek vagy épp megállnak.
Hordókban új bor kínálja ízét,
esztendő végén már erőt hint szét
régi dalokban, foszló kenyérben,
nappali tettben, nyugalmas éjben.
Munka-ritmusok bennünk lüktetnek.,
kezdik feledni kifosztott kertek.
Lassan elülnek az őszi gondok,
mint napfény múltán szürke
galambok.
+++
Szél
Minden ősznek szél a széle
és közepe egy időre!...
Fák hajolnak meg előtte,
törzsük merev, lombjuk táncol,
mintha daccal köszöntenék...
Dörög az ég, így válaszol,
nagy karmesterként vezényli
egyre hevesebb zúgását,
nem is tudja nézni hosszan,
kinek, minek és miért árt.
Törpe lámpás a nap ott fenn,
gyáván bújik felhő-árnyba,
oly erőtlen, nem mer sütni:
vak madárnak törött szárnya...
Sétálni dehogy van kedvem,
kitekintek ablakomon,
a látványtól szinte fázom...
Melegíts fel, vigasztalón!
+++
Tűnődés
Ásítozó hold fölöttem,
tudom is én, honnan jöttem:
nappal-zajból éjszakába,
csendes jelen magányába.
Álmodozva hová tartok,
feleljetek bús csillagok,
célba vitt-e kóbor utam,
melyen csak élni akartam.
Félrevontak olcsó célok,
lenne rájuk épp elég ok.
Eltűnődöm lustán, amíg
hajnalon nem csüng piros ing.
Ébren érint hűvös reggel,
sietnem azért mégsem kell.
Mint fényes, selymes takarót,
magamra húzom a napot.
Útra-bocsátás
Menj csak, fiam, talán majd megszán
valaki:
megfelezi veled kenetlen kenyerét,
s míg a leckéidet jó anyádon méri
tanítónőd, végül mond egy régi
mesét.
Menj csak, fiam, hiszem, csiszolhatod
elméd
hetedhét határon túl, ha szorgos
maradsz.
Amíg nem jössz haza, mindig hűséges
légy
szállásadóidhoz s kiktől jó szót
hallhatsz.
Menj csak, fiam, régen felragyogott a
nap,
örülj, hogy kezedhez simulhat a
géped.
Bölcs szavaknál többet örökül nem
adhat
apád, ki szegényen gazdag szívvel
szeret.
+++
Mintha a nap alatt...
Több
évtizede még elfojtott vágyaink
törték, röpülték át a
rabság sáncait,
nem vállalva tovább az éhezést, a kínt,
mint
múltban annyiszor - méltón élni megint!
Néhány
napja ismét ünnepi szikraként
pattant égre a szó, az
öndicsőítő:
Hiszen már jobban élsz és láthatod a
fényt,
rajtad csepp rontás sincs, szabad a levegő!
Ám
hétköznapokon mégsem kísér siker -
nem sült-galamb-várás és
tunyaság miatt,
hanem mert kenyered előled viszik el
azok,
akiknek a szerencse jól fialt.
Mire
már észbe kapsz, asztalon üzenet:
„Apa, itt jól vagyunk...Ne
haragudj, anya,
nem feledhetünk el baráti szíveket,
nem is
ti lettetek hozzánk oly mostoha...!”
Mintha
a nap alatt újrázna az idő,
őszi köd burkában áltatnak szép
szavak.
Valóság kék egét fedi sötét felhő.
Napsugarakon
is mások osztozkodnak.
+++
Csak a parazsat...
(csíki mondás alapján)
Csak a parazsat őrizd s vidd tovább,
a hamut hagyd ott, már nem éled fel,
őseink mondták, ezt hidd legalább -
mondom magamnak, izzó szó e jel.
Ha sors lépcsőjén lábam elakad,
vagy új keletű rossz indulat bánt,
s már nem győz meg bátorító
szavad,
ha sok hamisság ritkán mélybe ránt,
még sincs baj...A zsarátnok egyre
fogy,
a fáklya rég ifjak kezében ég,
de biztató, hogy általa boldog
a felnövekvő szép, új nemzedék.
Hamut nem őrzök, elviszi a szél,
rögök között új virágot nevel.
Elmúlik majd a rossz és már nem fél
tétova lelkem, új életre kel.
Pislogó parázs, gonddal ápolom,
míg tüdőmben van némi lehelet.
Gyere, kedvesem, lépj át a gondokon,
ne hagyd kihunyni ezt a kis tüzet.
+++
KÉKFÉNYES ÉJSZAKÁK
Unalmas csönd terült utcára eddig,
ha sápadt hold gyáván felhőbe bújt,
s az ember álmodott hétfőtől
keddig,
a jelen fogta körül, nem a múlt.
Ma kijózanodott és felnőtté vált
az eltompított, gyenge akarat.
Kezébe akarja venni a sorsát
telefon-erdő fényei alatt.
A szónokok beszéde álljt kiált már:
nem keveseké ez a szép haza!
Száz indulat gyűlt össze
színpadoknál,
alig halkul az őszi éjszaka.
Elég volt már az eltorzult világból,
melyben a fehér fal is fekete,
fáj a feje a sűrű agymosástól
a vonulóknak - üres a zsebe.
A képernyők talán még nem sötétek,
nem zárta el sok áltörvény keze.
Ne forgasson silány időkereket,
mely visszafordul koldus-semmibe.
A tér kihalt, legyőzte éhség,
hideg,
a volánnál még mulat a sofőr.
Piros helyett kék lámpa állítja
meg,
közmunkás-tömeg szemetet söpör!
+++
.jpg)
Madár-röptű idő...
Madár-röptű idő,
múlt ágára ülő,
csőrében sors-szálat
jelenbe is vivő.
Évtizedek szála,
járjon érte hála
neked, hisz e lágy gúzs
erős maradt mára.
Arcodon a mosoly
őszintén nekem szól,
félre nem érthetőn
szívemig araszol.
Nappalok fényeit
kerestük mindig itt,
földre szállt felhők közt,
hegyekig, völgyekig.
Csend-váró éjeken
születő reményben
utódok keze int:
félelem ne érjen!
Száguldó világom
régóta megosztom
veled, s ha fékezel,
ellopod a gondom.
Madár-röptű idő,
árnyát ránk terítő,
szárny-takaród alatt
hívjon résnyi jövő,
s benne legyen szavad
folytatást ígérő!
.odt.jpg)
A káprázat árnyékában
Ünnepváró hetekben
tűnődni szereteten
lehet-e,
szabad-e?
Vagy csak tudni, amit más:
fagyos élet is csodás,
ha a hit
melegít.
Ha az ajándék szerény,
meg sem fogható remény,
csak komoly
ál-mosoly.
Üres kezű tőled kér,
Sors kígyózó végénél
elmaradt
a falat.
Ember ő is, emberit
nem alkotott, de segít
igaz szív,
ha behív,
nem mérlegel, hogy van ez,
az Élet kinek kedvez,
kenyerét
szeli szét.
Ki kapja, örömkönnyét
hinti: ez a fizetség
el sem ért
életért!
+++
+++
